/// Mellbevágó és más dokumentumfilmek

Médiageci

Breast Cancer Awareness Pink RibbonNem vagyok különösebben a dokumentumfilmek szerelmese. Ahogy a legtöbb ember, megszoktam, hogy a dokumentumfilmek tévébe valók és többnyire unalmasak. Majd, amikor meglódultak a tematikus csatornák (Spektrum, Discovery és a többi), valamivel érdekesebbek lettek, de továbbra sem kattantam rájuk, legfeljebb megnéztem, ami ment, amikor nem volt máshol semmi nézhető. Tehát nálam a műfaj ilyen töltelékké vált. Persze a legtöbb dokumentumfilm ismeretterjesztő is, szélesíti a világképet, de mióta a neten ennyi információ ilyen könnyen elérhető (a Google-n és a Wikipedián túl is, szinte minden téma körül találhatunk sok szakportált), gyorsabb és egyszerűbb az információk megkaparintása, ergo erre a célra sem kellenek a dokumentumfilmek. Természetesen akadnak igazán szórakoztató dokumentumfilmek is, például az Állítólag... (Mythbusters) címűt mindig bírtam, ha belebotlottam (sajnos mindig ugyanazt a 3-4 részt fogtam ki újra és újra), de továbbra sem keresem a műfajt, jól megvagyok a játékfilmekkel.

Komolyabb áttörést pár éve vettem csak észre a dokumentumfilmek világában, ezt a tapasztalatot feltehetően a legtöbb ember osztja. Miután Michael Moore megnyerte az Oscart a Bowling for Columbine-nal (Kóla, puska, sültkrumpli), a szórakoztató, "egészestés" dokumentumfilmek keresett árucikkek lettek (így átfutva az Oscar nyertes dokumentumfilmeket, csak egy korábbiról tudom biztosan kijelenteni, hogy láttam, a When We Were Kingsről (Amikor királyok voltunk - Muhammad Ali)). Mozik adták őket, kijöttek DVD-n, és az emberek így is megnézték és megvették őket. Az említett filmet ugyan csak TV-ben láttam, ahogy a Sickót is, de például a Fahrenheit 9/11, a Super Size Me és a Le marche de l'empereur (Pingvinek vándorlása) fent van a polcomon. Természetesen tudom, hogy az utóbbit leszámítva ezek túlzottan demagóg, ferdített darabok, mindegyiket legalább annyian támadják, mint kedvelik, de jól vannak tálalva, így ez a kategória már felemelkedett nálam is a játékfilmek szintjére, a jobbak iránt érdeklődöm. Van még néhány, amiket mostanában néztem, és nem ennyire felkapottak, hirtelen az Inside Deep Throat (Mély torok mélyén) és a The King of Kong ugrik be (mindkettőről írtam volna, ha több szabadidővel rendelkezem), de azért továbbra is ritkán fogyasztok ilyesmit, egy-egy dokumentumfilmnek komolyabb horoggal kell megfognia, hogy felkeltse az érdeklődésemet.

Nos, ilyen volt a Mellbevágó, amit a Hír Tv promózott közel egy éve. Nem érdekel különösebben a rák (azaz tudok annyit róla, ami számomra elég), Szalai Anett neve sem volt ismerős számomra (mint kiderült, az RTL Klub egyik riportere, csak engem már elég régen leszoktattak a reklámok a tévézésről, nem ismerem azokat a tévés arcokat, akikkel nincs minden nap tele a bulvár), mindenesetre jó volt a trailer, megfogta a lényeget, egy viszonylag új üzenetet, kíváncsi lettem rá. Sajnos első nap lecsúsztam róla (lusta vagyok VHS-t programozni, meg manapság már nagyon ritka, hogy valamilyen tévéadásról nem akarok lemaradni, ezért nem lenne értelme egy HDD-s felvevőt beszereznem), és az egyik bogaram az, hogy ha pár kockát nem látok egy film elejéről, abba már nem kapcsolódok be. Mivel nem valami csavaros játékfilmről van szó, nem kell spoilerektől tartani, azért a közepébe belenéztem, de úgy gondoltam, majd "rendesen" megnézem az ismétlést. Az ismétléssel ugyanígy jártam, aztán olvastam a comment:comon, hogy többet nem is adják a Hír Tv-n. Tegnap végre sikerült elcsípnem az M1-en, gondolom, itt még ismétlik párszor, egyébként a 39. Magyar Filmszemlén is indult.

A rövidebb dokumentumfilm Szalai Anett, a rendező és egyben alany küzdelmét mutatja be a mellrákkal, természetesen nem a klasszikus, ismeretterjesztő vagy távolságtartó módon, hiszen az ez esetben nem működne. Nem próbál hatásvadász vagy éppen szánalomkeltő lenni, nem tesz rá pár lapáttal, a film egésze is azt üzeni, amit Anett szavakba is öntött, hogy ha valaki rákos, még nem kell halállistásnak tekinteni (persze a betegség nagyon nagy százalékban halálos, ugyanakkor mind meghalunk egyszer, soha nem tudhatjuk, milyen közel van hozzánk a kaszás), és ha valaki beteg, akár igazán súlyos beteg, jobb a számára, ha ezt nem éreztetjük állandóan vele, enélkül is tudja (ez persze nem új gondolat, a testi fogyatékkal élőkről szóló filmekben például állandóan jelen van a Children of a Lesser Godtól (Egy kisebb Isten gyermekei) a Vakvagányokig). Érdekes módon hagyott benne olyan jelenetet is, amiben a törődés és az egészsége iránti érdeklődés hiányán sírta el magát, persze mind emberből vagyunk, és napról napra változunk, erősödünk, gyengülünk, ezzel csak őszintébb képet festett magáról.

Az anyag lényegében pár házi videó (családi és baráti körben vagy éppen magányosan), néhány interjúrészlet (Anettel, Pesty Lászlóval és Anett néhány közeli barátjával) és pár konkrétan a betegséggel kapcsolatos vágókép (kórházban, kemoterápián) elegye. Az egész már a daganat eltávolítása után kezdődik, a műtétre is csak utalnak a beszélők. Leginkább Anett kemoterápiás időszakát fedi le, kezdve azzal, hogy egy nyaralással készült fel a megpróbáltatásokra, és zárva azzal, hogy túl van rajta, a sugárkezeléseken is, a haja kétszer is kihullt, de végül kinőtt. Anettről nagyon sokat nem tudunk meg, inkább átlagemberként mutatja be önmagát, nem gazdag és ünnepelt tévés celebként, így mindenki könnyebben azonosul vele. Nagyon helyes, mókás, igazi bohóc, aki érzésem szerint annyira ragaszkodik ehhez a szerephez még a legrosszabb napjain is (mínusz néhány mélypont), hogy az énjévé vált, nem csak póz, álca. Így erősíti magát, pozitív hozzáállással mindenben megpróbálja meglátni a jót. Nekem legalábbis ez jött át, és erre a kősziklára épült fel az egész kisfilm is.

Megtudjuk róla még, hogy a haja kihullását mindkétszer nehezen viselte (a borotválás, parókák, hajhullás sokszor visszatérő témák voltak), a kemoterápiával járó rosszulléteket még nehezebben (mellesleg, mintha a Hír Tv-s verzióban lett volna egy igen felkavaró hányós jelenet is, ami az M1-esből kimaradt, bár lehet, hogy rosszul emlékszem), a forgatás pár hónapja alatt valószínűleg nem volt párja, sok kevésbé őszinte barátja fordított neki hátat (bár páran kitartottak mellette), és mindene a jégkorong. Többek között az a cél adott neki erőt, hogy megélje 2007 tavaszát, és ott legyen a jégkorong világbajnokságon, ami sikerült is neki.

Hozzáteszem, a tükörben többször feltűnt, hogy még csak nem is félprofi kamerát használtak, hanem egy kisebb "turistagépet", valami Panasonic handycamet, azonosítani nem tudtam. Ahhoz képest, hogy minimum két éves modell, meglepően jól vett belső térben is (gondolom) különösebb speciális világítás nélkül. Pár helyen azért kockásodott a kép, felteszem, ez már az eredeti technológia sara volt, nem az utómunkákban (vagy akár a sugárzás közben, mert vihar itt nem volt) került bele, és az utómunkákba annyit nem fektettek, hogy ezeket javítsák. Tévében persze nem probléma, ha esetleg megjelenik DVD-n, oda meg bizonyára feljavítják.

Anett személyében szimpatikus és a betegséghez különösen jól hozzáálló, a filmjén keresztül pedig sokaknak erőt adó embert ismerhettünk meg, a tartása tiszteletet érdemel, végig szurkoltam vele, mint minden néző, és remélem, jól van, nem esik vissza a kritikus 5 éven belül, ami jelen sorok írásáig még nem telt le.

Emellett még egy okból ragadtam most virtuális tollat. A mai netes technikák (és további trükkök százai) segítségével általában a leghalványabb, több évtizedes foszlányokból is meg tudok találni egy-egy filmcímet, amit keresek, ez sok igen extrém és régi ritkaságnál is bevált, egy filmet azonban sehogy nem találok. Valamikor az HBO-n láttam, több mint 10 éve. Ha jól emlékszem, francia életrajzi játékfilm volt, 1992-1994 környékéről. Valami olyan szituáció, hogy az AIDS-ben haldokló fényképész és rendező filmre vitte a saját életét, mondjuk, úgy rémlik, nem ő játszotta saját magát. Ez így eleve egy nagyon szokatlan (és valamennyire a fentihez hasonló) nézőpont, bár nem volt annyira jelentős darab, emiatt újranézném, vagy legalább próbálom megtalálni a címét. Persze lehet, hogy a fenti paraméterek is hibásak, már kevés rémlik belőle, az is lehet, hogy valódinak promózott fikció volt, ami sajnos egyre gyakoribb trükk a filmiparban. Annyi rémlik még, hogy elment fotózni Észak-Afrikába, meg sokat buzult a híd alatt, és mintha olyasmi magyar címe lett volna, hogy Mielőtt leszáll az éj. Tudom (és láttam), van egy ilyen című Julian Schnabel film is, ami szintén egy haldokló AIDS-es meleg önéletrajzi regényén alapul, de a cím korábbról dereng, még mielőtt a Schnabel mozit egyáltalán leforgatták volna, és egész biztosan Európában játszódott, Kubától távol, így szinte kizárt, hogy a regény egy korábbi, nagyon átértelmezett adaptációja lett volna. Valószínűleg más volt a címe, de mindenképp ilyen elmúlós.

A lényeg, hogy a blog kezdetekor terveztem, hogy emlékezetből is írok nagyon régen látott, így csak foszlányokban rémlő filmekről (ahogy Amadea is elkezdett így nagyon régen olvasott regényekről írni a blogján), terveztem erről is, de aztán az egész ötletet hagytam, és amiről írok, az mindig vagy friss élmény (kevés tévés, mint a Factotum (Tótumfaktum)), vagy az írás előtt újranézett, frissített. Így erről csak a fenti bekezdésre futotta, többször nekifutottam, de sehogy sem találom a címet, és a szűk olvasótáboromból valószínű, hogy az így, posztként kitett kérdőjelre sem érkezik válasz.

A poszt alanyául szolgáló művet kivételesen nem értékelem, nehéz megmérni a súlyát. Valakinek ugye az élete van benne, és tőle nagyon személyes, ezt minden néző értékeli, egészen máshogy lehetne pontozni az üzeneteket, megint máshogy a szerkesztést, vágást, felépítést, és ismét másként a piaci értéket, mert nem lepődnék meg, ha DVD-n is megjelenne. Aki még nem látta, annak ajánlom, ha esetleg megint adja majd valamelyik csatorna.

:: Téma: rövidrevágva