/// Egyszer

Médiageci

OnceElőször a 2008-as Oscar-gálán figyeltem fel és kattantam rá a Once, azaz Egyszer című mozira, ahol a két teljesen ismeretlen zeneszerző, zenész, énekes és egyben főszereplő a Falling Slowly című nótájával (most itt azt tolja a Flash player, ki tudja meddig) megnyerte a legjobb betétdalért járó aranyszobrot. A film megvásárlását és megnézését azért nem siettem el, csak a közelmúltban pótoltam az anyagot - az utóbbi években jellemző lett rám ez a komótosság és az általános lag, de abszolút nem zavar, hogy nem vagyok teljesen up to date, lassan úgyis minden sorra kerül.

A korábban számomra (és nyilván sokak számára) ismeretlen John Carney író-rendező (és szintén zenész) filmje mellesleg már nem volt új, amikor a világ reflektorai úgy igazán rávilágítottak, 2006-ban forgatták, akkor be is mutatták erre-arra, 2007-ben pedig már játszották az ír mozik. Az évek során rendesen körözött különféle filmszemléken és fesztiválokon, melyeken egy zsák díjat és jelölést nyert. A 2007-es Sundance-en Carney közönségdíjat is kapott, tehát a nálam jóval nagyobb film buffok valószínűleg már tavalyelőtt is ismerték. A lényeg, ha valakinek kimaradt volna, soha nem késő megnézni.

A mozi rövid, könnyed, egyszerű, nagyjából azt nyújtja, amit a trailer, poszter és egyebek után várhatunk tőle. Nem valami epikus mű, Mariana-ároknál is mélyebb drámákkal és fordulatokkal, de mint tudjuk, a jó filmek nem csak Hollywoodból jönnek, nem 100 millió dolláros költségvetésnél kezdődnek, és nem kötelezően 2-3 órásak. Hozzáteszem, újabban egyre jobban a falat kaparom, ha egy mozi nem fér bele a 2 órába, leszámítva ama egyre ritkább eseteket, amikor van elég mondanivaló, és az idő hamar tovaszáll. Pár éve sajnos újra divatba jött az, hogy a nagy stúdiók azon versengenek, hogy kinek hosszabb - tisztára, mint a Golden Age-ben, amikor ez a verseny rendesen meg is roppantotta az öt nagy stúdiót. A röpke 100 ezer euróból (kevesebb, mint 28 millió forintból) három hét alatt összeütött Once szerintem jól kitölti a maga nem egészen 83 percét, nyújtani nem is szabadott volna.

Az alapszitu természetesen a klasszikus "boy meets girl, boy loses girl, boy gets girl" téma, bár nem egészen úgy, ahogy gondolnánk. Akad azért benne néhány leheletfinom, apró csavar, melyek annyira hártyavékonyak, hogy a történet minden ponton alakulhatna egészen máshogy is, és a figurák maguk sem biztosak a döntéseik helyességében vagy a saját érzelmeikben, de nem pont ilyen a nagybetűs élet? Emellett a film legfontosabb eleme a zene, a zene születése, az inspiráló szikra, az egész alkotói folyamat, a közös munka, az egy hullámhossz. A mozi abszolút nem musical, mégis legalább a felét végigzenélik, ami logikus, ha egy zenész filmjében zenészek által alakított zenészek zenélgetése a központi téma. Engem a Once leginkább Krzysztof Kieslowski és Richard Linklater néhány munkáját juttatta eszembe, de Carney nem próbált verejtékezve stílust másolni, eredeti maradt a hangja. (Hozzáteszem, innen minden spoileres, az egyszerű történetben nincsenek nagy fordulatok, így elfelejtettem kitenni az ilyen jellegű világítótornyokat, meg akit nagyon érdekelt, bizonyára látta, akit annyira érdekel csak, hogy elolvasná itt a sztorit pár megjegyzéssel, annak meg úgyis mindegy.)

A nyitóképen megismerjük a Glen Hansard által alakított srácot, akinek neve sincs (vagyis nem derül ki, így még könnyebben azonosulunk vele), és totálisan átlagos figura, mint te vagy én, nem jóképű, nem nyomi, nem is túl karakteres. Lepukkant utcazenész Dublinban egy lyukas gitárral. Egy beszívott csöves megpróbálja kirabolni, jön egy kis kergetőzés a parkban, meglepő végkifejlettel. A kifulladt csöves feladja a hajszát, visszaadja a zsákmányát, bocsánatot kér, és megöleli a srácot, akinek nem esik nehezére megbocsátani, sőt végül még megdobja pár euróval a csóringert - jó fej, és korrekt felvezetés.

A srác este még mindig az utcán gitározik, sem hangban, sem játékban, sem szövegben nem olyan nagyon kiemelkedő, de azért jó, és talán mindez még hitelesebbé teszi a filmet, ami ha úgy vesszük, önmagát reprodukálta, hiszen kis ír zenészek értek el hatalmas eredményeket, és szereztek nagy elismerést általa. A dalszövegek az egyszerűségükön túl fontosak, nem szájbarágósan elmesélik a karakterek múltját, érzelmeit, ügyes narratívaként szolgálnak. Meglepett, és nem csak ezen a ponton, hogy Carney közel olyan jól beszéli a filmnyelvet, mint a nagybetűs, ünnepelt nehézfiúk. Ekkor áll le a lány, kemény tíz eurocentet dob a gitártokba, aztán beszélgetni kezdenek. Hozzáteszem, dialógusokban nem túl erős a film, de ez sem zavaró, ettől is csak kerekebb, életszagúbb, valahogy itt jól működik. A Markéta Irglová által adott lány is névtelen, nagyon átlagos, helyesnek sem mondható, de azért csúnyának sem, abszolút szomszédlány típus, feltűnően görbe orral. Mellesleg szerintem a két kezdő színész egész jól játszott, nem volt magasan a léc, nem az A Streetcar Named Desire-t (A vágy villamosát) kellett előadniuk, tehát nem a néhány megérdemelten ünnepelt gigasztárhoz kell mérni őket, nem is kaptak durván drámai feladatokat, de az apró érzelmi rezdüléseket, bizonytalanságokat tök hitelesen adták elő. Például ilyen itt a lány gesztusa, amikor félreérti a srác válaszát, úgy érti, hogy a srác barátnője meghalt, és kiül az arcára a részvét, ugyanakkor, mivel csak egy-két mondatot váltottak, abszolút nem ismerik egymást, ennél erősebben nem érinti meg a dolog, a reakciója csupán illedelmesség, és ez is átjön.

A beszélgetésből és a többi találkozásból meg a dalokból folyamatosan ismerik meg egymást, és ezáltal mi is őket, a film gerincét ez a folyamat adja. Egyiküknek sincs különleges története, mind rendelkezünk hasonlókkal. A srác együtt élt Londonban élete szerelmével, idővel számítógépen őrizgetett házi videókból (tehát nincs klasszikus narráció, amit egyre jobban gyűlölök, bár mostanában szeretnék írni egy olyan filmről is, ahol kivételesen működik a dolog) ez is kiderül. Volt házuk, autójuk, mindenük, de a lány megcsalta, a srác anyja pedig meghalt. A srác ezek miatt visszaköltözött Dublinba búslakodni, az apjának támaszt nyújtani (bár ez inkább önmagának ürügy, az apja jól elvolt egyedül), zenélgetni, és itt ki tudja mióta (csak az ismert, hogy 10 éve jött össze a barátnőjével, talán több éve szakítottak) megakadt számára a lemez, nem tud továbblépni. Nem annyira csóró, mint amilyennek a lyukas gitárral látszik, de azért nem veti fel a pénz, az apjának dolgozik, akinek porszívószervize van, ami mostanság nem lehet nagy biznisz, hiszen a legtöbb elektronikus és háztartási gép már egyrészt túl komplex (szinte minden egy chipbe integrálva), hogy szervizelhető legyen, másrészt túl olcsó, hogy érdemes lenne javítani, a fogyasztói társadalom átka és egyben áldása is mindez. (Például egy tanulság: ma már az ember fia ne menjen órásmesternek, mert tutkóra felkopik az álla.)

A lány története sem sokkal kuszább. Ő az anyjával és a kétéves lányával frissen érkezett Csehországból Írországba szerencsét próbálni, anyagilag ő sokkal inkább padlón van, kvázi szórólapozásból él, pontosabban egyik nap magazinokat, másik nap virágokat árul, a film közben az már nagy előrelépés számára, hogy egy ház takarításával is megbízzák. Mindenesetre teljesen jól elvan, nem panaszkodik, a film abszolút nem a semmi ágán egyensúlyozó létről szól (ő sincs Ironweed, azaz Gyomok között szintre lecsúszva), a bérlakásukban még tévé is van, amit a többi bevándorló szomszéd is néz. Az apró anyagi problémák olyan dolgokban jelennek meg, hogy a lánynak nincs CD lejátszója, a srác pedig nem minden hátsó szándék nélkül (ugyanakkor ezt ő még megengedheti magának) örökbe adja neki a hordozhatóját. Ugyanezzel a lejátszóval probléma, hogy kimerül benne az elem, és a lánynak nincs pénze újra, a saját lánya malacperselyéből kölcsönöz pár eurót. A lány mellesleg férjnél van, és valamennyire még szerelmes a Csehországban maradt férjébe, de azon a ponton áll, hogy már kezd kihűlni a dolog, mással is új életet tudna már kezdeni, és egyáltalán nem hisz benne, hogy a házassága még helyrehozható, többé-kevésbé döglöttnek tekinti.

A találkozások nem erőltetettek, mindig fel vannak építve. A fent említett első este például kiderül a srác munkája, így másnap a lány az elromlott porszívójával keresi fel, ez akkor még talán nem is ürügy (vagy a lány magának sem vallaná be), hogy találkozzanak. Annyira nem volt köztük szerelem első látásra, csak kölcsönös szimpátia, érdeklődés alakult ki, tehát van a rossz porszívó, és kéznél van egy szerelő. Ha már másnap is összefutnak, tovább beszélgetnek, önmagukról és a legfőbb közös témáról, a zenéről. Kiderül, hogy a lánynak az apja halt meg, hegedűs volt, a lányát zongorázni tanította meg. Az étteremnél mellesleg különösen gyenge a kameramozgás (később, a lány utcai sétájánál még inkább), egyedül a kameraman dolgozott elég bénán, ha mozog a kamera (sőt néha még állványozható álló helyzetben is), turistafilmesen remeg a kép. Állítólag két camcorderrel vették fel az egészet, nekem nagyon úgy tűnik, hogy egy házi steadycamet sem építettek, pedig azért a fent említett büdzsébe bőven belefért volna.

Roppant mókás, ahogy a lány a zsúfolt dublini utcákon maga után cibálja a porszívóját, így kötnek ki egy zeneboltban is, ahol a tulaj engedi neki, hogy a zongorákat (saját híján) kínozhassa. Itt kerül sor az első közös zenélésre, az Oscar-díjas Falling Slowlyt (utalás arra, hogy lassan szerelembe esnek, de a dalszövegben a süllyedő hajó arra is rámutat, hogy a srác mennyire elveszettnek érzi magát, mióta szakított a barátnőjével) adják elő. Aztán hazabuszoznak a sráchoz, ahol megjavítják a porszívót, a srác pedig lejátssza pár korábban felvett számát, köztük néhány félkészt. Bár jól interpretálta a jeleket, kicsit korán próbálkozik be a lánynál (második nap egy utcai ismerkedés után), aki sértődötten távozik.

Pár nap eltelhetett, a srác ismét összefut a lánnyal az utcán, átadja a lány által kért válogatás CD-t és a feljebb említett lejátszót, ezzel spongyát dobnak a félresikerült csábításra, kimondatlanul is megegyeznek abban, hogy egyelőre csak barátok, már ha egy párnapos ismeretségnél ki lehet ilyet jelenteni. Ezen a napon a lánynál kötnek ki, ekkor derül ki, hogy van egy gyereke, és az angolul nem nagyon beszélő anyja kissé kolonc lenne egy esetleges párkapcsolatnál. A lánynak megtetszik az egyik szöveg nélküli dal, a srác rábeszéli, hogy írjon rá szöveget. Ez a fent említett elemvásárlás után meg is történik, a lány vicces, állatos papucsban, a vegyesboltból hazafele énekli el, hogy mit érez a férje iránt: még mindig szereti, hiányzik neki, de a köztük levő távolságot már áthidalhatatlannak érzi.

A következő jelenetben a srác régi videókon merengve, ezeket dalokkal aláfestve végre megfogadja a lány tanácsát, hogy ne tököljön tovább, menjen vissza Londonba, és próbálja meg visszahódítani az exét, ha már továbblépni nem tud. A lánytól emellett ahhoz is kellő bíztatást és erőt kapott, hogy a megrekedt zenei pályáját is megpróbálja kizökkenteni a gödörből. Elhatározásra jut, hogy felvesz egy demólemezt, azzal próbál majd szerencsét. Következik a banda összeszedése. A lány szívesen csatlakozik billentyűsként és vokálosként, sőt segít a srácnak öltönyt választani, lealkudni a stúdióbérletet, és banki kölcsönt felvenni a stúdiózáshoz (véletlenül az ügyintéző is zenész, így simábban megy a dolog, mint remélték). Két plusz gitárost és egy dobost pedig a híres Phil Lynott szobor előtt gyűjtenek be, így egy kis Thin Lizzy emlékzenekar teszi teljessé az alkalmi formációt.

Itt következik egy buli rengeteg emberrel, ez nem igazán illeszkedik a történetbe, öncélú és viszonylag haszontalan. A kettős beugrik a srác haverjaihoz estére, kicsit esznek, mulatnak ott. Nem lepne meg, ha ezt a rendező valódi baráti körében vették volna fel, kihasználva, hogy buli van, ott az egész stáb is, több zenész vendég pedig ír népdalokat ad elő (a filmbe így nem erőltetetten belecsempészték az írek világfájdalmát az angol megszállás miatt), ez egyben pár perc extrát is jelenthetett, hogy ne legyen kínosan rövid a film.

Másnap a srác elhívja a lányt motorozni, az apjától elcsórt régi járgányon. Túráznak kicsit, beszélgetnek egy festői öböl fölé ívelő szirten. Tapogatóznak egymás irányába. Ekkor derül ki, hogy a lány még férjnél van. Behozzák a nyelvi különbségeket témaként, és a srác csehül próbál rákérdezni, hogy a lány szereti-e még a férjét. A válasz egy szerelmi vallomás: "miluju tebe". Nem vagyok biztos benne, hogy ez nyugaton, ahol nem tanultak kötelezően oroszt és többnyire csehül sem tudnak, mindenkinek leesik-e, de a srác elmereng a nem várt ragozáson, ami mindenképp kis mankó a néző számára is. Mindenesetre nem rágódnak a dolgon, nem történik semmi.

Innen a lemezfelvétel kerül központba, gyakorolnak, stúdióznak, keveset pihennek, gyakorolnak tovább, ez megy egész hétvégén. A hangmérnök kezdetben nem örül, hogy teljesen kezdőket kell pesztrálnia, akik még soha nem jártak stúdióban, és akikből nem sokat néz ki, de az első szám után megtörik a jég. Onnan már szívvel-lélekkel a bandával van, a feladatain túl is segíti őket, jó arc lesz. Például, miután elkészül a teljes demó, a kocsijába zsúfolva is meghallgatják egy "kocsiteszt" során, mert szerinte szar hangcuccon is tesztelni kell mindent, hiszen a leendő vásárlók is ilyeneken hallgatják majd az anyagot, ha lesz belőle valaha valami.

Még a stúdióban, az egyik szünetben a lány betámad egy félreeső zongorát, a srác kérésére eljátssza az egyik saját szerzeményét, amit a férjének írt, de nem sikerül befejeznie, elsírja magát. A srác vigasztalja, félig komolyan, félig komolytalanul felveti, hogy költözzenek közösen Londonba, éljenek és zenéljenek együtt, meg is egyeznek ebben, aztán szótlanul belátják, hogy bár ésszerű lenne, komolyan vonzódnak is egymáshoz, de a szívük azért mégis máshova húz jobban, és a srác már határozott döntést hozott korábban. Folytatják a munkát, mintha nem történt volna semmi.

Másnap, miután a "kocsitesztet" is lenyomták, búcsúzkodnak. A lány közli, hogy változott nála a felállás, beszélt telefonon a férjével, aki utána jön, és újra megpróbálják a közös életet. A srác győzködi, hogy utoljára még töltsenek el egy kis időt közösen, reggelizzenek együtt. A lány ezt nem tartja jó ötletnek, belátják mindketten, hogy már annyira egymásra mozdultak, hogy "etyepetye" lenne a vége, amit mindketten élveznének is, de ésszel már máshogy döntöttek. Azért abban maradnak, hogy este még találkoznak.

A lány végül nem jelenik meg a srácnál este. A srác indulás előtt még lejátssza az apjának a felvételt, a jelenetből és a korábbi utalásokból érezhető, hogy az apa nem támogatta túlságosan a fia zenei ambícióit, talán mert nem tartotta olyan stabil megélhetési lehetőségnek, mint a porszívójavítást, ezt pedig a srác tévesen úgy vette le, hogy az apja nem is értékeli a zenéjét, nem ismeri el a tehetségét. Ezen a ponton köztük is megtörik a jég, tisztába teszik a dolgokat, amikről a jelek szerint hallgattak, mert az apa hallgatag, magának való, a srác pedig, bár ezzel nem volt tisztában, inkább a problémáktól való menekülésnek szánta, hogy hazaköltözött az apját támogatni. Úgy válnak el, hogy az apja nem szorul rá, teljesen jól elvan magában, tehát semmi nem akadályozza a londoni utat, sőt az apjának is bejön a felvétel, hisz benne, hogy a fia megcsinálhatja a szerencséjét, ezzel még lökést is ad neki, hogy nehogy ismét eltemesse magát a dublini depressziójába évekre.

Úton a reptérre a srác összeszedi magát, felhívja a volt barátnőjét, és kiderül, hogy még mindig ugyanúgy éreznek egymás iránt (a szakítás oka mondjuk a lány félrelépése volt, de a srác lépett le), megpróbálják folytatni az életüket, ahol félbehagyták, a lány már nagyon várja, sőt sokkal korábban számított a jelentkezésére. A srác még megpróbálja megkeresni a cseh lányt, de nem találja otthon, és a "közös helyek" végigjárása során sem akad rá. Talán, ha nem kerülik el egymást, minden másképp alakul, mindenesetre végül elégedett félmosollyal száll fel a gépre, és teszi sínre az életét. Ezzel egybemosva láthatjuk a záró képeken, hogy a lány megkapja a srác búcsúajándékát, egy pianínót, majd ezen játszik önfeledten, félig máshol, talán egy alternatív közös életben kalandozva, miközben a lánya, az anyja, a szomszéd srácok és a férje sertepertélnek körülötte.

Összességében az apróbb technikai hibái meg a sztori faék egyszerűsége ellenére én is megláttam benne a csiszolatlan gyémántot, amit kerestem. Az egész filmre igaz, amit a színészek játékáról írtam, hogy az alkotók nem helyezték túl magasra a lécet, azt viszont bőven túlugrották, van benne szív rendesen, így ha nem is született filmtörténelmi jelentőségű alkotás, meglehetősen ott van a szeren. Ajánlom mindenkinek, aki kedveli az egyszerű, de nagyszerű filmeket is, zenészeknek és zenével kacérkodóknak meg különösen, nem mintha többet mondana nekik, de úgy vélem, hangulatban talán még többet nyújthat. Erős 8/10.

Szerintem:

:: Téma: mozimóka

süti beállítások módosítása