Kevés annyira gyomorforgató mozi létezik, mint Gaspar Noé 2002-es, Irréversible, vagy az eredeti írásmódja szerint IЯЯƎVƎЯSIBLƎ (Visszafordíthatatlan) című alkotása, legalábbis a nagyobb költségvetésű (bár nem sikerült ráakadnom arra, hogy mennyibe került), híresebb színészekkel forgatott filmek mezőnyében. Ugyan most, pár év után másodszor megnézve már nem tűnik annyira hatásvadásznak és durva látványvilágúnak, mint amire emlékeztem, de az, hogy ténylegesen nem fröcsög a kamerába a vér és a szar, nem csökkenti a mozi szinte páratlan brutalitását. Természetesen az igazi snuff-filmek (nekem még nem volt ilyenhez szerencsém, bár bizonyára nem városi legenda a létezésük, és nem csak kamukat forgattak) vagy az ekként marketingelt Cannibal Holocaust és Faces of Death (A Halál 1000 Arca) felveszik a versenyt vele, de abszolút nem ugyanazon a pályán játszanak.

Noé mozija emellett azzal emelkedik még ki a filmek erdejéből, hogy egy olyan homage-film, ami kivételesen nem másolja szolgamód a jeleneteket, amelyek előtt tiszteleg - történetesen Stanley Kubrick egész munkássága előtt. Félreértés ne essék, Kubrick abszolút ott van minden kockában, a háttérben, a posztereken, a nevekben, a zenében, még a történet irányában is, de Noé ügyesen, eredeti módon gondolt újra mindent, nem lóg ki alóla annyira a Clockwork Orange (Mechanikus Narancs), mint a Kôkaku Kidôtai (Ghost in the Shell - Páncélba Zárt Szellem) a Matrix (Mátrix) trilógia alól vagy a Lady Snowblood a Kill Billek alól.

Alapvetően a vágása (nem csak rendezte, de Noé volt a film írója, vágója és operatőre, sőt szerepelt is benne futólag) is Kubrick Clockwork Orange-zsát idézi (hozzáteszem, természetesen ama film meg Anthony Burgess azonos című kiváló regénye nélkül nem születhetett volna meg), de ott a főszereplő élete és a néző emberi szabadságjogokhoz fűződő viszonya araszolt rákként hátrafelé, itt pedig a jeleneteket kapjuk fordított sorrendben, akárcsak Christopher Nolan Mementojában. Bár jobban belegondolva, a szereplők itt is hasonló poklokat járnak meg, hasonlóképp brutális tetteket visznek véghez, és felvetik ugyanazokat a bűn, bűnmegelőzés (a film elején kapjuk a megtorlást, később az indokot) és büntetés kérdéseket.

Amellett, hogy a mozi brutalitása garantáltan mély nyomot hagy mindenkiben (ez az a film, ami annyira undorító és mocskos, hogy kedvelni semmiképp nem lehet, sőt külön jutalom jár annak, aki nem okádja ki a reggelijét, és nem rohan ki a moziból pár perc után - az eredeti értékeit és a maradandó hatását azonban mégis lehet díjazni), nekem nagyon bejöttek az operatőri és zenei megoldásai is, pontosabban az utóbbi többnyire inkább csak zaj.

Noé a kamerával is totál rájátszott arra, hogy az emberek többsége tengeribeteg legyen és rókázzon, a kép minden irányba forog (gondolom több gömbcsuklós darut használt a fickó), szinte soha nem áll meg, bedől, fejre áll, körbeforog (vágásnál általában beleszédül az éjszakai égbolt sötétjébe - emiatt az egész vágás nélkülinek tűnik, persze a technikai akadályok miatt Noé is csalt, ahogy Alfred Hitchcock a Rope, azaz A Kötél című klasszikusa forgatásakor is, nem is ugrik be olyan nagyjátékfilm a Russian Arkot, vagy ha úgy tetszik Русский Ковчег-t, azaz az Orosz Bárkát leszámítva, amit vágás és csalás nélkül vettek végig egy felvétellel), hullámzik, és mindezt nagyon hosszan teszi (Noé is szereti az elnyújtott snitteket, mint Kubrick). Az is megfigyelhető, hogy a kamera a film elején és a legagresszívabb jelenetekben vadul be a legjobban, ahogy haladunk hátrafele a már visszahozhatatlan békés kezdetekhez, úgy csitul el, nyugszik le a kameramozgás is. A nagyon flexibilis daru mellett Noé még egyértelműen használt steadycamet és valószínűleg a csont amatőr hatás miatt pusztán vállról is dolgozott - amikor szaladnak a Pedro Almodóvar filmeket idéző, félig átoperált hímringyók placcáról, a kamera remeg, mint a kocsonya.

A zene a kamerához hasonlóan tükrözi a feszültséget, az agressziót és a szereplők érzéseit. A legdurvább a buzibárban a verekedés alatt, egy minden idegszálunkon csellózó, nagyon rövid, nagyon alacsony frekvenciára mixelt lo-fi búgás ismétlődik újra és újra, hangosabban, hangosabban, még hangosabban, egy kicsit visszavéve, majd ezerrel sikítva. A film végén (vagyis az események kezdetén) ugyanakkor a harmonikus, "jó öreg Ludwig van" (Beethoven) csendül fel, aki a Clockwork Orange Alexének is a kedvence volt.

Lássuk a sztorit, ami mellesleg meglehetősen lineáris, csavarmentes, így aki még nem látta, de kíváncsi rá, az sem kap erős spoilert. Miután elmennek a feliratok (természetesen a film végi feliratok az elején jönnek fentről lefele, össze-vissza tükrözött betűkkel, aztán a stáblista is elkezd részeg módjára forogni, ezzel megadja az alaphangot az operatőrnek), percekig repked és forog a kamera a párizsi éjszakában, végül berepül egy ablakon. Két primitív, lepukkant, öregebb fickó beszélget, piásnak és buzinak tűnnek (főleg, hogy a buzinegyedben laknak), a dagadt meséli el az élettörténetét. Ennek nem sok köze van a filmhez, viszont Noé korábbi munkáihoz igen. A dagadt nem más, mint Noé első nagyjátékfilmjének, a Seul Contre Tousnak (Egy Mindenki Ellen) a főszereplője, a hentes - a filmet ugyan nem láttam, de úgy tippelem, hogy ugyanaz a figura, és az előző filmet meséli itt el, amiben megerőszakolta a fogyatékos lányát, és lesittelték. Mellesleg ez a hentes-sztori már Noé 1991-es rövidfilmjében, a Carne-ban (talán Perem lenne magyarul) megjelent, ugyanaz a színész adta ugyanazt a figurát, mondjuk ahhoz sem volt szerencsém. A két fickó megvitatja azt is, hogy a nagy zaj a ház alagsorában működő, Rectum, azaz Végbél nevű buzibárból jön, "megint balhéznak a köcsögök".

A kamera ekkor magára is hagyja a két fickót, és megnézi, hogy mi folyik lent, ahol már számos rendőr- és mentőautó, plusz jó nagy tömeg verődött össze. Egy sérült ürgét hordágyon hoznak ki és helyeznek a mentőbe (Vincent Cassel - szerintem nem túl nagy karakterszínész, de már jól megszoktuk az agresszív állat szerepekben, lásd La Haine, azaz A Gyűlölet, Dobermann, Birthday Girl, azaz On-lány és a többi), egy másik, ártatlan kinézetű, állítólag történelemtanárt vagy filozófust meg bilincsben vezetnek el.

Ugrunk az időben hátra, a két fickó éppen érkezik a Rectumba, itt durvul be legjobban a kamera és a zaj, meg amúgy is okádni lehet a látványtól, a hely ugyanis egy underground szado-mazo buziklub. Egy Giliszta nevű fickót keresnek minden sarokban, Cassel nagyon be van gőzölve, a barátja csitítja. Hosszú kutakodás után eljutnak két ürgéhez, akik közül valószínűleg az egyik a keresett, Cassel széttör a fején egy üveget, az meg viszonozza a dolgot, lecsapja Casselt, és készül megerőszakolni. Ekkor lép közbe Cassel békésebb haverja, egy poroltóval rendesen megküldi a támadót. Aztán nagy meglepetésünkre ad neki még egyet, aztán még egyet, és egyre jobban belejön, szó szerint péppé veri a fickó koponyáját - számítógéppel oldották meg, lehetett volna látványban sokkal durvább, ha Noé direkt hatásvadász akart volna lenni, de nem látunk vért vagy agyvelőt, így talán lélektanilag hatásosabb, ügyes.

Újabb perceket pörög vissza a mozi órája, a két fickó egy kínai taxissal próbál eljutni a Rectumba, az agresszivitás előhozza a faji előítéleteket, az, hogy a kínai alig beszél franciául, nem tudja, hogy hol a nevezett klub, sőt nem is nagyon akar együttműködni az utasaival (mondjuk, érdeklődhetne a diszpécsernél) pedig olaj a tűzre. Végül a taxis gázspray-vel akarja lefújni a két fickót, de Cassel gyorsabb, kicsavarja a kezéből, lefújja, és elkötik a taxit. Kicsit később (ez egy korábbi, köztes, rövid jelenet) egy sarkon kapnak némi útbaigazítást a klub irányába, a begőzölt Cassel meg egy vascsővel betöri az autó ablakait, és majdnem szétveri a haverját is.

Még korábban a két tag érkezik egy nagyon lepukkant, csupa monoklis hímringyóval teli, külvárosi útra két nagydarab verőlegénnyel. A gengszterek kalauzolják őket, mind egy bizonyos férfit keresnek, akinek a tárcáját megtalálták valahol. Végül az egyik transzvesztita prostiról kiderül, hogy ő a keresett férfi, nagyon parázik Casseltől, ő sem beszél franciául, csak spanyolul, nagy nehezen szedik ki belőle, hogy a Rectumban tanyázó Giliszta volt az az elkövető, akire vadásznak.

Még korábban a két férfit tanúként hallgatják ki rendőrök a belvárosban. Ennek egy későbbi, rövid jelenetben látható adaléka, hogy Cassel feleségét, aki ugye a való világban is a felesége, Monica Belluccit (a karakterét Alexnek hívják, mint a Clockwork Orange főszereplőjét, itt persze az Alexandra rövidítése) hozzák ki teljesen szétvert fejjel, kómás állapotban egy aluljáróból, a két férfinek kicsit lassan esik le, hogy az áldozat nem egy sarki kurva, hanem hozzájuk tartozik. A kihallgatás után két kispályás helyi gengszter jön oda hozzájuk, beoltják Casselt, hogy a bosszú jár neki, és a zsaruk nem fognak semmit tenni, őket bérelje fel a megtorláshoz, mindenkit ismernek a környéken, és forró nyomon vannak, találtak egy személyit, ami valószínűleg egy szemtanúé volt.

Ezt követi, vagyis időben előzi meg a film legemlékezetesebb része, ami persze itt inkább mélypont, mint csúcspont. A gyönyörű, elegáns Bellucci lelép egy buliból Párizs belvárosában, ami az éjszaka közepén nem tűnik túl biztonságosnak, kurvák sorakoznak az út szélén, nem áll meg a taxi satöbbi. Az egyik prosti felfigyel az oda nem illő nő kiszolgáltatott helyzetére, és az aluljárót javasolja neki biztonságosabb útvonalként, de tévedett, Bellucci ott húzta a rövidebben. Lent éppen a már említett hímringyót püföli Giliszta (egy forradásos képű, alacsony, spanyol beütésű fickó - itt vesszük észre, hogy bizony ő megúszta az egészet, a haverja fejét verték szét a film elején tévedésből), aztán amikor meglátja a nőt, kedved kap hozzá annak ellenére, hogy buzi. Először késsel fenyegeti, majd kilenc percen át erőszakolja hátulról – lélektanilag nagyon durva jelenet, de ez is inkább a helyzet és a szidalmak miatt, vizuálisan Noé nem tett rá annyit, mint Ruggero Deodato szokott (Cannibal Holocaust, La Casa Sperduta Nel Parco, azaz Ház A Park Szélén stb.), Noé emiatt is közelebb van a művészfilmhez, míg Deodato exploitation-horrorfilmes. Miután lerendezte, Giliszta nem engedi el a nőt, a szépsége és a nyilvánvalóan jómódú élete miatti irigységből jól összerugdalja, különösen a fejét, majd még jobban belelendül, és teljes erőből veri a betonba Bellucci fejét, amíg el nem unja.

A következő néhány jelenet már levezeti a film agresszív részét, ugyanakkor felvezeti a sztorit, ebben ismerjük meg a hármast. Bellucci Cassel előtt annak legjobb barátjával volt együtt, sőt valószínűleg mindhárman régóta barátok, és bár sok konkrétumot nem mondanak ki, úgy tűnik felső-középosztálybeli jómódú értelmiségiek. A párcsere a jelek szerint rontott egy keveset a kapcsolaton, az elhagyott fickó még mindig szerelmes a nőbe, és ezt nem is tagadja, a házaspár pedig szánja, próbálják rávenni, hogy csajozzon ismét. Így indulnak hárman metróval egy belvárosi buliba. Ott Cassel nagyon elereszti és szétkokózza magát, szinte minden nőnél bepróbálkozik, valószínűleg egyrészt az anyag hatására, továbbá így is be akarja vonni a barátját a buliba, és ilyen az alaptermészete is, ami itt természetesen nem szimpatikus a barátja és a neje számára. Bellucci bár kezdetben jól érzi magát, azért egy idő után besokall a férje viselkedése miatt, és egyedül lép le.

A történet elején (közben volt egy metrózás) Bellucci és Cassel együtt ébrednek a barátjuk telefonjára (lerobbant a kocsija, metróval megy értük, aztán indulhatnak bulizni), idilli a párkapcsolatuk, szóba kerül az is, hogy Bellucci talán terhes, és mindketten szeretnének gyereket. A nagy lakásuk mellesleg dugig van Kubrick cuccokkal, főleg a 2001: A Space Odyssey (2001 - Űrodüsszeia) című filmből, a kamera a magzatos poszterre többször is ráközelít. Cassel lelép italért, Bellucci meg egy zuhany után tol egy terhességi tesztet, ami határozottan pozitív (szájbefogással elfojtott kitörő nevetés, könnyezésig fokozódó öröm, pocaksimogatás és a többi), végül némi pörgés után egy új jelenetben a hasára közelít a kamera, aztán kirepül az ablakon. A parkban gyerekek játszanak, szól "a hetedik Ludwig vantól", Bellucci egy "Kísérletezés az Idővel" című (nem hivatalos magyar cím) könyvet olvas földöntúli boldogsággal, innen pörög be, majd száll el végleg a kamera. A zárójelenetet nem vágtam teljesen, elsőre azt tippeltem, hogy ez Bellucci jelene, amit kómában lát, de valószínűbb, hogy Noé a gyerekekkel és a képpel akarta illusztrálni, hogy Bellucci elvesztette a gyerekét a nap végén. Ekkor kapjuk meg ismét "az idő mindent elpusztít" szöveget, ami mellesleg "csak úgy" eszébe jutott a film elején is a kövér hentesnek (nagyon mellesleg az említett könyvet jegyző író, J. W. Dunne írt "Semmi Sem Hal Meg" című művet is - szintén nem hivatalos cím). Tehát van még benne egy kevés ködös, sokféleképpen értelmezhető (és nyilván ez volt Noé célja) egzisztencialista filozófia: fogantatás, élet, halál, lélekvándorlás, idő és időtlenség.

Összességében az Irréversible nagyon jól felépített kísérleti művészfilm és homage-mozi, ugyanakkor, mint írtam, bizarr módon kedvelni mégsem lehet, annyira visszataszító, gyomorforgató - ez a kettősség talán még érdekesebbé és emlékezetesebbé teszi.

Szerintem: