Miután a napokban jól láthatóan kibújt belőlem a Béatrice Dalle fanboy, eljött az idő, hogy leszedjem a polcról a napokban befutott 37°2 le matint, avagy magyar címén a Betty Blue-t, abból is a rendezői változatot. Hozzáteszem, a film borítóján és egykori plakátján látható fénykép az egyik legnagyobb kedvencem Herb Ritts True Blue-s Madonnája mellett (a reklámokért cserébe a repiposztereket a szerkesztőségbe várjuk - hehe).

Mivel az auteur író-rendezőkre nézek fel legjobban, kicsit utánajártam a film eredetének, amiről korábban tévesen úgy hittem, hogy Jean-Jacques Beineix forgatókönyvíró és rendező fejéből pattant ki. Az eredeti regényt egy Philippe Djian nevű pofa írta, aki Franciaország határain túl nem különösebben ismert, pontosabban csak az írás tárgyát képező mozi sikere után fordították le az annak alapjául szolgáló regényét több nyelvre, így magyarra is, 37,2° reggel [Betty Blue] címmel (sajnos szinte beszerezhetetlennek tűnik). Mellesleg felfedezhető némi hasonlóság Djian, Charles Bukowski és a film / regény főhőse között, mindhárman alantas alkalmi munkák mellett írogattak, amíg be nem futottak. Djian, bár a világ legrégebbi újságíró iskolájában diplomázott, nem magasztalja fel az írást (ahogy a hőse sem, ami éles kontrasztot alkot azzal, hogy a hősnő számára meg ez a legszentebb, legfontosabb dolog), így fogalmaz: "írónak lenni pont olyan, mint péknek vagy szerelőnek - csak más eszközöket használsz, és más eredményeket kapsz, ez minden". Szintén tőle: "Ne beszélj a munkádról, nincs mit mondanod róla. Ne kérdezd magadtól, hogy miért írsz vagy kinek írsz, helyette írj úgy, mintha bármelyik mondatod az utolsó lehetne." Egy róla szóló cikkben találtam az eredeti cím megfejtését is: egy átlagos terhes nő reggeli testhőmérséklete 37.2 fok.

Magát a mozit eredetileg eszméletlenül régen láttam a tévében, nyilván az eredeti kétórás változatot. Már kevés rémlett belőle, Dalle, a regény, az őrület (durvább jelenetek derengtek), a falfestés és az, hogy tipikus francia művészcucc volt, ami eléggé bejött, így régóta a bevásárló listámon figyelt. A combos, háromórás rendezői változatot csak most láttam először. Hozzáteszem, eléggé megoszlanak róla a vélemények, sokan tartják nagy romantikus filmek, de legalább ennyien, köztük nagynevű kritikusok címkézték fel unalmas, fél-pornó szemétnek már az eredetit is.

Nekem is egyre nagyobb mániám a hossz és az időélmény, vallom, hogy amit el lehet mesélni másfél órában, azt másfél órában kell elmesélni, pont. Úgy vélem, megint egyre többen esnek át a ló túloldalára a nagyok közül is. A Kill Bill (végül is egy film a két rész) jobb lett volna, ha nem nyúlik 3 óra 59 percig, a Jackie Brown is megállhatott volna 2 óra alatt, ahogy a The Lord of the Rings: The Return of the King (A Gyűrűk Ura - A király visszatér) végén a cirka egyórás smúzolást is 15 percre le lehetett és le kellett volna nyomni. Hasonlóképp a Zivot je cudót (Az élet egy csoda), a Vincent & Theót (Vincent és Theo) és a Le Pacte des loupst (Farkasok szövetsége) is rövidebbre vágtam volna, hogy csak párat említsek a közeli polcomról. Persze sok az olyan hosszabb film is, ami jól kitölti az idejét, de gyakran észre lehet venni, hogy az időhúzás szimplán azért van, mert attól igazán nagybetűs EPIC alkotásnak tűnik az anyag, esetleg a rendező akkora arcnak tartja magát, hogy meg akarja ajándékozni a rajongóit plusz percekkel. A kevesebb néha több, de persze nem vagyok a tartalmas hosszú filmek ellensége, meg nem is szólhatok semmit, publikáltam már 120 ezer leütéses recenziót is.

A filmek hosszáról mellesleg nemrég beszélgettünk a haverommal, Art Mooneyval (ikszdé), pontosan olvasgattam valahol erről, hogy a korai rövidfilmekből hogyan alakult ki a hagyományos (másfél óra körüli) hossz, aztán a nagy stúdiók hogyan kezdtek el versengeni a hosszabb és drágább, jellemzően történelmi filmjeikkel, meg a rövidebb B-filmek is hogyan kezdtek el lassan gömbölyödni. Amennyire emlékszem, a hosszbeli visszaesés néhány óriási (stúdiókat kivégző) buktának köszönhető, emellett gondolom a TV és a zsánerfilmek előtörésének, meg pár tévés és független filmes (Steven Spielberg, George Lucas, Francis Ford Coppola és a többi szakállas fenegyerek) felfutásának, akik persze idővel maguk is átestek a ló túloldalára. Hogy visszakanyarodjak a tárgyhoz, véleményem szerint a 37°2 le matin teljesen jól kitölti a három órát is, regényszerűen hömpölyög, új helyszínek és karakterek jönnek-mennek, nagy dialógusok nélkül sem ül le zavaróan, jó iparos munka, érdemes volt így kiadni.

A történet a semmi közepén, határozottan emirkusturicásan kezdődik, valahol a tengerparton, egy nevenincs helyen, ahol 500 lepukkant fabungaló áll. Mivel a film francia, a néző Franciaországban próbálja elhelyezni, de lehetne Olaszországban (egy hordó erre utal) vagy akár Amerikában is. Djian elmondta, hogy szándékosan ír határok nélkül, ezt a jelek szerint a film is átvette, Párizs ugyan konkrétan szerepel benne, tehát Franciaország, de ezen kívül a városok névtelenek. Zorg (Jean-Hugues Anglade), ahogy már a nevéből is érezhető, egy nagyon egyszerű fickó, hivatalosan szerelő, bár munka közben nem látjuk. Valószínűleg a bungalókat tartja karban amellett, hogy árut szállít a néhány lakosnak. A Steve Buscemire erősen hasonlító tag bár nem buta (mint azt később megtudjuk), de igénytelen és teljesen kiégett, nincsenek céljai, ambíciói, nincs becsvágya, üres, mint a bankszámlám. Nem számít neki, hogy hol és hogyan él, hiszen szerinte északon és délen is ugyanaz a szar van. A mozi már a románc közepén indít, azt sem meséli el, hogy Zorg hogyan találkozott Bettyvel (Béatrice Dalle), együtt vannak, többnyire csak kefélnek, ennyi. Hozzáteszem, a mozi nem gyermekbarát, divatos rövidítéssel élve NSFW, vagyis, mint a francia művészfilmek általában, szabados, tele van full frontallal, ráadásul Dalle (akinek akkor még nem volt brutálisan szilikatalinos hézag a fogai között) sajnos nem borotválkozott meg, mielőtt kamera elé állt volna, tehát meglehetősen bozontos, ami 1986-ból végül is nem meglepő.

A két fiatal gyakorlatilag nincstelen, a srácnak minden vagyona pár lábas meg efféle, és egy doboz általa írt füzet, a lány pedig otthagyta a pincéri munkáját, miután a főnöke zaklatni kezdte, arra sincs pénze, hogy elutazzon a porfészekből, így összeköltöznek. A telep tulajdonosa ezt valamiért nem nézi jó szemmel, kiadja Zorgnak, hogy a munkája mellett fessék át az összes ütött-kopott (egy ilyen a plakáton is látható) bungalót. Az elsőt lelkesen megcsinálják, de amikor Betty megtudja, hogy a semmiért, egy huzatos kvártélyért kell robotolniuk, jogosan kiakad. Kicsit ijesztővé is válik, tapintható, hogy nem teljesen normális, lelöki a főnököt a tornácról, festékkel leönti az autóját, végül felgyújtja Zorg bungalóját, így kénytelenek stoppal továbbállni. Kulcsfontosságú még, hogy Betty megtalálja Zorg füzeteit, és miután áhítattal végigolvassa a nagy stócot egy szuszra, a fejébe veszi, hogy a férfi zseni, a legnagyobb író lesz, biztosan kiadják a regényét. Nyilván mondanom sem kell, hogy a regény csak MacGuffin, soha nem tudjuk meg, hogy valóban jó-e, vagy miről szól, sőt a műfaja sem derül ki, bár ez pár poén alapját képezi.

(Innen már kicsit spoileresebb, ha valaki meg szeretne állni.) Párizsban Betty egy fiatal özvegy barátnőjéhez költöznek, akinek panziója van, vendégei azonban nincsenek, kezdetben pasija sincs. Betty kerít egy írógépet, megszállottan legépeli a regényt, lefénymásoltatja több példányban, szétküldi a kéziratokat a kiadóknak, és vár. Egyre idegesebben, egyre ingerlékenyebben, egyre gyakoribbak a váratlan hangulatváltozásai és dühkitörései. A közeli pizzéria tulajdonosa, Eddy, aki egy Jim Jarmuschra hasonlító fura fazon, összejön az özveggyel, és szintén beköltözik a panzióba. A négyes összebarátkozik, viszonylag jól elvannak, Eddy alkalmazza is a két fiatalt pincérnek. Betty nem válik be, egy idegesítő vendéggel odáig fajul a dolog, hogy megszúrja villával. A többiek látva a megszállottságát, több visszautasító levelet is eltűntetnek előle, ám egy a kezébe kerül, ami után felkeresi a szerkesztőt, és megvágja az arcát, így végül a fogdában köt ki. Zorg nehezen szabadítja ki, hosszan elbeszélget az ügyért felelős rendőrtiszttel, aki maga is egy sikertelen, megszámlálhatatlanul sokszor visszautasított, és ezért a szerkesztő ellen fordult lánnyal együtt érző meg nem értett író. Ő hajlandó lenne elengedni Bettyt, de hogy ne maradjon nyoma, a feljelentést vissza kell vonatni. Emiatt már Zorg is a tettek mezejére lép, felkeresi a szerkesztőt, elkapja a grabancát és elsikálja az ügyet.

Eddy anyja meghal egy távoli kisvárosban, a négyes odautazik a temetésre. Az öreg hölgy zongorákat árult. Hogy ne legyen kihasználatlan a bolt, Zorg és Betty ott maradnak, és viszik tovább. Az üzlet beindul, veszik a zongorákat, a páros, főleg a kezdetekhez képest egyre jobban él, egyre nagyobb házban. Ráadásul vesznek egy "buzis" (ezt a viccet többször elsütik több dologra, nem véletlenül) sárga Mercedest és egy tanyát is (vagy ez utóbbit csak bérli Zorg, hogy ott ünnepeljék meg Betty születésnapját, ez nem egyértelmű). Összeismerkednek pár új szomszéddal is, főleg a vegyesboltos házaspárral járnak össze, ahol a kissé albínó férj állítólag az áruk kiszállításakor fűvel-fával csalja a frissen szült, általa elhanyagolt és nagyon kiéhezett nejét, aki meg Zorgot kezdi el üldözni, többször letámadja. Nincs akkora konfliktus a dologból, mint amire számítunk (Betty meglátná őket, és tombolni kezdene), de azért Betty e nélkül is csinál pár jelenetet, például megvágja magát, és végigszalad a városon, csak a helyi rendőrök jóindulata miatt nem kerül nagyobb bajba. Emellett előkerül valami gyanús tabletta is Betty táskájából, bennünk és Zorgban felmerül, hogy a lány talán tényleg klinikai eset.

Majd a lány kicsit hízni kezd, és egy korabeli gyorsteszt is kimutatja, hogy terhes. Ennek mindketten örülnek, noha nem tervezték be a babát. Aztán az orvosi vizsgálat negatív lesz, amitől a lány már határozottan becsavarodik (ugye erre a konfliktusra utal az eredeti cím is), hangokat hall meg minden, bár a korábbi vad tombolásai helyett inkább befele fordul. Ezt követően kicsit furába megy át a mozi, almodóvarosabb lesz, Zorg női ruhába öltözve kirabolja egy pénzszállító cég jól őrzött központját. Ez abszolút nem vall rá, és nem voltak pénzszűkében, nagy igényeik sem voltak, feltehetően azt reméli, hogy ebből Betty bármilyen vágyát teljesíteni tudja, és el tudja feledtetni vele, hogy nem jött össze a trónörökös. Nem mintha nem próbálkozhatnának újra, nem tudom, miért könyvelik el (legalábbis így tűnik, noha nem mondják ki), hogy a lány meddő.

(Nagyobb spoiler.) Fesztivál van a parton, a pár is ott lóg, amíg Zorg elmegy fagyiért, Betty elrabol egy gyereket, nyilvánvalóan a baba hiánya viszi rá. Zorg végül utoléri őket egy áruházban, hátrahagyja a srácot, és ketten menekülnek a dühödt tömeg elől, amolyan The Benny Hill Showsan (Benny Hill). Kis idő eltelik, egyik nap Zorg arra ér haza valahonnan, hogy Bettyt kórházba szállították, kiszúrta az egyik saját szemét. A lányt leszíjazva a kórházban tartják, elmebetegnek nyilvánítják, nem nagyon tudnak segíteni rajta, innen már végig katatón állapotban van. Közben Zorgot felhívja egy kiadó, ami komolyan érdeklődik a regénye, sőt a következő regénye iránt is. Nem egyeznek még meg a százalékban, és Zorg nem akar személyesen tárgyalni erről (Djian is így passzolta az első könyve kapcsán a találkozót, inkább egy ház felújításával foglalatoskodott, ami szintén visszaköszönt a film elején), de nyilván megegyeznek majd. Betty erre a hírre sem tér magához, így Zorg, talán hogy megkímélje a lányt az elektrosokktól, a női álruhájában belopózik a kórházba, és megfojtja, valami olyan szöveggel, hogy 'senki nem választhatja el őket egymástól'. Végül szenved még egy keveset otthon, aztán írni kezd (a film során korábban nem ment neki), feltehetően a következő könyvét Bettyről, amire utalt is. A lány és az emléke benne él tovább, és ismét van mondanivalója.

Szerintem maga a sztori korrekt, viszonylag egyedi (hirtelen nem jut eszembe más "lassan becsavarodik a barátnőnk" történet, maximum már alapban dilises, persze akad itt-ott hasonló mellékszál), a mozi is rendesen össze van rakva. Dalle kiemelkedően játszik, igaz mintha csak neki írták volna a szerepet, a bűnlajstroma szerint (pl. a The Blackout, azaz Filmszakadás forgatásán is letartóztatták kétszer kokainbirtoklás miatt, amit nyilván nyomatott is rendesen) a való életben is olyan tüzes kanca lehet, amilyen karakterszerepeket rendszerint rá osztanak. A rendezésben sem látok kivetnivalót, a mozi mind témájában, mind hangulatában (drámai, nagyon személyes vagy annak tűnő, mélabús, itt-ott művészi és kis örömöket megcsillantó) Emir Kusturica és Pedro Almodóvar stílusát idézi, persze Beineix nem került az igazán nagyok súlycsoportjába, biztosan meg sem tudom mondani, hogy láttam-e tőle mást. A La lune dans le caniveau (Holdfény a csatorna felett) erősen rémlik, az valószínűleg megvolt, de nagyon-nagyon régen. A záráshoz még hozzáteszem, hogy állítása szerint Djian bizonytalanul lebegtette a regényben, hogy talán csak egy személy női és férfi oldaláról szól. Ezt erősíti pár utalás a filmben is (buzizás, transzvesztita jelenetek, az elválaszthatatlanos és egymást kiegészítős szövegek meg effélék), de azért azt nem lehet belőle kiolvasni, maximum nagyon erőltetve, hogy az egész csak az író fejében játszódott le, a terhesség iránti vágy pedig az írói válság szimbóluma. Meg nem is szeretem az ilyen cheap ass, súlytalan, gagyi keretezést, ami még a fikció által kiváltott apró érzelmeinket is letompítja, igaz nagyon ritka esetekben, más műfajban azért működik csavarként, lásd a Haute tensiont (Magasfeszültség) vagy az Identityt (Azonosság).

A három órába persze a sztori mellett rengeteg kis apró gyöngyszem is bekerült, ami különösen a franciákra és a régebbi olaszokra jellemző. Ennek szerintem Jean-Pierre Jeunet ma a legnagyobb mestere, bár Jim Jarmusch is jól tolja. Például az egyik jelenetben Dominique Pinon (a Jeunet-filmek állandó szereplője) letámadja Zorgot egy WC-ben, kezdetben félreérthető a szituáció, aztán kiderül, hogy csak kokaint árul, nem túl profi módon, szörfözni akar menni a haszonból. Ezt az IMDb szerint a régi verzióból kivágták, nem rossz jelenet, de mivel egy szállal sem kapcsolódik a történethez, könnyen beáldozható volt a húzásnál. Az is jópofa, hogy Zorg állandóan tequila és jég alapú koktélt kever mindenkinek, unottan, megállás nélkül, különösen az olajbogyós ügynök szívatásakor. Aztán a félkarú kukás, az ágybetétek esküdt ellensége, meg a nőnek öltözött Zorgra rágerjedt biztonsági őr (a rabláskor meg akar lógni vele, hogy 'olyanok legyenek, mint Bonnie és Clyde') is vicces, és még sorolhatnám.

A 37°2 le matin, bár nem kúszott fel a legnagyobb kedvenceim közé, alapos, remek darab, ami kiállja az idő próbáját is, nálam most megkapja a 9/10-et. Leginkább a kiszámíthatatlanság (és a zabolátlan lány bizony sok meglepetést okoz) az, ami tetszik a filmben. Hozzáteszem, nagyon unom Hollywoodot, a túlságosan szabályos, kiszámítható filmeket, ahol már előre tudjuk, hogy mikor milyen jelenet következik, ki mit mond, és mi lesz a vége, ezért egyre gyakrabban fordulok a független, meg nem értett, kísérleti és minél ismeretlenebb mozik felé, afféle filmes gyöngyhalászként.

Szerintem: