/// Lick the Star

Médiageci

Sofia Coppola, 1993

Újabb rendezőportrénk alkalmával figyelmünket Sofia Coppola munkásságára irányítjuk. Ugyan ő teljesen más tészta, mint a már érintett, továbbá a még betárazott, alulról jött, autodidakta rendezők többsége, ráadásul nem is a neme miatt került fel a listámra (vannak még rajta hölgyek, még trash rendező is), csak szimplán érdekesnek találtam, írhatnékom támadt róla.

Mint ismeretes, a szinte hercegnőként élő Sofia számára minden adott volt, hiszen korunk egyik legnagyobb és legbefolyásosabb filmrendezőjének, Francis Ford Coppolának egy szem lányaként, ahogy az angolok mondanák, ezüstkanállal a szájában látta meg a napvilágot 1971-ben. Az elismert művészcsaládba született apja egyike volt a filmipart az 1960-as és korai 1970-es években feje tetejére állító szakállas fenegyerekeknek (sokukat a pár napja életmű Oscarral jutalmazott trash pápa, Roger Corman fedezte fel és támogatta, őt is), akik közül többen gigászi birodalmakat építettek. Így tett a ma már ritkán rendező Francis Ford is, a George Lucas-szal alapított, ma Sofia és a bátyja tulajdonában levő produkciós cég, az American Zoetrope rendületlenül gyártja a filmeket, emellett több vasat is tart a tűzben, számos egyéb vállalkozás mellett borászkodik is, ráadásul a leghíresebb hozzá köthető karakterhez, a Keresztapához hasonlóan ő is egyengeti a roppant népes pereputtya karrierjét.

Sofiához visszakanyarodva, így nem meglepő, hogy az első kreditjét (pontosabban nem szerepelt a stáblistán, de mindenki hallott róla, ma minden adatbázisban is szerepel) már egy éves korában begyűjtötte, a The Godfather (A Keresztapa) című kultmoziban volt fiú csecsemő, tehát lényegében kellék. A fiatal éveit annyira nem követtem, nem olvastam nagyon alaposan utána, és emlékeim szerint ezek korábban (amikor sok éve megszületett eme poszt ötlete) nem voltak a mai alapossággal dokumentálva. Feltűnt itt-ott gyerekszínészként, de valószínűleg többnyire csak statisztaként. Érdekesség, hogy anno Domino becenéven futott, természetesen nem összekeverendő Domino Harvey-val, akinek az életrajzi - khm - filmjéről szintén terveztem posztot már jócskán az elkészülte előtt, és aki az akkori sztori szerint a Thunderball, azaz James Bond: Tűzgolyó Domino Derval karaktere után kapta a nevét, mai adatok azonban már Dominique Sandát emlegetik a név ihletőjeként - így változik a Wikipedia és az IMDb, az egykori legendákat váltják az új tények, vagy ki tudja, bizonyos esetekben talán a tényeket írják felül új legendákkal, különféle érdekek szerint. Tinédzserként modellkedett, aminek mára nem maradt sokkal több nyoma, mint Domino Harvey hasonló állítólagos karrierjének (a pontosság kedvéért: azért Sofiánál valamennyi maradt), a Seventeenben és a YM-ben megjelent fotóit sem sikerült előtúrnom, természetesen a nagy befutása után már rengeteg lapban szerepelt, és a divatszakmába meg a zeneiparba is számos ponton belefolyt.

Sofia Coppola and Francis Ford CoppolaAz első komolyabb kreditje egy társírói, a New York Stories (New York-i történetek) szkeccsfilm leggyengébbnek tartott részét az apjával együtt írta 1989-ben. Ezt követte a híres-hírhedt főbb szerep a The Godfather: Part III-ben (A Keresztapa 3), 1990-ben. Sokat elmélkedtem azon, hogy Sofia komoly, nagy színésznőnek készült-e (esetleg az apja álmodott-e ilyesmiről, erőltette-e a dolgot), állítólag azt nyilatkozta, hogy nem, így nem bánja, hogy nem jött össze, de persze ilyen kérdésre ki adna más választ. Az nagyjából a film elkészülte óta közismert, hogy a szerepet Winona Rydernek szánták, de ő lebetegedett (vagy sem), így ugrott be Sofia, igaz a mai adatok szerint még zavarosabb volt a válogatás, előttük Julia Roberts volt a kiszemelt, Rebecca Schaeffer is esélyes volt, de meggyilkolták, továbbá a már akkor túlkoros Madonna is kepesztett az elátkozott szerepért. A film ugye nem aratott akkora sikert, mint az elődei, és szinte mindenki Sofia játékát szidta benne leginkább, akit azzal, hogy még a Razzie-t, azaz az Arany Málna citromdíjat is megítélték neki, hivatalosan is kikiáltottak pocsék színésznőnek. Ezen a ponton biztos, hogy egy életre elment a kedve a színészettől, nem erőltette túlságosan a dolgot, emlékeim szerint régebben még nem is szerepelt az IMDb-n a néhány újabb színészi kreditje sem.

Felnőttként más projektekkel is próbálkozott, művészeti tanulmányai után (festészetet, médiát és fényképészetet tanult, meglepő módon operatőrként mégsem nagyon dolgozott) Japánban indított be egy saját, máig is élő divatmárkát, a MilkFedet. Biztos vagyok benne, hogy az ottani munka során tapasztaltak ihlették nagy részben az eddigi legsikeresebb filmjét, a Lost in Translationt, azaz az Elveszett jelentést, sok saját és másodkézből szerzett anekdotát is beépíthetett amellett, hogy természetesen nagyrészt a La dolce vita, azaz Az édes élet előtt tisztelgett. Kis kitérő: Tudom, rettenetesen gagyinak tűnt az a két csillag a blogom fejlécében (mostanáig így nézett ki: "★ MÉDIAGECI ★"), ezennel ünnepélyesen le is vettem (ha a poszt címéhez igazodnék, írhatnám azt is, hogy lenyaltam) őket. Nagyon-nagyon régen, amikor az előző évezredben tervezgettem ezt a designt, még nagyon kevés vezető web design cég alkalmazott extrémebb karaktereket fejlécben vagy másutt, általában csak ASCII-ket, néha animáltakat is (a jó öreg JavaScriptes hullámzás talán mindenkinek dereng). A japánok már előbbre jártak, mivel túl sok írásjelből áll a karakterkészletük, jobban játszottak speciális UTF-8 karakterekkel is, például más jellegű, fekvő smiley-kat gyártottak. Nos, a csillag karaktert is Sofia MilkFed oldalán láttam életemben először, mellesleg még e sorok írásakor is használatban van ott, onnan loptam copy-paste-tel, és akkor még szerintem nagyon menő volt. Most, amikor minden tini telenyomja speciális UTF-8 karakterekkel az iWiW lapját, különösen a nickjét, UTF-8 karakterekkel szórakozni már határozottan nem menő, mi több, egyenesen ciki. Erre a következtetésre persze már pár éve eljutottam, de erre a posztra akartam időzíteni a magyarázattal megtoldott levételt.

Sofia MiniMásik érdekes, Sofiához kapcsolódó termék (amire már tettem korábban célzásokat) a Sofia Mini. Én meglehetősen nagyivó vagyok, valami A betűs szinte mindig van a kezem ügyében, sajnos ugyanakkor nem vagyok hozzáértő és igényes piás, a hátrányos földrajzi és anyagi helyzetem miatt sem, meg valószínűleg nem is születtem sommeliernek, még bortúrákon és bornapokon is leragadok annál, ami először megízlik, nem szélesítem nagyon és tudatosan a tapasztalataimat. Emellett nem válogatok különösebben az italok között, nem vagyok boros vagy sörös, inkább mindenivó. Talán kicsit kínos bevallani (persze a likőrt még kínosabb lenne, hehe), de ha muszáj választani, inkább a pezsgőket tartom a kedvenceimnek (amellett, hogy szeretem a bort, szeretem a sört és szeretem a legtöbb töményt), persze lehet, hogy csak a ritka alkalmak miatt, továbbá mert nagyon szeretnék egyszer Dom Pérignont, Cristalt és velük persze nagyon nem egy súlycsoportban levő Sofia Minit kóstolni. Talán csak az egyedi, cuki design miatt, de beleszerettem a termékbe, Francis Ford lányáról elnevezett, dobozos pezsgőjébe.

Mellesleg Sofia nem túl nagy részletességben megismerhető magánélete is nagymértékben hozzájárult, hogy sorozatot indítottam róla. Annyi ismeretes, hogy pár évig Spike Jonze felesége volt, utána pedig egy ideig Quentin Tarantino barátja és párja. Mivel mindkét fickót hatalmas arcnak tartom a munkái alapján, feltételezem, hogy ilyen választásokkal Sofia maga is nagyon jó fej lehet (járt még Anthony Kiedis-szel és Keanu Reeves-szel, most egy számomra kevésbé ismert énekessel, Thomas Marssal él, van közös gyerek is). Ráadásul nem is rossz bőr, az orra meg..., nos annyi szépséghibája szinte mindenkinek van. Tarantinóval nem tudom, hogy volt-e közös projektjük, de Jonze egyik videoklipjében szerepelt, a The Chemical Brothers Elektrobankjében (szinte biztos, hogy csak a közeli képeken, legalábbis nem ismert, hogy lett volna tornász múltja). Ő maga is rendezett klipeket és reklámokat, talán a legemlékezetesebb az Air Playground Love-ja, ami az első nagyjátékfilmje, a The Virgin Suicides (Öngyilkos szüzek) betétdala volt, és nagyrészt abból is lett összevágva.

A folyamatosan változó (lásd feljebb), szerencsére többnyire bővülő adatlapok világában egyre nehezebb meghatározni, hogy ki mikor kezdte a szakmát. Úgy emlékszem, sokáig a poszt Sofia melletti másik tárgya, az 1998-as Lick the Star számított Sofia első rövidfilmjének, az IMDb-n is ez állt, de egy ideje felkerült egy korábbi munka is, a valószínűleg tökéletesen beszerezhetetlen Bed, Bath and Beyond, amit Andrew Durhammel és Ione Skye-jal közösen rendezett (bizonyára a cím nem véletlenül cseng egybe a Gas, Food Lodginggal, azaz a Benzin, étel, szállással, amiben éppen Ione Skye volt az egyik főszereplő). Gondolom minél híresebb valaki (meg persze a mai keresőkkel, nettel, könnyű elektronikus elérhetőségekkel mindent egyre könnyebb előkeríteni), annál több jelentéktelen anyaga kerül jegyzésre. Az imént említett persze tudatos produkciónak tűnik, amit fesztiválra is szántak, de nem lepődnék meg, ha egyszer elkezdenének szaporodni a csak heccből, ökörködésből, tesztből forgatott szösszenetek is az IMDb-n. A blogon szintén kivesézett Richard Linklater jelenleg IMDb-n listázott első munkája, a Woodshock például nem igazán nevezhető többnek, mint hogy kivittek pár kamerát egy kisebb rockfesztiválra, aztán ezt-azt felvettek (ennyi erővel az Index Szigetes kisfilmjei is bekerülhetnének az IMDb-be, pont ugyanaz a kategória, csak a Sziget sokkal nagyobb, igaz nem világhírű rendező forgatott ott). Hasonlóképp Johnny Depp jelenleg jegyzett első rendezését, a Stuffot sem tartom kordokumentummá nemesedett ökörködésnél többre (persze utólag belemagyarázhatunk artisztikus hatásokat és drogos utalásokat), ilyen pedig mindenkinél lehetett otthon sok, akinek már régen is volt kamerája, és híresség volt, vagy azzá vált. Már az sem lepne meg, ha Steven Spielberg legelső, kiskorában játékokkal forgatott, az első filmélménye, a The Greatest Show on Earth (A földkerekség legnagyobb show-ja) által ihletett amatőrfilmje is felkerülne. Várjunk csak, a 13 éves kis Steve The Last Gun című anyaga talán pont az, LOL. Mellesleg az IMDb-n már jó ideje nem az első nagyjátékfilmjeként ismert Duel (Párbaj) az első nagyjátékfilmje.

Lick the StarSzóval a korábbi, esetleg később előbukkanó több korábbi filmje elérhetetlensége miatt kezdjük a sort Sofia 1998-as Lick The Starjával, ami megtekinthető itt (tükröztem, mert például a Sofia Mini reklámokat már ezer százalékban lepucolta a netről a Zoetrope). Valójában eddig a pontig még nem néztem meg, így utána pedig nem látom már posztra érdemesnek, mindenesetre végigírom, úgysem hosszú.

A 14 perces, fekete-fehér rövidfilm az időközben Sofia névjegyévé vált autóból kibámulós, megérkezős jelenettel nyit. Ez megvan a Lost in Translationben, és ha jól emlékszem lovas kocsival és Ausztriába vágásokkal a Marie Antoinette-ben is, a The Virgin Suicides pedig egy az egyben ugyanezzel indít, ugyanabban az unalmas kertvárosban is vehették fel az egyen házakat, ami ugye David Lynch egyes munkáihoz hasonlatosan sugallja, hogy a képmutató felszín csúf dolgokat rejthet. Egy tinédzser lány érkezik így az iskolába, eltörte a lábát (végig gipsz van rajta, és mankóval jár), ezért egy ideig betegszabadságon volt, tehát ha nem is teljesen új közegbe érkezik, mint Sofia főbb filmjeinek hősei, valamennyire új számára, sok pletykáról lemaradt. Ő a narrátor, ez is erősen a későbbi The Virgin Suicides-t idézi, valószínűleg Sofia merített is ihletet a regényből, és ő hajtott rá, hogy megfilmesíthesse, mert magáénak érzete a sztorit. Különbség azért van, ahogy ott az egyik megigézett srác meséli kívülállóként, kukkolóként a Lisbon lányok történetét, itt noha megvan a helyzet fonákja (vagyis szexuálisan éppen beérő fiatalok kezdik más szemmel, újult érdeklődéssel, kicsit az ismeretlentől való félelemmel vizsgálni a másik nemet), a fiúk nem kapnak túl nagy szerepet. Be sem tudtam azonosítani, hogy ki kicsoda, fiú-lány kapcsolat sem szexbe, sem szerelembe, sem komolyabb konfliktusba nem torkollik, a történetben a fiúk lényegtelenek, a túlzott hangsúlyozásuk hiba is lett volna, tompítaná a mondanivalót.

A törött lábú és pár barátnője egy klikket alkotnak, ahogy az lenni szokott. Van köztük egy alfa-nőstény avagy méhkirálynő is, ő lép (pontosabban szerintem gördül, mert lebegve, lépések nélkül látjuk a felsőtestét közeledni - ez nagyon ügyes) a képbe, amikor megszólal a szintén Sofia névjegyének számító rockzene (általában a műfajon belül is hasonlókat választ, bár nem kizárólag csajbandákat, itt a The Go-Go's This Townja csendül fel) a nála időközben megszokott, kis videoklipnek tűnő jelenetben. Itt kapunk kimerevítéseket, lassításokat, és elolvashatjuk a feliratokat is - korrekt, dinamikus nyitány. A bandavezér magasabb, vagányabb, nagyon erősen ki van rúzsozva és festve, dohányzik az iskolában is, amikor csak tud, már-már bunkó tömörséget is megenged a tanárok irányába, mellette a többiek valóban szürke egerek, és az antréjakor apró, beszédes koronát visel. Olyasmi akar lenni, mint Fairuza Balk a The Craftban, azaz Bűvöletben.

Az első jelenet egy órán játszódik, egy feka lány fogalmazást olvas fel arról, hogy modell akar lenni. Csak mondatfoszlányokat hallunk, közben a főszereplők sugdolóznak, kicsit gúnyolják. Ez ezen a ponton teljesen lényegtelennek tűnik, de a végén látszik, hogy helye és funkciója van. A bicebóca észreveszi, hogy a társai bokáján egy-egy csillag figyel (később kiderül, hogy toll vagy filc, pedig vágás vagy házi börtöntetkó érdekesebb lenne), sejti, hogy valami titkos jel, és az egyikük könyvén felfedez egy "Lickthestar" feliratot is.

Óra után láthatjuk, hogy a lányok tényleg elég bunkók, ok nélkül terrorizálják a többieket, mindent elvesznek, ami megtetszik nekik, beleértve a kisebbek kajáját, továbbá ketchuppal leöntenek másokat heccből, később tampont ragasztanak mások fejére, sőt a bátrabb kisfiúkat is felpofozzák. Azért nem túl életszerű és kiélezett konfliktusok ezek, a dialógus és a játék is gyenge. A szünetben a bicebóca kifaggatja a többieket a csillagról. Mivel nagy titok, csak nehezen avatják be. A vezércsaj rácuppant V. C. Andrews Flowers in the Attic, azaz Virágok a padláson című könyvére (nálunk is megjelent, film is készült belőle, de nem olvastam és nem láttam), ezt hurcolja is magával, és elhatározta, hogy ahogy a könyvben a gyerekeket, ő is megmérgez valakit arzénnal, valamelyik srácot. Az egyik lány rajta is van, hogy megszerezze a srác szekrénye kombinációját. A terv kódneve azért lett "Lick the Star", mert ez visszafele olvasva (megfejtés: ejtés szerint, nem írva, a szavak sorrendjét megtartva) "Kill the Rats". A nyomós indíték hiányzik, de nem állíthatom, hogy anélkül nem működik a film, hiszen indíték nélkül, kiszámíthatatlanul a leginkább ijesztő egy gyilkosság, és voltak rá precedensek, például a rengeteg filmben felhasznált Leopold és Loeb eset.

Kis videoklipes jelenet jön, átlagos öltözői vágások, minden korrekt ritmusban, aztán tesi óra következik. A rossz lányok lemaradnak a futóktól, elbújnak a lelátó mögött a felmentett bicebócával, bagóznak, testrabló idegenekről fecsegnek, aztán a tanár pont a rosszkor felálló bicebócát kapja el a csikkel. A diri büntetésből eltiltja ettől-attól, bár a lába miatt a legtöbb sorolt tevékenységben úgysem tudna részt venni. A többiek az arzén beszerzésének lehetséges módjait ecsetelik, amikor ismét csatlakozik hozzájuk.

Éjjel valamelyikük medencéjénél úsznak és ejtőznek, a kamera ötletesen a csillagokból fordul le, egy csillag természetellenesen csillan. A vezércsaj további részletekbe avatja be a többieket: valójában azért nem gyilkosságra készül a segítségükkel, nem halálos dózist szán a kiszemelt srácnak, csak nagyon kis adaggal le akarja gyengíteni. Itt már egy másik srác szekrényére kérdez rá, ezzel is jelezve, hogy a tett a lényeg, nem a kiszemelt áldozat. Az új név a többieknek is feltűnik, ezen felbátorodva mindenki bedob egy másik fiúnevet, akivel nyilván valami kisebb konfliktusa volt, minden nevet pedig egy másik lány (vélhetően, mert kissé bele van zúgva) megvétóz. Végül a vitát a vezércsaj rekeszti be, hogy most már döntsenek. A választást nem ismerjük meg.

Másnap egy srác szendvicset eszik az udvaron, hihetnénk, hogy őt mérgezik meg, de hamar kiderül, hogy még mindig az előkészületeknél tartanak. Az egyik lány könyveket búj, és jegyzetel, például olyasmit, hogy nyers tojással lehet enyhíteni a mérgezést, nyilván óvatos és előrelátó. Ketten két doboz patkánymérget lopnak a boltban. Mindez gyorsítva pörög le, zenével. Az egyik lány előadja a vezércsajnak is a tojásos dolgot, aki a többieket gyávának elkönyvelve, páváskodva hagyja faképnél.

Egy órán folytatódik a cselekmény, a tanárnő új témát dob be, a fekete rabszolgákról tart történelmi előadást. Ez elég meglepő fordulatként ért először, ha nem is annyira durva, de hasonló témaváltás, mint amikor a Freedom Writers (Saját szavak) átment egész korrekt Dangerous Minds-ból (Veszélyes kölykök) nagyon erősen agyzsibbasztó holokauszt propagandafilmbe. A vezércsaj ezt a témát folytatja az iskolabuszon is, valójában ártatlanul magyarázza egy társának a leckét, hogy ha nem változtak volna meg a törvények (a változás fontos kulcsszó), a feka osztálytársuk ma is rabszolga lenne.

Ebből átköltve, kiforgatva pletyka indul el, a diákok telefonon és az iskolában adják tovább, hogy a vezércsaj szerint a feka lánynak rabszolgának kellene lennie, vagyis rasszista, ami olybá tűnik (más filmek alapján is, de ez is pont ezen moralizál, hiszen korábban még halálos méreggel akartak játszani, amit kevésbé éreztek súlyosnak), Amerikában a gyilkosságnál is nagyobb bűnnek számít a legtöbb ember szemében. Innen a vezércsaj elvesztette a pozícióját és a titkait, mindenki szekálja azzal, hogy Ku Klux Klan tag, továbbá a Lick the Star szöveggel gúnyolják, telerakják a szekrényét patkányméreggel, és nem adják át neki a helyét. A volt barátnői is összesúgnak mögötte, ellene fordulnak, szóba sem állnak vele.

A trónfosztott vezércsaj otthon szégyenében egy kád víz mélyére merül, menekül. Pár napra rá feltehetően már kiíratták az iskolából, és megtudjuk, hogy a telefonszámát is lecserélte, annyit hívogatták telefonbetyárok. A lányok az iskolában pletykálják a továbbiakat, hogy állítólag öngyilkossággal is próbálkozott, aszpirinnel akart végezni magával. A záró képen pedig látjuk, hogy az utcán egy verset ír a változásról, aztán mintha semmi baja nem lenne, elsétál, valószínűleg továbblépett. A bicebóca, aki meglepő módon nem nagyon vett részt semmiben, és nem is volt végig velünk tartó krónikás, sőt mint a végére kiderült, nem is róla szólt a történet, némi szánalommal a szemében néz utána.

Nos, a kis film nyilván egyfajta tanmese akart lenni: ha valaki túlzottan magas lovon ül, nagyot eshet (lásd még a Marie Antoinette-et). A vezércsaj eléggé el volt szállva magától, ugyanakkor az elején sorolt kollektív csínyeken túl nem volt azért nagyon szemét, a barátnőit pedig egyáltalán nem csicskáztatta, akik ugyanakkor az első enyhébb beszólás (gyávázás és gay-ezés) után rögtön ellene fordultak, sőt a szavait kiforgatva, aljas módon szúrták hátba. Meglepő volt, hogy a mérgezős sztori, amire a film nagy részében készültek, végül nem forrta ki magát, de nem állítanám, hogy ez dramaturgiai hiba, így meglepőbb volt a témaváltás, ami nem is "a rasszizmus rossz, mkay?" irányba ment el, mint azt először hittem, hanem a trónfosztósba. Ez a túl kései hirtelen sávváltás nyilván szándékos és kétségtelenül bátor kísérlet volt, de sajnos szerintem nem működött jól. Emellett valószínűleg szerette volna bemutatni, hogy a mai fiatalok mennyire mások, mennyivel romlottabbak, mint amilyennek hisszük őket, amolyan kései Kids (Kölykök) és korai Thirteen (Tizenhárom) akarhatott lenni, de e téren is kudarcot vallott, harmatgyenge lett.

Mindent összevetve, bár voltak a filmben meglehetősen jó megoldások, ötletek, fogások, az egész elég nagy csalódás volt számomra, nagyon nem fogott meg, csak 3/10-et tudok rá adni. Sajnos ez a csalódás Sofia legtöbb filmjénél megvolt. Ahogy gondolom sokan, én is először a Lost in Translationt láttam tőle, és az nagyon bejött (sokat tartják túlértékeltnek, szerintem megérdemelte az elismerést, igazán eredeti darab), az óta azt a szintet keresem Sofia újabb és régebbi filmjeiben is, sajnos nagyon sokkal múlják alul, pedig próbáltam kedvelni őket. Egyre inkább úgy érzem, hogy az volt az egyetlen nagy dobása, az igazán őszinte, fent vázolt teóriám szerint feltehetően saját élményekből táplálkozó nagy története. Egyszerűen nem tanult meg feszültséget kelteni, a legdrámaibb helyzeteket is lefojtja, ez talán a békés természetéből is adódhat, az általa így megteremtett állandó lebegés pedig csak a Lost in Translationben működött, természetesen más hasonló filmekben is működne. Persze 38 évesen még korai lenne leírni, tanulhat, fejlődhet, és kétségtelenül van egyedi hangja, képi világa, még okozhat meglepetést. Pont a nagy filmje és ez a remény a két legfőbb dolog, ami miatt felkerült nálam a jók és említésre érdemesek közé, tehát továbbra is szurkolok neki.

Szerintem:

:: Téma: rövidrevágva