/// A semmi közepe, gabonamezők, gyerekek és titkok

Médiageci

Io Non Ho Paura - I'm Not ScaredKicsit a művésztémába kalandozva ma megnéztem az Io Non Ho Paura (I'm Not Scared - Nem Félek) című 2003-as mozit Gabriele Salvatorestől (korábban azt hiszem csak Mediterraneot és a Nirvanát láttam tőle, de lehet, hogy mást is). A rendező korábbi munkáihoz hasonlóan ez is furcsa és szokatlan, ezek pedig garantálják az eredeti élményt.

A nyitóképen egy végtelenbe nyúló, sárga, hullámzó búzamezőt látunk, felette az ég gyönyörű kék, a lustán pöffeszkedő felhőket pedig sugárban töri át a napfény - a látvány festői, a film legnagyobb erőssége az operatőri munka, igaz a képek és a helyszínek változatossága nem túl nagy, többnyire ezt a búzamezőt látjuk csak. A mezőn pár 10 év körüli gyerek szalad önfeledten, meg egy kisebb lány. Rövidesen elérkeznek néhány nagyon romos (teteje is alig van némelyiknek), elhagyatott házhoz, ahol már kezd kibújni a gyerekekből az állat. Mivel a futóversenyt a kövér lány vesztette volna el, rá szabnak ki büntetést, levetkőzve kell megaláznia a magát. A jó szándékú főszereplő srác azonban átveszi a helyét, egyébként is technikailag ezen a napon kivételesen ő vesztett, igaz csak azért, mert a nem versenyző, elbotlott kishúgáért kellett visszamennie - az ő büntetése az, hogy a házban egy nagyon labilis és veszélyes gerendán átegyensúlyozzon. Mellesleg az egész jelenet szinte teljesen olyan, mint az egy évvel később forgatott Robin Williamses The Final Cut (Vágott Verzió) eleje, csak ott két srác volt egyedül, és bekövetkezett a tragédia ... vagy mégsem, de ez egy másik történet. A gyerekek a próbát követően otthagyják az újonnan felfedezett érdekes helyet, de Michelének, a főszereplő srácnak (mellesleg számomra egy olasz színész sem volt ismerős a filmből, még halványan sem, tehát sztármentes az anyag, ami persze nem baj) vissza kell mennie a húga elhagyott szemüvegéért (innen már mennek a spoilerek, bocs), ekkor fedez fel egy földbe ásott és bádoggal letakart vermet, aminek az alján egy emberi láb - nyilván egy halotté - lóg ki némi rongy alól.

A srác a sokkoló élményt magába zárja, ösztönösen nem beszél róla senkinek, kicsit magányosabb és magába fordulóbb lesz. Miután hazaér, megismerjük a lakhelyét és a családját is. Durván 5-6 kisebb (tehát nagyszülők nélkül, gondolom jellemzőbben egy iskolázatlan gyerekkel rendelkező) család él ugyanennyi végletekig lerobbant putriban a búzatábla közepén, szinte mindentől elvágva, csak használatlan földutak vezetnek a tanyáról ki. A házak kétszintesek, amiken túl a lakosok két-három szintén lerobbant autóval rendelkeznek még, azokkal időnként árut hoznak, tehát mind nagyon mély nyomorban élnek, ugyanakkor meglepő módon nem termesztenek növényeket, csak egy fickó tart néhány disznót, és a telep sincs elkerítve egyáltalán. A figyelmes néző számára hamar leesik, hogy itt a szülők bizony csak rablásból élhetnek, és a hely amolyan átmeneti búvóhely - lehet, hogy már sok éve itt húzzák meg magukat, de biztosan nem egy hagyományos családról-családra öröklődő házakból álló település.

A kölyök persze teljesen naiv és tudatlan, a kamera pedig mindent az ő szemén keresztül láttat, a lassan hömpölygő filmben a tehetséges gyerekszínész tolmácsolásában minden belső vívódását átélhetjük. Végül győz a kíváncsiság, ami természetes, tehát a srác másnap megint kimegy a veremhez, bedob egy követ, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a lent fekvő ember halott, nagy meglepetésére azonban kiderül, hogy nem az, egy rémisztő pofa vicsorít rá, amitől azonnal inába száll a bátorsága, és hazaszalad. Harmadnapra ismét legyőzi a félelmét, napról-napra a veremhez jár, és megtudja, hogy lent egy vele egykorú fiút tartanak láncon fogva, valaki eteti és itatja is, de annyira ritkán, hogy a gyerek a végletekig legyengült, járni sem tud, ezért Michele idővel lopkod neki ételt, és egy közeli, valamennyire ép épületben talált vödörben ereszt le neki mindent. A fiú nem túl beszédes, Michele pedig nem mer kérdezni, pontosabban a fiú kezdetben azt sem tudja, hogy hol van, meg van győződve róla, hogy rég halott, és Michele egy angyal. Michele otthon akarva-akaratlanul észrevesz néhány különös dolgot, meg ösztönösen is érzi, hogy az ő szülei és szomszédai tarthatják fogva a kissrácot, aztán konkrétabb választ is kap, amikor a felnőttek izgatottan nézik a TV-ben egy elrabolt kissrác még folyó túszdrámájáról a híradásokat, többek között a gyerek anyja is üzen a rablóknak, hogy ne bántsák a fiát. Innen Michele már tudja, hogy a veremben fogva tartott gyerek a túszul ejtett Filippo, a tanyán pedig nyilván az ő váltságdíjából fognak élni a jövőben, sőt talán ez már nem az első emberrablós eset, amit véghezvittek, Michele ezért kételyek között őrlődik, nem meri kiszabadítani a srácot, de segíteni akar neki.

Egy nap már felhozza a felszínre, aztán vissza is viszi, akkor bukik le (mert egy barátjának elárulta a titkot, ami így már nem lett titok többé - erre utal a plakáton az "árulás" szó). A felnőttek nem büntetik meg nagyon, mivel az apja a még valamivel tisztességesebb gonosztevők közé tartozik, ugyanakkor egyre gyakrabban köröznek rendőrségi helikopterek a környéken, és úgy tűnik, a szülők sem tudják előteremteni a váltságdíjat, így a hónapok óta tartó események felgyorsulnak. Mellesleg ekkorra már a gyerekek egy része is megismeri a titkot, elvesztik az ártatlanságukat, az információ birtokában valamennyire cinkossá válnak. Néhány szülő le akarja vágni Filippo fülét, sőt egyre gyakrabban szóba kerül az is, hogy a balszerencsés emberrablást már nem lehet befejezni, az egyetlen ésszerű megoldás, ha lelövik a gyereket (hogy biztosan ne ismerjen fel senkit, és ne találjon vissza), és valahol messze kidobják az út szélén. Michele úgy érzi, hogy azáltal, hogy halvány lehetősége talán van Filippo élete megmentésére, kötelessége is megpróbálni azt. Mellesleg nem barátkoznak össze, pár szónál többet nem váltanak, a film tehát itt tényleg az elesett embertársaink iránti felelősségünkre világít rá. Filippo ekkor már egy bányában raboskodik, Michele éjszaka átsegíti a bejáratnál levő magas torlaszon, ő viszont bent ragad a sötétben, drámai befejezésként pedig éppen az ő apja jön (sorsot húztak, mindig peches ebben), hogy lelője Filippot, a rossz fényviszonyok miatt pedig a saját fiát sebesíti meg halálosan. A film a mezőn ér véget, ahol az apa a haldokló fiát gyászolja, a főnöke őt szidja, hogy Filippo elmenekült, de Filippo is előkerül, ugyanakkor az utolsó pillanatban, mielőtt lelőnék, megérkeznek a rendőrségi helikopterek is. Az elrabolt srác tehát életben marad, a rablókra nyilván több évtizedes börtön vár, Michele pedig a nemes cselekedetéért nagy árral fizetett: a saját életével.

A furcsa filmet nem annyira egyszerű kategorizálni, nem hagyományos thriller, bár kicsit az, nem igazán misztikus, de a gyerekek szemszögéből kicsit az, nem is klasszikus elemekből felépített dráma, bár leginkább az, és persze valamennyire tanmese is. Aki nem látta, annak feltétlenül ajánlom, mellesleg egy állítólag nagyon híres, Niccolò Ammaniti nevű író regényéből és forgatókönyvéből készült - tudtommal a szerzőnek nálunk egy könyve sem jelent meg. A film negatívuma, hogy nem igazán nézhető újra, mivel a gonosztevő felnőttek fokozatos kiismeréséről szól, kevés dialógussal, díszlettel és helyszínnel, így ha egyszer valaki végignézte, végig is járta a lépcsőfokokat, és a mozi többet számára nem nyújt a látványos képeken túl.

Szerintem:

:: Téma: mozimóka