Shane Carruth, egy felettébb titokzatos fiatal matematikus néhány éve, egy félkész regénye feladása után határozta el, hogy belevág a független (a főként belőle és rokonaiból álló stáb és az autodidakta filmes tanulmányai alapján a fél-amatőr jelzőt is megkockáztatnám) filmezésbe. 2001-ben, Robert Rodriguez első nagyjátékfilmjéhez hasonlóan 7000 dollárból (közel 1.4 millió forintból, mely szinte kizárólag a szándékosan nem digitális filmekre ment el) leforgatta, 2004-ben pedig letette az asztalra a Primert, azaz a Találmányt, amivel elvitte a Sundance legfőbb díját, és az óta sem igazán hallatott magáról. Noha a fogadtatás után bizonyára sok lehetőséget kapott nagyobb, drágább filmek forgatására, vagy nyugodtan megfejhette volna a témát folytatással, előzménnyel, mellékszállal, esetleg ha filmesként ennyi volt benne, egy regénnyel, az óta sem jelentkezett semmi újjal, bár további tervei voltak, vannak, állítólag nagyok, a Primer univerzumtól valószínűleg távoliak.

Noha a Primer is csak egy időutazásos film a sok közül, mint ilyen nem elsőként foglalkozik a múlt megváltoztatásából és a több személy egy időben tartózkodásából eredő paradoxonokkal, mégis sok tekintetben tartom mérföldkőnek önmagában, a különös keletkezésén túl is. Carruth mellesleg nem csak abszolút elsőfilmes íróként és rendezőként jegyezte az alkotást, de ő szerezte a misztikus zenéjét, ő játszotta az egyik főszerepet, és persze a vágás, a hang, a szereplőválogatás és még jó pár dolog az ő munkáját dicséri.

A Primer rövid, még a Once (Egyszer) és Cloverfield nyúlfarknyi hosszát sem éri el, ettől függetlenül úgy érzem, hogy elég anyag van benne. Sőt az első nézés után napokig töri az ember a kobakját rajta, megnézi újra és újra, és a teljes kép szinte senkinek nem áll össze soha. Számomra több újranézés után sem kerek, de a nagy vonalak is lenyűgöznek. Szinte biztosan van "megoldása", azaz a maga időutazást megengedő világában hibátlan az ok-okozati összefüggés, és magából a filmből rengeteg újranézés, agyalás, jegyzetelés és kombinálás után kirakható a teljes puzzle, de szándékosan túl kevés segítséget kapunk (a Granger esetből szinte semmit), így a saját kútfőből vett hézagpótlással végtelen megoldásra is juthatunk. Éppen ezért, mint a Lost esetében, a rajongók fórumokat nyomtak tele teóriákkal, megoldásokkal, valaki még egy magánkiadású kis könyvet is árult a neten, vagyis a film remek gondolatébresztő, amilyenből sajnos kevés születik.

Jacques Rivette. Minden cinefilkó ismeri e nevet, ahogy azt is, hogy a szintén kritikusból lett rendező, François Truffaut szerint vele kezdődött a francia új hullám. Ezzel együtt mégsem túl közismertek a művei, ezt a kevés - igaz jellemzően nagyon magas - IMDb szavazatból is le lehet mérni. Nekem sem volt minden filmjéhez szerencsém, és ezek az élmények is többnyire a múlt ködébe vesznek. A kosztümös, klasszikus adaptációi emlékeim szerint unalmasak voltak, a magnum opusa, a Sátántangót leiskolázó, közel 13 órás Out 1, noli me tangere nem volt meg, a La belle Noiseuse (A szép bajkeverő) is csak halványan dereng, hogy eléggé bejött. Bennem a legmélyebb nyomot az 1974-es, Céline et Julie vont en bateau - Phantom Ladies Over Paris (Céline és Julie csónakázik) című filmje hagyta, és jelenleg még csak ez figyel a gyűjteményemben, így ma ezt vesszük górcső alá.

A mozit nyilván mindenki látta, aki fogékony az ilyesmi iránt, és hajlandó volt utánanyúlni, vagy elcsípte a tévében. Egy újszülöttnek (fiatalnak) persze minden régi film új, közülük a dicséretem és a magas pontszám ellenére is csak keveseknek ajánlom. Aki csak a közönségfilmekért lelkesedik, annak nem való, ugyanakkor annak sem, aki bár falja a művészfilmeket, de igényli a mondanivalót, üzenetet, moralizálást, bölcsességet, kemény emberi drámákat, szenvedést, bármilyen hagyományos mélységet. A Céline et Julie vont en bateau egy nagyon bátor, szinte korlátok nélküli, kísérleti, slipstream fantáziafilm, rengeteg improvizációval, nem kevés untató (és ebből önmagában gúnyt is űző) önismétléssel és több mint három órás hosszal. Az improvizációban nem vagyok biztos, de a legtöbb jeleneten ez érződött, meg a sok íróból (Juliet Berto, Eduardo de Gregorio, Dominique Labourier, Bulle Ogier, Marie-France Pisier, Jacques Rivette - valószínűleg ABC és nem fontossági sorrendben) is erre következetek. Bár számos tanulmány jelent meg róla, gondolom tanítják is filmszakon, én szándékosan nem olvastam utána. Szerintem egy kísérleti filmnél nem jó, ha egy tanár, kritikus vagy teoretikus megmondja, hogy "mire gondolt a költő", még ha jól ismerve a hátterét és szimbólumrendszerét el is találja. A film a nézőhöz szól, és egy ilyen jellegű, nagy csapat által megálmodott és alakított experimentális film különösen sok eltérő gondolatot plántálhat a különböző nézőkbe. Tehát szerény véleményem szerint a legjobb nyitott elmével, előzetes felkészülés nélkül leülni elé, a hossza miatt a legnagyobb zacskó pattogatott kukoricával.

Újabb rendezőportrénk alkalmával figyelmünket Sofia Coppola munkásságára irányítjuk. Ugyan ő teljesen más tészta, mint a már érintett, továbbá a még betárazott, alulról jött, autodidakta rendezők többsége, ráadásul nem is a neme miatt került fel a listámra (vannak még rajta hölgyek, még trash rendező is), csak szimplán érdekesnek találtam, írhatnékom támadt róla.

Mint ismeretes, a szinte hercegnőként élő Sofia számára minden adott volt, hiszen korunk egyik legnagyobb és legbefolyásosabb filmrendezőjének, Francis Ford Coppolának egy szem lányaként, ahogy az angolok mondanák, ezüstkanállal a szájában látta meg a napvilágot 1971-ben. Az elismert művészcsaládba született apja egyike volt a filmipart az 1960-as és korai 1970-es években feje tetejére állító szakállas fenegyerekeknek (sokukat a pár napja életmű Oscarral jutalmazott trash pápa, Roger Corman fedezte fel és támogatta, őt is), akik közül többen gigászi birodalmakat építettek. Így tett a ma már ritkán rendező Francis Ford is, a George Lucas-szal alapított, ma Sofia és a bátyja tulajdonában levő produkciós cég, az American Zoetrope rendületlenül gyártja a filmeket, emellett több vasat is tart a tűzben, számos egyéb vállalkozás mellett borászkodik is, ráadásul a leghíresebb hozzá köthető karakterhez, a Keresztapához hasonlóan ő is egyengeti a roppant népes pereputtya karrierjét.

Ahogy a mellékelt ábra is mutatja, meglehetősen rá vagyok gyógyulva az áldokumentumfilmekre. Mivel nincs sok ilyen jellegű alkotás, viszonylag későn tudatosult bennem, hogy nálam minden ilyesmi mennyire betalál. Két éve írtam a Cannibal Holocaustról, több alkalommal emlegettem a The Blair Witch Projectet (Ideglelés - The Blair Witch Project) és a [Rec]-et, a blogon szintén kivesézett District 9 is sok ilyen elemet tartalmazott, és többször leírtam már, hogy a Cloverfield valahogy kimaradt nálam, hát itt volt az ideje, hogy pótoljam.

Pár napja végre beszereztem egy fémdobozos példányt, hozzáteszem, itt a sztori is indokolja a fémdobozt. Mint ismeretes, az anyag a film világában egy katasztrófa archivált dokumentuma, jól elzárva, hogy a további katasztrófákban se semmisüljön meg. A pofás, viharvert, katonai fémdoboz tehát nem pusztán árfelhajtó tényező, de ez esetben jól működik, kicsit tesz hozzá alkotáshoz. A már nem friss, és csak egy lemezes kiadványért mondjuk soknak tartottam a majdnem 4 rugót, de hozzá kell tennem, mivel a film elég rövid, rengeteg extra fért az egy lemezre is, igényes a produktum.

A mozit egy nem túlságosan ismert, főleg tévés rendező dirigálta, Matt Reeves. Feltehetően a kis neve miatt is praktikusabb reklám volt, hogy a Cloverfieldet elsősorban inkább a Lost (Lost - Eltűntek) producere, J.J. Abrams filmjeként emlegették. Ez persze részben igaz is, Abrams ötlete volt az egész, a werkfilmek szerint is rendesen belefolyt a kreatív munkába, és végig aktív volt a forgatáson.

Először a 2008-as Oscar-gálán figyeltem fel és kattantam rá a Once, azaz Egyszer című mozira, ahol a két teljesen ismeretlen zeneszerző, zenész, énekes és egyben főszereplő a Falling Slowly című nótájával (most itt azt tolja a Flash player, ki tudja meddig) megnyerte a legjobb betétdalért járó aranyszobrot. A film megvásárlását és megnézését azért nem siettem el, csak a közelmúltban pótoltam az anyagot - az utóbbi években jellemző lett rám ez a komótosság és az általános lag, de abszolút nem zavar, hogy nem vagyok teljesen up to date, lassan úgyis minden sorra kerül.

A korábban számomra (és nyilván sokak számára) ismeretlen John Carney író-rendező (és szintén zenész) filmje mellesleg már nem volt új, amikor a világ reflektorai úgy igazán rávilágítottak, 2006-ban forgatták, akkor be is mutatták erre-arra, 2007-ben pedig már játszották az ír mozik. Az évek során rendesen körözött különféle filmszemléken és fesztiválokon, melyeken egy zsák díjat és jelölést nyert. A 2007-es Sundance-en Carney közönségdíjat is kapott, tehát a nálam jóval nagyobb film buffok valószínűleg már tavalyelőtt is ismerték. A lényeg, ha valakinek kimaradt volna, soha nem késő megnézni.

A mozi rövid, könnyed, egyszerű, nagyjából azt nyújtja, amit a trailer, poszter és egyebek után várhatunk tőle. Nem valami epikus mű, Mariana-ároknál is mélyebb drámákkal és fordulatokkal, de mint tudjuk, a jó filmek nem csak Hollywoodból jönnek, nem 100 millió dolláros költségvetésnél kezdődnek, és nem kötelezően 2-3 órásak. Hozzáteszem, újabban egyre jobban a falat kaparom, ha egy mozi nem fér bele a 2 órába, leszámítva ama egyre ritkább eseteket, amikor van elég mondanivaló, és az idő hamar tovaszáll. Pár éve sajnos újra divatba jött az, hogy a nagy stúdiók azon versengenek, hogy kinek hosszabb - tisztára, mint a Golden Age-ben, amikor ez a verseny rendesen meg is roppantotta az öt nagy stúdiót. A röpke 100 ezer euróból (kevesebb, mint 28 millió forintból) három hét alatt összeütött Once szerintem jól kitölti a maga nem egészen 83 percét, nyújtani nem is szabadott volna.