/// Meryl Streep, mint gójgyűlölő zsidó

Médiageci

PrimeAz utóbbi években feltűnt nekem egy új, furcsa trend: a romantikus vígjátékok kábé fele már egyáltalán, vagy legalábbis szinte egyáltalán nem humoros, és nem is annyira meseszerűen, irreálisan, rózsaszín ködbe emelkedetten romantikus, ugyanakkor sokkal valósághűbb. A jelenséget először a 2000-res, Kris Isacsson által rendezett Down To You (Rád Vagyok Kattanva) című filmben szúrtam ki, amit mellesleg ma csak a post kedvéért sokadszor újra megnéztem – most is unalmas és kiábrándító, noha a két sztár két meglehetősen jó romantikus tinikomédiával robbant be egy évvel korábban (She's All That - A Csaj Nem Jár Egyedül és 10 Things I Hate About You - 10 Dolog, Amit Utálok Benned - az utóbbi sikerére persze William Shakespeare is garancia volt), a film másoknak sem jöhetett be túlságosan, az ismeretlen és gyakorlatlan író-rendezőt azóta száműzték a TV-be. A trend viszont megmaradt, sorra jönnek ki az ilyen, általam "életszagú romkom" alműfajúnak címkézett mozik, amik szerintem valahogy nem működnek, persze bizonyára megvan ezeknek is a közönségük, ha már ennyire tömegesen gyártják őket, lásd például a The Break-Upot (Szakíts, Ha Bírsz), a Boys And Girls-t (Pasik És Csajok - mondjuk ezt már nagyon régen láttam, nem esküdnék meg rá, hogy utáltam, de ide tartozik, és úgy rémlik szintén unalmas nyüglődés volt) és a többit.

Ezekkel elsősorban az a bajom, hogy szakítanak a műfaj hagyományaival, ami egyébként más esetben nem akkora probléma, a forgatókönyvírók igenis feszegessék csak a határokat, fűszerezzék a filmjeiket, újítsanak, reformáljanak, ugyanakkor a horrorhoz, a katasztrófához és a pornóhoz hasonlóan a romantikus komédia műfajt is szerintem pont azért szereti a többség, mert ugyanazt az statikus esti mesét mondja el a felnőtteknek újra és újra, meghatározott keretek között mozogva, ezek tehát inkább kivételek. Az említett alkategóriás filmeknek a humora sem az igazi, én nagyon kisbetűkkel biggyeszteném csak azt a "komédia" szót melléjük, persze az is igaz, hogy ahány ember, annyi humor. Nekem e téren nagyon beszűkült és bogaras az ízlésem, sok humorérzékkel sem áldottak meg, és inkább az intelligens poénokat bírom, a fingós-szarós, alpári viccek nem jönnek be nekem (nem prűdségből, hanem ezek annyira primitívek, hogy nem kell hozzájuk kreativitás, és annyira agyonhasználtak, rozsdásak és elnyűttek, hogy már szánalmasan olcsó eszközök), ahogy a paródiák sem (legalábbis azok, amik csak a "jééé, ez ugyanaz a jelenet, mint abban a másik filmben - de ügyi vagyok, felismertem, devicces" faktorra építenek, lásd a Scary Movie 4 (Horrorra Akadva 4) postomat, igaz vannak nálam is fura kivételek, a főleg John Hughes tinifilmeket parodizáló Not Another Teen Movie-n (Már Megint Egy Dilis Amcsi Film) jókat röhögtem - ízlések, pofonok, élmények, tapasztalatok, no meg tálalás kérdése is, hogy kinek mi jön be). Az említett alműfajban viszont jellemzően vérszegények a poénok, olyan földhözragadtak, röhögésre, sőt derülésre sem ingerlők, amikkel minden nap találkozunk mindnyájan. Gyakran csak enyhén furcsa helyzetek, amiket maximum "majdnem viccesnek" lehet nevezni, nagy jóindulattal, visszatérők például: a lánynak buzi barátai vannak, a srác szeret videojátékkal játszani, a srác szeret sörözni a haverokkal, a srác szeret rugby-t vagy baseballt nézni, a lány nem bírja a srác haverjait, a srác nem bírja a lány haverjait, a srác szülei nem bírják a lányt, a lány szülei nem bírják a srácot, akadnak eltérő és összeütköző szokások az ágyban és a fürdőszobában, akadnak vallásbeli különbségek, akadnak származásbeli különbségek, a srác vagy a lány festőművész vagy költő és így tovább. E filmek a klasszikus (és szerintem a műfajtól elvárt) dramaturgiát is teljesen felrúgják, mert ugye a romantikus komédiáknál megszoktuk, hogy: a srác beleszeret a lányba, a srác nagyon hosszan és nehézkesen hódítja meg a lányt a film közepére vagy a háromnegyedére, majd a pár szakít, végül pedig ismét összejönnek, és boldogan élnek, amíg el nem készül a folytatás. Ezzel szemben ezek a mozik életszagúak: a pár összejön a film elején, nincs akkora szerelem első látásra, villámcsapás, véletlenek sorozata, deus ex machina meg effélék, minden olyan, mint a valóságban, sokat nyűglődnek egymással, összevesznek és szakítanak párszor, aztán a film végén jellemzően szétmennek (a Down To You-nál ugyan nem, pedig korábban úgy rémlett), de azért bölcsességet és élettapasztalatot nyertek a kapcsolatból. A happy end vagy legalábbis az igazán emelkedett happy end hiánya pedig szerintem alapban nem illik egy romantikus komédiához, csak, ha tényleg nagyon idétlen fajta, ezek viszont annyira, mint említettem, nem is viccesek. A keserű végeket hagyják meg a Love Story-nak, a Sweet Novembernek (Édes November), az Autumn In New Yorknak (Ősz New Yorkban), a The Age Of Innocence-nek (Az Ártatlanság Kora) és az effajta romantikus drámáknak - meg csomagoljanak zsepit is a DVD mellé az érzékenyebb lelkületű hölgyek számára.

Sz'al nálam ez az alkategória alapban kap pár mínuszpontot, az egész úgy, ahogy van, nekem nem jön be, ez persze egyéni, szubjektív ízlésem, ahogy az itteni pontozásom is - ilyen elfogultságot itt megengedek magamnak, egy szaklapban persze nem tenném. Amikor tegnap nekiültem a post témáját adó, 2005-ös, Ben Younger által írt és rendezett Prime-nak (Első A Szerelem), igazság szerint még nem tudtam, hogy a film is ebbe az alkategóriába illik. A szinposzis sok humoros helyzetet sejtetett, de a ziccereket Younger sorra kihagyta. Az alkotásban szinte az összes feljebb említett jellemző szerepel: a lány mellékesen feltűnő meleg barátai buzisak (ami pár régi vígjátékban önmagában is vicces dolog volt, de ma már unalmas kellék), a srác anyja utálja a lányt (meg gyakorlatilag minden gójt, de erről később), a lány utálja a srác egyetlen barátját, a srác szeret videojátékokkal játszani, a lány utálja a srác játékszenvedélyét, a srác önbizalom-hiányos festő, no meg akadnak apró kavarodások a fürdőszobában is (az állandóan visszatérő fülpiszka téma, ami ismét nem vicces, szerintem).

A film gerincét két enyhén furcsa, de azért nem irreális és nem is eléggé vicces szitu adja: az Uma Thurman által adott lány 37 éves (egyébként a színésznő most töltötte be, és tényleg letagadhat pár évet), hosszú házasság után fájdalmasan vált el, nagyon szeretné megtalálni az igazit, és szeretne gyereket szülni, mielőtt csörög a biológiai órája, a Bryan Greenberg által alakított srác ugyanakkor csak 23 éves, teljesen zöldfülű, átlagos fiatal, aki most szabadult csak ki a nagybetűs életbe, tehát nem igazán passzolnak össze ekkora korkülönbséggel, továbbá a srác anyja (a film igazi sztárja, Meryl Streep adja - a post címe miatt hozzáteszem, hogy Streep valójában nem zsidó, hanem ír, angol, svéd és holland keverék) a lány pszichiátere, ez utóbbira azonban csak egy idő után jön rá ő maga is, a párnak pedig még sokkal később árulja el. A valamennyire még humoros részek azok, amikor a lány mesél az új kapcsolatáról a pszichomókusának, áradozik a srác szerszámáról, arról, hogy végigkefélték a lakást, és, hogy a srác mindent megad neki, amire vágyott, amikor pedig a pszichiáter (a névből, korból, lakhelyből és hasonlókból) kisakkozza, hogy a fiáról van szó, nagy kínban van, irul-pirul, vizet vedel literszámra, pótcselekvésként a szemüvegét bizgálja, de sokáig nem tartja etikusnak és a kezelés szempontjából hasznosnak, hogy szóljon a felfedezéséről, inkább a saját pszichiáterének gyónja meg a fura helyzetet, és szurkol azért, hogy a pár szétmenjen. A kapcsolattal a korkülönbségnél egy sokkal nagyobb gondja is van, konkrétan az, hogy ő fanatikus zsidó, és teljességgel elfogadhatatlannak tartja, hogy esetleg gój unokái születhessenek - ezen baromi sokat rágódik, ugyanakkor az, amire a szinopszis után számítottam, hogy a kezelés alatt mindenféle cseles szövegekkel próbálja lebeszélni a páciensét a fiáról (akit korábban arra buzdított, hogy a válási trauma után nagykanállal vesse bele magát a pasizásba, akár fiatalabbakkal is kezdjen) teljesen kimaradt a filmből: a feladott labda nem lett leütve.

Ezek mellett vannak nagyon durva, logikátlan jelenetvágások is a filmben, meg haszontalan töltelékek és még sok bénaság. Annak például, hogy leruccan a páros a lány néhány gazdag buzi barátjához a tenger közelébe, semmi értelme (hacsak az nem, hogy láthatjuk Thurmant bikiniben pár kocka erejéig, ami szinte minden filmjében kötelező töltelékjelenet, lásd még a Be Coolt (Csak Lazán!)), a meleg figuráknak nincs súlyuk, alig jelennek meg, alig mondanak valamit, nincs visszautalás sem a jelenetre, csak ők is hangsúlyozzák, hogy a pár nem való egymáshoz, és a lány nyilván gyereket akar, a fiatal srác meg még nem - ezt a visszajelzést sok egyéb helyen is megadja a rendező ennél ügyesebben, például, amikor egy kiállításon a lány elkezd babázni egy ismerős pár csöppségével, a srác pedig kínjában elsomfordál. Eléggé béna az első szakítás is, annyi miatt borul ki a bili, hogy a srác haverja felugrik a sráchoz a lány lakására (már együtt élnek, de a lány nem tűr meg vendégeket), csak mert kíváncsi, hogy hova költözött a nagyszüleitől a srác, épp csak megisznak egy sört, és emiatt (mintha csak egy idegen nővel kapta volna rajta a pasiját) a lány szakít a sráccal - ugyan előtte is volt már néhány probléma, a ki nem mondott gyerekkérdés miatt egy idő után a lány változtat a fent említett véleményén, és már úgy véli, hogy a srác mégsem ad meg neki mindent, továbbá a srác már a szexet is hanyagolja néhány jelenetben a Nintendo Gamecube meg a Forma-1 tévéközvetítés miatt satöbbi. Az első igazán durva vágás az, amikor a szakítás után kibékülnek: éppen "végleg" össze vannak veszve, már hosszú idő telt el így, aztán a lány meglátja egy boltban a srácot, lesi a polcok között, aztán egy vágás, és már otthon smárolnak nagy hévvel, és célozzák meg az ágyat - talán Younger úgy gondolta, hogy magunktól is el tudjuk képzelni, hogy a lány odament a sráchoz, beszédbe elegyedtek, kibékültek, egymásra gerjedtek, és rohantak haza, de ha egy ilyen kulcsfontosságú jelenetet a fantáziánkra bízott, egyáltalán minek forgatta le a filmet, hiszen az egészet el tudjuk képzelni, mind átéltünk hasonlót.

A film vége még ennél is sokkal durvább (spoiler), azzal záródik, hogy végül ismét kibékül a pár (közben még van egy nagy összeveszés, a szakítás után a lány hozza fel, hogy randizzanak másokkal, a srác pedig, amikor külön vannak, lefekszik a lány fotós cégénél dolgozó egyik modellel, ez a békülés után derül ki, és újabb szakításhoz vezet), a srác abba is belemenne, hogy gyereket csináljon a lánynak, a lány pedig ezzel végleg megkapja azt, amire vágyik, ugyan nem él a lehetőséggel (azaz továbbra is védekeznek), mert tudja, hogy az éretlen srácnak az apaság még korai lenne, de a gesztus is végtelen boldogsággal tölti el, ami korábban hiányzott az életéből - aztán a nagy kibékülés és a látszólagos happy end után, a feliratok helyett jön egy furcsa extra zárójelenet: egy évvel később a srác épp készül elutazni az országból, meglátja a lányt egy kocsmában a barátaival, újra elönti a szerelem, egymásra néznek az ablakon keresztül, de nem mennek oda egymáshoz, láthatóan már közel egy éve szakítottak, és reménytelen az újrakezdés. A nagyon nem happy endnek persze megvan a maga tanulsága: az élet ilyen, nem habostorta, nem French Kiss (Francia Csók), nem Sleepless In Seattle (A Szerelem Hullámhosszán), nem You've Got Mail (A Szerelem Hálójában), nem While You Were Sleeping (Aludj Csak, Én Álmodom), nem Kate & Leopold (Kate És Leopold), a szerelem nem tart örökké, ugyanakkor ez a sokak által utált és szerintem sem szerencsés zárás is gömbölyű, a lány lényegében megkapta azt, amire vágyott (a maximális bizalmat és megbecsülést egy sráctól, aki akár a gyermeke apja is lenne), a srác pedig, aki azért a film elején a nagyszüleinél élő, bizonytalan, a gyermekkor végén és a felnőttkor elején egyensúlyozó, önbizalom-hiányos, szekrénybe bújt amatőr festő volt, a lány támogatásával teljesen kirepült a fészekből, és ünnepelt festőművésszé vált.

A pár kapcsolata tehát eléggé unalmas, jelentéktelen, noha a film nagy részét kitölti. Valamivel érdekesebb a moziban az anya, anyósjelölt és pszichiáter, Meryl Streep figurája, amit sajnos annyira nem helyeztek előtérbe, mint amennyire a szinopszis után a mezei néző gondolta volna (én amolyan intrikus, szétválasztós, My Best Friend's Wedding (Álljon Meg A Nászmenet!) jellegű filmet vártam). Ő természetesen elég jól hozta a mellékszerepet, nem véletlenül vezeti a színészi Oscar-jelölések listáját, és figyel két ilyen aranyszobor már a vitrinjében, tonnányi egyéb díj mellett. A figurát mégsem használta ki a forgatókönyvíró annyira, amennyire lehetett volna, ugyanakkor a karakter nem is eléggé reális, még egy vígjátékhoz mérten sem. Gazdag new yorki pszichiáterként, tanult és sokat tapasztalt majdnem hatvanasként furcsa a megszállott ragaszkodása a vallásához és a kizárólag zsidó menyhez. Ez már-már értelmezhető gójgyűlöletként is, találkozni sem hajlandó sokáig a fia választottjával (sem akkor, amikor még nem tudja, hogy a betege, csak azt, hogy nem zsidó, sem akkor, amikor már tudja - ez utóbbi persze már valamennyire indokolt, nem akarja leleplezni magát, ami esetleg árthatna a fiának vagy a betegének), igaz nagyon nem is próbálja elválasztani őket, nem vet be cseleket, noha pont ilyen poénok illettek volna a filmbe. Hasonló egyébként az alapszituáció a My Big Fat Greek Weddingben (Bazi Nagy Görög Lagzi) is, de ott mégis ügyesebb és viccesebb a tálalás, Portokalos úr ragaszkodása ahhoz, hogy a lánya göröghöz menjen férjhez még nem annyira kirekesztő, mivel Portokalos úr hamar megenyhülő, barátságos, egyszerű vendéglős, aki még első generációs bevándorló, ergo érthető, hogy jobban ragaszkodik a hagyományaihoz, ezzel szemben itt a gójgyülölő pszichiáternő már legalább második generációs new yorki, tanult, tapasztalt és elvileg felvilágosult, az sem zavarja, hogy a fia nem tartja már semmire a vallását (ahogy a zsidók újabb generációi jellemzőbben), ebben a kontextusban már kissé sértő számunkra, nem zsidók számára ez a felénk irányuló ellenszenve, még ha az egész csak poén is egy vígjátékban, sőt a zsidó rendező (ha jól emlékszem Goldfarb nagyija emlékének ajánlotta a filmjét) önironikus, a népét és vallását kifigurázó viccnek szánta az egészet. Kíváncsi lennék, hogy egy holocaust-tagadó film, esetleg egy zsidóellenes American History X (Amerikai História X) vagy Romper Stomper mennyire lenne Younger számára vicces. Persze lehet, hogy csak túlfüstölgöm a dolgot, és talán más magyar néző is, mert nálunk eléggé kiéleződött és átpolitizálódott a zsidó vs. keresztény téma újabban, ugyanakkor az Egyesült Államokban valószínűleg soha nem volt ilyen előítélet és megkülönböztetés, tehát ott senki nem érzékeny a témára (ahogy a protestáns vs. katolikus kérdésre sem, amiért az írek ölik egymást). Volt olasz és ír bevándorlós probléma, de elmosta az idő és elkeveredett a vér, volt fekete probléma, de kinevelődött az újabb generációkból, már csak itt-ott fordulhat elő és mindenki által elítélt (kíváncsi leszek, Barack Obamának összejön-e az elnökség), most már inkább csak az arab, latin és ázsiai bevándorlók számítanak másodlagos állampolgárnak, ők is csak kiszolgáltatott helyzetben. Erre a politikailag nem túl korrekt viccre Younger még rátesz pár lapáttal: a srác apja ugyan nem tűnik annyira vaskalaposnak, igaz határozottnak sem, a húga alig szerepel és valószínűleg teljesen ateista, a két élő nagyszülője meg csak magában mormog tipikus amerikai zsidó dolgokról (Floridába költözés stb.), viszont a halott nagyanyja (egy klasszikus Jiddische Mame) állandóan kísért a rémálmaiban, és minden nem kóser dologra kaftánszaggatás helyett a saját fejét veri egy serpenyővel, a srác egyik neki bemutatott korábbi, afroamerikai barátnőjét pedig egyszerűen lebokszosozta (ez szerintem a fekete nézőkből is kihozhatott egy lájtos, Tornóczky Anitás "és ez így hogy?"-ot).

De persze nem ezért szar a film, ettől függetlenül is humortalan, romantikátlan, vérszegény eresztés, legalábbis szerintem, a jelenlegi IMDb-s 6.3 pontja ugyanakkor nem olyan rossz, a vele egy kalap alá vett, feljebb említett mozik ennél sokkal kevesebbet kaptak, persze sanszos, hogy Streep rajongótábora hozta feljebb a pontszámot. Végezetül még annyit, hogy egy dolog azért bejött a produktumból: a srác képregényes, graffitis, new yorki undergroundos és utcai hangulatú képei, amiket valójában egy Tim Okamura nevű kortárs festőművész alkotott - akit érdekel, nézzen el a jelenleg átépítés alatt álló, nem igazán működő hivatalos oldalára, vagy a szintén hivatalos és jobban karban tartott MySpace oldalára.

Szerintem:

:: Téma: mozimóka