Az animációknál maradva, jó párszor láttam már a Kôkaku Kidôtait (nálunk jelenleg Ghost in the Shell - Páncélba Zárt Szellem címen fut, de egy időben Szellem a Kagylóban volt a hivatalos magyar címe), amit Masamune Shirow mangája (japán képregény) alapján Mamoru Oshii rendezett 1995-ben, de úgy érzem sosem sikerült fognom a teljes adást. Valószínűleg ennek az egyik oka az, hogy mindig erős alkoholos vagy egyéb befolyás alatt szedtem elő, a másik, hogy annyira komplex vallási, filozófiai és futurológiai problémákat boncolgat, hogy sok nézés után sem könnyű falat, de leginkább azt tartom valószínűnek, hogy a készítők elsősorban a mangát ismerők számára alkották meg a kultikussá vált 2D-s animét. A filmben nem túlságosan részletezett, eléggé átláthatatlan, titkosszolgálatos, megacorpos, kusza belpolitikai berendezettségű és külpolitikai viszonyú, katasztrófa sújtotta jövőbeli világot bizonyára a sajnos általam még nem olvasott mangából lehet igazán megismerni, bár lehet, hogy még abból sem.

Még így az elején teszek egy nagy kitérőt (bár talán külön bejegyzésbe illene, hogy hasonló anyagoknál ne kelljen ismételnem magam), a japán, orosz, kínai, arab és egyéb más írásjeles neveket és címeket úgy tudom hivatalosan ejtés szerint illik átültetni magyarba, de az ilyen esetek többségében dunsztom nincs az eredeti kiejtésről, továbbá a legtöbb helyen az ilyen nevek és címek angolba átírva szerepelnek (tehát így bárki könnyen rájuk kereshet, utánuk olvashat, míg a fonetikus magyar átírásnál még beazonosítani is nehéz lenne a többségüket), így én is nem egészen helyesen, de praktikusan és egyéb alternatíva híján az angol átiratokat használtam a múltban és használom a jövőben is. Egyébként Driller is írt egy ugyanilyen bejegyzést az Ázsiattak című blogjába, ő is így jár el, valószínűleg mások is.

A 2004-es dán Terkel I Knibe (Terhelt Terkel) elég érdekes darab, egy újabb 3D-s animációs film elsősorban felnőtteknek gyerekekről. Egyben azt is jól illusztrálja önmagán keresztül, hogy lassan kezdenek az európai animációs cégek is magukra találni, mármint természetesen az angol Aardman Animationsön kívül, akik régóta a topon vannak. Ez nyilván köszönhető annak is, hogy a nagy cégek animációs filmjei egyre nagyobb sikereket érnek el és egyre jobban szaporodnak, de annak is, hogy a technológia egyszerűsödik, nem kell több száz grafikusnak kockáról-kockára éveken keresztül rajzolnia a filmet (rendezni meg szájszinkronozni különösen nehéz lehetett a régi időkben, persze azért a legtöbben valószínűleg rotoscope-oztak, az erről elhíresült Ralph Bakshin kívül is bizonyára nagyon sokan, azaz élő szereplős felvételeket rajzoltak át), van motion capture, rengeteg jó renderelő és kiegészítő motor (szőrgeneráló, fizikát, csontokat, izmokat és viselkedést szimuláló satöbbi), meg mindenféle egyéb hasznos tech cucc a piacon, ráadásul egyre olcsóbban, kisebb stúdiók számára is többé-kevésbé megfizethető áron.

De kanyarodjunk vissza a Terkelre. A Kresten Vestbjerg Andersen, Thorbjørn Christoffersen és Stefan Fjeldmark (ketten elsőfilmesek, csak az utóbbi dirigált előtte és utána is nagyon ismert animációs filmet, a Hjælp, Jeg Er En Fisk, azaz a Segítség, Hal Lettem! és az Astérix Et Les Vikings, azaz az Asterix És A Vikingek is a nevéhez fűződik - az előbbit már láttam, az utóbbit még nem, de hamarosan sorra kerül) által rendezett kis film legesleginkább a Nyócker!-hez hasonlítható, no és persze a South Parkhoz. Néhány gyerek véres feketehumorral fűszerezett hétköznapjait követhetjük nyomon, nem kevés zenei betéttel, ami persze az animációs filmek szinte elmaradhatatlan kelléke. Egyébként azért hajaz kicsit jobban a Nyócker!-re, mert ebben is a rapzene van túlsúlyban, és nagyon erős a modern szlengje. Ez utóbbit különösen nehéz lehetett fordítani dánról, de a szinkronstáb igazán jó munkát végzett (természetesen magyarul néztem, egy mukkot sem értek dánul), sőt a szinkronhangokat is remekül válogatták össze: Zana "Ganxsta Döglégy" Zolee, az ezerhangú Nacsa Olivér és Harsányi "Betyár" Levente hangján szólaltak meg a figurák. Említésre érdemes még, bár bizonyára a név hazánkban senkinek nem mond semmit, ahogy nekem sem, hogy az eredeti dán szinkronhangok többségét egy ember adta, egy bizonyos Anders "Anden" Matthesen, aki állítólag híres rapper, stand-up komikus és énekes arrafelé, 1991-ben egy rapversenyen futott be. Természetesen a vizuális kivitelezés azért nem vetekedhet a Pixar, a Dreamworks vagy a Square Pictures alkotásaival, de gondolom a költségvetés is lényegesen alacsonyabb volt, ugyanakkor a kissé primitívebb formák (mindenki tojásfejű, két golyószemmel) semmit nem vesznek el a film élvezhetőségéből.

A fenti, neten keringő, fizikai valójában tudtommal nem létező virtuális poszter magáért beszél és tüntet. Üzen a filmes jogvédőknek, hogy a rettentően idegesítő, átugorhatatlan kalózellenes reklámjaikkal kezdik feszegetni a tisztességes jogkövető polgárok ingerküszöbét - ugyanebből egyébként lehetne mozis verzió is, ott is egyre idegesítőbbek az ilyen és más jellegű reklámok, noha nem olcsó a mozijegy. Mellesleg aki számára zavaró a blogom monokróm arculatához alakított változata, ide kattintva láthatja az eredeti színes verziót is, amit javaslok további terjesztésre.

E blogot az első, bemutatkozó bejegyzésben tárgyaltak és néhány egyéb hátsó szándék mellett azért is indítottam, hogy nagyon ismeretlen, sőt garázsban összeütött filmekről is írjak valahova recenziót, olyanokról, amikre magyarul mások nem vagy nem nagyon pazaroltak valós vagy virtuális nyomdafestéket. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden ilyen anyag jelentős és ajánlott, hiszen mint látható, megjelenés, minőség és tematizálás nélkül, gyakorlatilag véletlenszerűen írok mindenről, ami a DVD lejátszómba kerül. A blogban mostanáig elemzett (nagyobb százalékban mainstream blockbuster) anyagok közül szerintem Nick Love 2005-ös, The Business (nálunk sima Business) című filmjére lehet leginkább ráragasztani a "kevéssé ismert" címkét. Férfiasan bevallom, a fiatal, egyelőre nem nagy körben elismert, ugyanakkor már szűkebb rajongótáborral rendelkező angol író-rendezőtől eddig még semmit sem láttam, de a leghíresebb munkája, a The Football Factory (Futball Faktor) előbb-utóbb sorra kerül - ezt csak azért teszem hozzá, mert a két említett film stábjában nagy az átfedés, Danny Dyer és Tamer Hassan a főszereplők mindkettőben, és gondolom a filmek megközelítése, hangulata és angol alvilági témája is hasonló.

A The Business, bár nem túlságosan erős és jelentős alkotás (ezt illusztrálja például az, hogy az IMDb-n jelen sorok írásáig 1900-an sem értékelték, akik viszont megtették, azoknak eléggé tetszett, most 6.6 ponton áll), számos említésre érdemes értékkel rendelkezik. Már a helyszín és a szituáció is eléggé szokatlan, ugyanis túlságosan sok film nem játszódik spanyol üdülőhelyeken, Ibizán, Mallorcán, Marbellán és hasonlókon (na jó, párat hasból tudok mondani, így néhány tucat bizonyára mégis van: It's All Gone Pete Tong, Kevin & Perry Go Large, Und Tschüss! Auf Mallorca, Und Tschüss! - Ballermann Olé, Torrente 2: Misión en Marbella, Sexy Beast), még kevesebb a ma már divatosan nosztalgikus 1980-as évek elején. Ez a két tényező önmagában is megtekintésre érdemessé teszi a filmet, az anyag csupa napfény és tömény retro.

Nagyjából a fentihez hasonló, az 1950-es évek Amerikájában minden este milliók által hallhatott tévés köszönés volt a Good Night, and Good Luck., ami Edward R. Murrow See It Now című műsorát napról-napra zárta. George Clooney is ezt a mondatot választotta a műsor körüli légkört, a korszellemet, a tévés legendákat, továbbá a CBS csatorna néhány nagy port kavart politikai és polgárjogi ügyét megidéző 2005-ös filmje címének (a magyar cím azonos, szintén angol nyelvű). Clooney nem csak a több évtizedes sorozatszínészi tapasztalatai, de a családja (az apja, Nicholas Clooney is tévés újságíró és showman volt, mielőtt a politikusi pályára lépett, a sokat emlegetett és szeretett nagynénje, Rosemary Clooney pedig több mint 50 éven keresztül rivaldafényben élő énekes legenda és sztár volt) által is nagyon alaposan kiismerte a televízió kulisszatitkait, nem csoda hát, hogy eddig rendezőként leginkább erre a témára szakosodott (lásd az előző nagyjátékfilmjét, a Confessions of a Dangerous Mindot, ami hasonló, bár a politika és a tévés újságírás helyett a kémvilág és a tévés vetélkedők kerültek benne előtérbe).

A mozi szinte teljesen leírható az első két mondatommal. Kevés kivétellel (egy hálószoba és egy váróterem) a CBS tévécsatorna reprodukált irodáiban játszódik - a díszlet nem rossz, visszaadja az 1950-es évek lakberendezését, láthatjuk az akkori technikai eszközöket is (írógép, kezdetleges kamerák, lekerekített tévéképernyők, manuális időzítés - Clooney tollal bökdösi a műsorvezető lábát, hogy mikor beszéljen), de valahogy az egész mégis számomra túl steril, plasztikus, nem hiteles. Persze elképzelhető, hogy az irodában mindenki pedáns volt, a takarítók pedig végtelenül alaposak, de szerintem vagy a díszlettervezők voltak hanyagok, enyhe antikolással sem érzékeltették, hogy az iroda használva van, vagy Clooney kifejezett célja volt (ezt sem zárom ki, lásd lejjebb), hogy visszaadja az akkori tévéműsorok és reklámok műanyag mesterkéltségét. Ez utóbbit éreztem kicsit a színészek játékán is, bár lehet, hogy tévesen, nem vagyok szakember. David Strathairn (ő adta Edward R. Murrowt, amiért Oscar-díjra jelölték), George Clooney (szintén jelölték az álomdíjra a filmért rendezőként és forgatókönyvíróként is), Robert Downey Jr. és Jeff Daniels nagyon profik, hogy ilyen árnyalatokat is megjelenítsenek: kicsit túljátszottnak, színpadiasnak, régimódinak, pózolónak tűntek, ugyanakkor a filmben nincsenek igazán nagy érzelmek, drámai fordulatok, kitörések és effélék, amiknél a jelenség igazán fülön csíphető lenne.

A kultikus Easy Rider (Szelíd Motorosok) nem mai mozi, ez meg is látszik rajta, 38 éve, még a legendás hatvanas évek végén forgatta Dennis Hopper és Peter Fonda - ők voltak a film főszereplői és írói is, Fonda producerként is jegyezte, Hopper pedig ezzel a filmmel debütált (állítólag elviselhetetlen) rendezőként. Mellesleg a magyar Kovács László (persze nem a politikus) volt a mozi operatőre, ami legjobb férfi mellékszereplő (Jack Nicholson) és legjobb eredeti forgatókönyv kategóriákban Oscar-jelölést is kapott, igaz nyernie nem sikerült szobrot.

A film egyszerű, lineáris, párbeszédektől szinte teljesen mentes (a néhány dialógus vagy drogos zagyvaság, vagy westernesen szűkszavú udvariaskodás, tehát az anyag nem éppen szöveg centrikus), és ma már sok tekintetben kicsit elavult, kevésbé aktuális road movie. Persze a 60-as és 70-es évek fiataljainak, különösképp a vietnami háborút és a republikánus kormányt ellenző amerikai drogos hippiknek a legnagyobb alapfilm volt, sőt a későbbi lázadó, valódi szabadságra vágyó generációk számára is kultikus mű maradt. A fő kérdés, amit körbejár, a tolerancia: ki hogyan viszonyul az embertársaihoz - a filmben konkrétan a szelíd, senkinek sem ártó, füvező, nem is látványosan hosszú hajú hippikhez, akik jelen esetben kivételesen chopperes "vadmotorosok" is, benzingőzt hátrahagyó és nagy zajt keltő vándorok, akik természetesen az útjuk során akarva-akaratlanul itt-ott idegen betolakodók is. Akkoriban ugye ezek a kérdések: a fű, a hippik, a kisvárosiak számára a gyanús idegenek, a motorosok (akik néha valóban bandákba tömörülve bűnöztek és felforgattak) és a többi nagyon megosztották Amerikát, sőt az egész világot is, igaz máshol nem voltak ennyire látványos mozgalmak (errefelé például a vasfüggöny miatt sem). Rendőrök és egyszerű polgárok is sokszor léptek fel az ilyen sorból kilógó emberek ellen brutálisan, voltak lincselések szép számmal. Aztán egyrészt a jelenségek vegyültek el jobban más szubkultúrákkal és az egész emberiséggel, másrészt több generáció alatt toleránsabb lett a világ is: ma már nem érdekesség egy motoros, egy füves, egy hosszú hajú vagy egy csavargó, annyira meg főleg nem, hogy ennyi miatt valaki gyilkosságot kövessen el. Ma már meleg felvonulások vannak, meleg TV sorozatok, hosszú hajú sztárok (jó régóta, de van ugye kopasz Britney is, hehe), az emberek durván fele szippantott már a cannabis füstöt, sőt ma már majdnem az lóg ki a sorból, aki nincs teletetoválva és piercingekkel telelyuggatva (ez akkoriban még tényleg ritkaság volt, ahogy a feketéket sem kezelték még igazán egyenjogúként). Röviden: sokat változott a világ, a filmben ábrázolt konkrét problémák ma már nem igazán léteznek, persze ma is van sok gond az intoleranciával és a személyi szabadságjogok korlátozásával, de más jellegű és súlyú.

Ha korábban nem is, az idei Oscar-gála alkalmával már bizonyára mindenki megtanulta Alejandro González Iñárritu nehezen leírható nevét. A DJ-ből lett zenészből lett TV-sből lett mexikói filmrendező eddig még csak három moziban bemutatott nagyjátékfilmet alkotott, de mindhárom kapott Oscar-jelölést, és mindhárom igencsak jelentős darab. A 2003-mas 21 Grams (21 Gramm) és a 2006-os Babel (Bábel) című anyagaira még valószínűleg visszakanyarodok előbb-utóbb, most az első mozifilmjét, az Amores Perros (Korcs Szerelmek) című 2000-res alkotást veszem górcső alá, ami mellesleg jelen pillanatban az IMDb listája szerint a 143-adik legjobb film a világon. Bár jó pár éve egyszer már láttam, a részletekre nem emlékeztem, így ma kedvem szottyant egy újranézésre.

A 158 perces film valójában három történet, furcsamód az évtized elején különösen sok rendező választotta ezt a felépítést, mellesleg a mozi kicsit hasonlít a Paul Haggis-féle Crash-re is, bár inkább csak hangulatában és felépítésében. Kevés dolog köti össze a sztorikat, a város (gondolom Mexikóváros), a kutyák, a némiképp hasonlóan keserű sorsok és a zárás, ezeken túl egyetlen egy pillanatra kapcsolódik össze a három történet, ott erősen és drámaian hatnak is egymás életére a karakterek, noha csak lájtosan koccannak, meg párszor elmennek egymás (vagy egymás plakátja) mellett is. Mellesleg, bár mindegyik sztorinak van egy külön alcíme, így a három rész elkülönül, más-más szereplőkre fókuszál, azért érdekes a vágás, egyes kulcsjenetek a másik két sztorikban jelennek meg, oda-vissza ugrálva az időben, elmosva a három film közötti határokat, így már teljesen oszthatatlan egésszé válik az anyag. Jöjjenek a történetek, szokás szerint nem éppen spoilermentesen.

Kicsit a művésztémába kalandozva ma megnéztem az Io Non Ho Paura (I'm Not Scared - Nem Félek) című 2003-as mozit Gabriele Salvatorestől (korábban azt hiszem csak Mediterraneot és a Nirvanát láttam tőle, de lehet, hogy mást is). A rendező korábbi munkáihoz hasonlóan ez is furcsa és szokatlan, ezek pedig garantálják az eredeti élményt.

A nyitóképen egy végtelenbe nyúló, sárga, hullámzó búzamezőt látunk, felette az ég gyönyörű kék, a lustán pöffeszkedő felhőket pedig sugárban töri át a napfény - a látvány festői, a film legnagyobb erőssége az operatőri munka, igaz a képek és a helyszínek változatossága nem túl nagy, többnyire ezt a búzamezőt látjuk csak. A mezőn pár 10 év körüli gyerek szalad önfeledten, meg egy kisebb lány. Rövidesen elérkeznek néhány nagyon romos (teteje is alig van némelyiknek), elhagyatott házhoz, ahol már kezd kibújni a gyerekekből az állat. Mivel a futóversenyt a kövér lány vesztette volna el, rá szabnak ki büntetést, levetkőzve kell megaláznia a magát. A jó szándékú főszereplő srác azonban átveszi a helyét, egyébként is technikailag ezen a napon kivételesen ő vesztett, igaz csak azért, mert a nem versenyző, elbotlott kishúgáért kellett visszamennie - az ő büntetése az, hogy a házban egy nagyon labilis és veszélyes gerendán átegyensúlyozzon. Mellesleg az egész jelenet szinte teljesen olyan, mint az egy évvel később forgatott Robin Williamses The Final Cut (Vágott Verzió) eleje, csak ott két srác volt egyedül, és bekövetkezett a tragédia ... vagy mégsem, de ez egy másik történet. A gyerekek a próbát követően otthagyják az újonnan felfedezett érdekes helyet, de Michelének, a főszereplő srácnak (mellesleg számomra egy olasz színész sem volt ismerős a filmből, még halványan sem, tehát sztármentes az anyag, ami persze nem baj) vissza kell mennie a húga elhagyott szemüvegéért (innen már mennek a spoilerek, bocs), ekkor fedez fel egy földbe ásott és bádoggal letakart vermet, aminek az alján egy emberi láb - nyilván egy halotté - lóg ki némi rongy alól.

Évtizedek óta rabja vagyok az Oscar-gáláknak, 20-25 éve biztosan nem hagytam ki egyet sem, de előtte is követtem, amennyire tudtam - régen persze magyar csatornák nem adták, és talán a szomszédosak (osztrák, jugó stb.) sem élőben, igaz ilyen részletekre már pontosan nem emlékszem. Régen egy kicsit más volt (persze a nosztalgia miatt is ezt mondja az ember mindenre), elsősorban azért néztem, mert trailerek, filmes magazinok és egyebek híján kevés más információs forrásunk volt arról, hogy a szerencsés esetben 2-3 éven belül hazai mozikba is eljutó amerikai filmek közül melyek kaptak a szakmától igazán nagy elismerést, így miket nem hagyhat ki egy megszállott filmzabáló sem, ugyanakkor az akkori legnagyobb példaképeimet, a fiatal, szakállas, új generációs, forradalmi filmrendezőket (Francis Ford Coppola, Steven Spielberg, George Lucas, Brian De Palma és Martin Scorsese) is ott lehetett élőben látni (a werkfilmek is ritkák voltak akkoriban mifelénk, igaz a Star Warsról azért készült néhány), mára persze már csak szertartássá vált az Oscar nézés számomra. Természetesen valamennyire egyetértek azokkal, akik fikázzák a gálát, hogy az egész csak reklám a filmeknek és a sztároknak, sőt újabban már a divattervezők és mások is belemásztak a bizniszbe, továbbá, hogy túlságosan az amerikai stúdiórendszer bennfentesei köröznek benne a legnagyobb költségvetésű filmekkel, ugyanakkor számos külföldi rendező, színész, zeneszerző, operatőr satöbbi sikere bizonyítja, hogy egyrészt a jó külföldi és független filmek is kapnak esélyt, másrészt be is kerülhetnek a rendszerbe, tehát bár becsülöm a Sundance-t, a Golden Globe-ot, Cannes-t és a többi rangos fesztivált is, azért az Amerikai Filmakadémia Oscar-gálája mindennek a krémje.

De térjünk rá a ma éjjel adott 4 óra 20 perces darabra. Összességében egy kicsit laposabb, gazdaságosabb volt, mint amit megszokhattunk, talán a sokat hangoztatott környezetvédelem jegyében is. Az utóbbi években már (számomra is) annyira sok volt a cirkusz, a giccs, az extra, a botrány és a stand up comedy, hogy mindez szinte elnyomta a lényeget: a filmeket. Most az egész kicsit átesett a ló túloldalára, a show nagyon enyhén már untatott. A műsorvezető, Ellen DeGeneres személye sem volt a legjobb választás, sok-sok éven keresztül hatalmas és nemzetközileg ismert vígjáték sztárok lökték végig a poénokat, olyanok, akik írók és stand up komikusok is, ez a hölgy viszont egy világszerte maximum névről ismert, másodhegedűs, leszbikus, fehér Oprah (vagyis tízmilliók által nézett amerikai Mónika és Balázs jellegű show-t tologat, amennyire én tudom). Igaz nem szerepelt túl sokat, és pár poénja a középszintet megütötte (a fotózás Clint Eastwooddal és Steven Spielberggel vagy a forgatókönyv átadás Martin Scorsesenek, de az a beszólás is valamennyire ült, hogy George Clooney reménytelenül epekedik utána, mert ugye ő férfiakkal nem kezd - ennyit jegyeztem meg, ennél sokkal több értékelhető vicc nem volt a tarsolyában, Penélope Cruz lemexikóizása és utána ennek korrigálása ugyanakkor gigantikus baki volt, ahogy néhány ilyen magas szinten váratlan nyelvbotlás is), felejthető teljesítményt nyújtott a közelebbi elődeihez, Chris Rockhoz, Billy Crystalhoz, Steve Martinhoz és Whoopi Goldberghez viszonyítva.

Nagy váltásként (bár számomra nem is olyan nagy, a nyolcvanas években a komédiák és horrorok voltak a kedvenc műfajaim, legnagyobb százalékban ezeket fogyasztottam felváltva) ma a Quick Change (Viszem A Bankot) című, meglehetősen régi (1990-es) vígjátékot néztem meg újra. Mivel a projekthez csatolt eredeti rendező végül nem ért rá, a forgatókönyvíró, Howard Franklin és a főszereplő, Bill Murray osztoztak a rendezői széken - mellesleg mindketten ezzel a filmmel debütáltak direktorként, Murray meglepő módon valamiért (noha a mozi nem volt rossz) azóta sem vállalt több ilyen jellegű feladatot. Érdekes egyébként, hogy a különféle felállásokban gyakran együtt játszó Bill Murray - Dan Aykroyd - Harold Ramis - Rick Moranis kvartettből, vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy a Ghost Busters csapatból Moranis (The Adventures of Bob & Doug McKenzie: Strange Brew) és Aykroyd (Nothing But Trouble) is csak egyszer ült rendezői székbe, Ramis viszont aktívabb és sikeresebb direktorrá avanzsált.

A film, mint közismert, és a címéből is kitűnik, egy vicces bankrablást mutat be, az akkor még ritkábban (bár már akkor sem volt új ötlet) alkalmazott felállásban: két rabló túsznak álcázva már a bankban van (Geena Davis és Randy Quaid), a vezetőjük pedig végig el van maszkírozva (Bill Murray ezúttal bohócruhát ölt), majd mindhárman "elengedett túszként" távoznak a pénzzel. A film durván negyedét teszi ki a túszejtős bankrablás, aztán a trió próbál eljutni New Yorkban a repülőtérre (ez a film ízig-végig new yorki: hotdog árusokkal, angolul nem tudó pakisztáni taxisofőrökkel, kínai boltosokkal és a többi jól karikírozható jellemzővel), mielőtt az öreg rendőrfőnök (Jason Robards) ki nem szimatolja a stiklit, és ki nem adja a körözést rájuk. Természetesen oltári pechsorozatba rohannak bele (spoiler): egy fickó kizsebeli őket, Davis lakásán a leendő bérlők rablónak nézik őket, Quaid, aki alapjáraton is retardált és paranoiás, többször teljesen bepánikol, Davis gyermeket vár, de Murray (a párja) soha nem hagyja, hogy elmondja az örömhírt, az autójukat a tűzoltók törik össze, de meggyűlik a bajuk egy pakisztáni taxissal, egy szabálymániás buszsofőrrel és a maffia több emberével (például Stanley Tuccival) is. Természetesen a végén minden jóra fordul, hőseink elrepülnek a pénzzel (ez mondjuk ritka, az ilyen filmekben általában el szokták veszíteni, hogy "ne lopj" erkölcsi tanulságot kapjon a néző), kiderül a baba dolog, és a rendőrfőnök is jól jár, a segítségükkel nagyobb halat fog, egy régóta üldözött maffiózót.