Azon túl, hogy a napokban (pontosabban december végén) vettem és néztem újra, nincs különösebb oka, hogy a The Blackouttal, azaz a Filmszakadással nyitom az Abel Ferrara sorozatot.

Ferrara egyébként is furcsa, beskatulyázhatatlan, de nem is az igazán nagyok közé illő alkotó. Bár nem láttam az egész életművét, sok filmjéhez volt szerencsém, ugyanakkor kevésre emlékszem tisztán belőlük. Igaz a többség, például a The Driller Killer (A fúrógépes gyilkos), a Ms .45, a Fear City (A félelem városa), a China Girl (Kínai lány), a Cat Chaser (Macskafogó kommandó), a King of New York (New York királya), a Dangerous Game (Kockázatos játék), a The Addiction (Menekülés a pokolból) és a The Funeral (A temetés) olyan régen voltak meg, hogy már csak a szinopszisokból dereng, hogy láttam őket. Régen még kevésbé érdekeltek a művészfilmek, így a több-kevesebb művészi próbálkozásai nem mozgattak, azoktól mentesen - bár akad néhány emlékezetesebb vagy sokkolóbb darab - a fickóra az "este egyszer meg lehet nézni, ha nem adnak mást a tévében" címkét ragasztottam. Elképzelhető, hogy a soroltakon túl is láttam tőle ezt-azt, de például a The Gladiator annyira felejthető tucatmozinak tűnik, hogy meg nem tudom mondani, az elmúlt 22 évben volt-e hozzá szerencsém. Az biztos, hogy a New Rose Hotel kimaradt, pedig William Gibson és Willem Dafoe (meg valamennyire Christopher Walken és Asia Argento) rajongóként nagyon kíváncsi vagyok rá, úgy érzem, maga a novella is kellően ferrarás, így akármennyire gyengén szerepelt a mozi, valószínűleg jól ragadta nyakon a hangulatot. Ugyanakkor az 1993-mas Body Snatchers (Testrablók), ami önmagában is remake (és az óta ismét újraforgatták) elég sokszor volt meg az HBO-n, mivel Forest Whitaker jó színész, Gabrielle Anwar meg jó csaj, és alapjában véve, bár különösebb extra nem volt benne, egész nézhető horror volt. A gyűjteményemben egyelőre a Bad Lieutenant (Mocskos zsaru) és a poszt témájává választott The Blackout van meg eddig, VHS-en és DVD-n is, ezeket szintén elég sokszor láttam.

A The Blackout a kritika és közönség által is középszerűnek mért Ferrara munkásságában (ami azért néhány rangos európai díj közelében járt már) is egy jelentéktelenebb darab, egy-egy kép, a jól eltalált lüktető zene, némi művészi önreflexió és a benne röviden bemutatott szubkultúra fogott csak kicsit meg, de én szinte minden gyengébb moziban találok valami jót. Hozzáteszem, a promóképek, amik néhány DVD dobozra is felkerültek (sajnos az én előző posztban említett papírtokomra nem), mellesleg meglehetősen csalókák. Azt nyilván kevesen vitatják, hogy Béatrice Dalle a világ egyik legdögösebb vadmacskája, mellette akkoriban Claudia Schiffert is az egyik leghelyesebb topmodellnek tartottam (mondjuk annak is számított, de ma már az akkori, fiatalabb külsejében sem látok semmi extrát, azért soha nem volt egy Linda Evangelista), így a közös képek érdekes szerelmi háromszöget sejtettek. Ezzel szemben a két nő nem szerepel együtt egy kockán sem, talán a figurák nem is tudnak egymásról.

A mozi egy baljós bevezető keret után hangulatosan indít, Matty (Matthew Modine - a névegyezés bizonyára nem teljesen véletlen, emeltek az életéből ezt-azt a karakterbe, bár drogproblémái tudtommal nem voltak, nem rémlenek), egy ünnepelt filmsztár megérkezik Miamiba, hogy más gazdag yuppie-kkal lógjon, kokózzon és vedelje a drága pezsgőt. Hamar kiderül, hogy jövetelének legfőbb célja, hogy újra lássa a barátnőjét, Annie-t, avagy Annie 1-et (Dalle), megkérje a kezét, és megállapodjanak. Feltehetően sokat rágódott ezen, a döntést az után hozta, hogy megtudta, Annie terhes. A lánykérés kissé elhúzódik, Annie nem mond igent, halogatja a választ, de ezt nem túl látványosan teszi, tehát nem kér időt, vagy ilyesmi, ami ügyes húzás, mert lebegteti a feszültséget, megalapozza az első konfliktust.

A nő Matty egy régi haverjának dolgozik, Mickey-nek (Dennis Hopper), aki elég furcsa projektet futtat. Hozzáteszem, a film 1997-es, még valamivel a Big Brother és más valóságshowk előtt készült, továbbá akkor még jobban lenézték a csak VHS-en és DVD-n megjelent anyagokat. Mickey egy olyan klubot üzemeltet, amiben mindig filmet forgatnak. Egyrészt mindig megy egy fő projekt, nyilván ez jelenik meg VHS-en, ekkor éppen Émile Zola egy régebbi (talán az 1955-ös) Nana feldolgozásának elég szabadon értelmezett, modern remake-jét készítik, emellett mindenkit videóznak több kamerával, és mindenki látható a képernyőkön. Aki tehát szórakozni megy, annak a klub kielégíti az exhibicionizmusát és képernyőre vágyódását (ugye Amerikában szinte mindenki a tévé bűvöletében él, amibe mindenki be is akar kerülni - számos film foglalkozott a jelenséggel meg Andy Warhol is). Mickey kártyás rendszert vezetett be, csak az aranykártyások kerülnek be a nagy filmbe, ezek a haverjai, a kártyáért sokat tejelők, meg nyilván néhányan a külső adottságaikkal is bebocsátást nyernek (mint régen a diszkókba, lásd 54), például néhány táncosnő. Leginkább ennek a klubnak az ötlete tetszett a filmben, természetesen Dalle mellett, akit már az előző posztban is fényeztem. Ráadásul Mickey szerepe nagyon ráillett Hopperre, aki ha jól sejtem, maga is benne volt a Warhol körül kialakult kísérletező, drogozó underground művészi mozgalmakban a kései hatvanas, hetvenes és korai nyolcvanas évek New Yorkjában, erre elég sok film utalt, leginkább a Basquiat (A graffiti királya), amiben szintén játszott, és amire még biztosan visszatérek. Sőt nem lepődnék meg, ha maga Ferrara is megfordult volna e körökben, amikor pornó és underground filmes volt.

(Kis spoiler.) A kettős teng és leng, Matty is beszáll Mickey videós filmjébe, amiben Annie a sztár. Végül elérkeznek a konfliktushoz, amikor Annie szembesíti Mattyt, hogy szerinte csak a gyerek miatt akarja elvenni, amiből Mattynek végre leesik, hogy Annie elvetette a gyereküket, és ettől totál kiakad. Jön némi bunyó, aztán Annie lelép, teljesen, hátrahagy egy diktafont, amin Matty egy érkezése előtti, rögzítőre mondott szövege van. Abban a nőt minden kurvának elmondja, megfenyegeti, hogy kivágja belőle a gyereket, ha nem veteti el, biztos benne, hogy mindenkivel összefeküdt, és nem az övé a gyerek. Matty megdöbbenve hallgatja saját magát, annyira szétitta és szétdrogozta magát, hogy nem emlékszik a telefonra, magára sem ismer, teljes filmszakadása volt.

Innen Matty még inkább szétcsúszik, mardossa a lelkiismeret-furdalás, továbbra is együtt lóg Mickey-vel, szerepel a filmjében, bár ennek nincs is egészen tudatában. Miután cracket is nyom, már látomásai vannak, amik összefolynak a valósággal. Felszed egy fiatal pincérnőt, aki véletlenül nagy rajongója, és szintén Annie névre hallgat, végül egy kiesett nap után Mickey-nél kötnek ki. Mickey éppen a hiányzó fojtogatós jelenetet szeretné felvenni, miután Annie 2-re (ő nevezi így) ráad egy parókát, aki így nagyon hasonlít Annie 1-re, úgy véli, össze is hozhatnák. Aztán látja, hogy Matty milyen állapotban van, Annie 1 felvételeit nézve bőg, izzad, alig van magánál, Annie 2-ben is Annie 1-et látja, ezért le is veszi a lányról a parókát, elismeri, hogy mindez "rossz ötlet volt". Innen a Vaya Con Dios What's a Woman dallamára még jobban összekuszálódik minden Matty számára, jön a címadó filmszakadás.

Másfél évet ugrunk, Matty új életet kezdett New Yorkban, tiszta, megkapja az egy éves érmét az Anonim Alkoholistáknál, biciklivel jár, van egy új barátnője, aki szép és kiegyensúlyozott, "olyan, mint a reformkonyha" (Schiffer). Matty élete látszólag sínen van, bár nincs mozis munkája, nem akar lealacsonyodni a tévébe még csúcs gázsiért sem, és anyag nélkül is rémes látomások gyötrik, például lepereg előtte, amint megfojt egy kisbabát, ami nyilván annak a következménye, hogy az ő hibájából nem született meg a fia vagy lánya. Pszichológushoz jár, szeretné Annie 1-et teljesen kitörölni az életéből, aztán egyre határozottabb a gyanúja, hogy talán meg is tette, megfojtotta a nőt másfél éve, azért nem hallott felőle. Amikor a barátnője, Susan elutazik pár napra, úgy dönt (sőt az orvosa is erre vezeti rá), hogy lemegy Miamiba, és a dolgok végére jár.

Mickey nem szívesen látja viszont, de nyilván sokat köszönhet neki, beleegyezik, hogy előkeríti neki Annie 1-et. Matty idegeit a várakozás, a régi szállodai szoba, ahol Annie-vel laktak és az emlékek kicsinálják, végül ismét az alkoholba és a kokainba menekül. Egyre több kép kísérti, látja, amint megfojtotta Annie 1-et, és amint Mickey egy hullát tűntet el egy épülő panelház falai közöt. Végül arra ébred a padlón, törött üvegek között, hogy az elegáns Annie 1 és Mickey állnak felette. Annie 1 is új életet kezdett egy gazdag dél-amerikai pasassal, ettől függetlenül még mindig viszontszereti Mattyt, hajlandó volt átrepülni Mexikóból, bízott benne, hogy a fickó megváltozott, de csalódott, mert csak egy drogos roncsot talált, aki semmi magyarázatot nem tud arra adni, hogy miért kellett neki ide jönnie. A nő ismét lelép.

(Nagy spoiler.) Matty számára ekkor tisztul a kép, bár nagyon kopott, fekete-fehér filmen pereg csak le előtte, hogy Annie 2-vel mókázott és csókolózott a parton, aztán megfojtotta Mickey vágószobájában. Ezzel már a felvételek visszanézésekor szembesül, és Mickey rendesen letolja, hogy mekkora barom volt, még ő is azt hitte, hogy csak jó alakítást vesz fel, Matty pedig tényleg megölte a nőt (mint Liebe "Libiomfi" Attila). Aztán Mickey rendbe rakta a dolgokat, eltűntette a hullát, erre Matty idejön maga után nyomozni, ráadásul fogalma sincs arról, hogy mit tett (hehe, kis Total Recall, azaz Total Recall - Az emlékmás és Angel Heart, azaz Angyalszív utóíz, mellesleg én is írtam a fióknak egy efféle, időutazással és megacorpos kavarással spékelt sci-fit még régebben). Így kerülünk vissza a bevezetőhöz, Matty éjszaka a tengerparton bóklászik, és a pszichiáterrel folytatott beszélgetést idézi fel. Nem bírja el a bűnét (Ferrara témái ugye gyakran keringenek a bűn és bűntudat körül). Megjelenik Susan, sejti, hogy nagy baj van, Mattyt azonban nem tudja lebeszélni, aki végül öngyilkossággal vezekel a bűnéért: beúszik az óceánba, és ennyi, a túlvilágon találkozik az általa megfojtott Annie 2-vel.

A zárás nem túl eredeti, amennyire emlékszem (eszméletlenül régen láttam, de nagyon bejött), hasonló volt a Mes nuits sont plus belles que vos jours (Az éjszakáim szebbek, mint a nappalaitok) vége is, és persze az egyik hatalmas kedvencem a Le grand bleu (A nagy kékség) is egy végzetes beúszással-leúszással zárt (remélem nem spoilereztem le senkinek ezeket, klasszikusok). Utóbbival még párhuzam, hogy a vége felé Susan közli telefonon Mattyvel, hogy terhes, bár nem egyértelmű (és ez ügyes húzás), hogy ez valóban megtörtént-e, vagy Matty csak képzeli, esetleg Annie 1 hasonló, még nyilván a film előtt történt vallomását idézi-e fel. Ebben a jelenetben Matty teljesen szét van csúszva, valóban beszél az aggódó Susannel, és Susan mondja ki a szavakat, de közben Matty előtt is megjelenik vízióként, és amikor Matty beúszik, nem dobja be ezt ellenérvként, ahogy a logika diktálná.

Összességében réges-régen nagyon nem jött be a film, de minden újranézéssel felfedeztem benne egy-két apró, valamennyire értékes elemet. Nem egy nagy mozi, a sztori sem valami nagy durranás, a színészi játék felejthető (néhol igazán pocsék, például Schiffer esetében), a művészi elemek, keresztutalások enyhén izzadságszagúak, de még értékelhetők. Ez utóbbi valamennyire bejött, a helyszín, a hangulat, a klubos-valóságshows ötlet, a nagyon passzoló, lüktető zene és persze Dalle szintúgy. Tízes skálán szimpla hármasból mára már egy nagyon gyenge ötösre tornázta fel magát a mozi, újranézhető, egy százast megért.

Szerintem: