Az olajfúrótornyon megvilágosodott autodidakta direktor, Richard Linklater az a fickó, aki legutoljára került be a kedvenc filmrendezőim közé, ami nálam, mint az a köreimben közismert, azonos a példaképeim halmazával is. A legismertebb, kritikailag leginkább értékelt és legnépszerűbb mozifilmjei a Before Sunrise (Mielőtt Felkel A Nap) és a Before Sunset (Mielőtt Lemegy A Nap). A két filmet, noha 9 év van köztük (1995-ben és 2004-ben jelentek meg), és az első forgatásakor szinte biztosan nem terveztek folytatást, érdemes egy kalap alá venni, és egymás után megtekinteni, ugyanis egy kerek történetet alkotnak - igaz az első magában is gömbölyű, ugyanakkor a második nagyon izmosan az elsőre épül. Mellesleg múlt év végén jelent meg a két filmet egyszerre tartalmazó díszdoboz, ami szerelmeseknek kötelező darab - a közös, minőségi bort kortyolgatós és összebújós megtekintése úgy a második-harmadik randin javallott.

Mindkét film külsőre egyszerű, olcsó, földhözragadt és minimalista, ráadásul giccstől, sallangoktól és teátrális jelenetektől mentes, belül mégis gyönyörű szép szerelmetes filmköltészet és szinte minden elgondolkodtató ideát (az életet, a világmindenséget és a többit) magába foglaló filozófiai mélyelemzés. Érdekesség még, hogy az első rész alapjául szolgáló regényt és forgatókönyvet Linklater az akkori barátnőjével, Kim Krizannel írta, így nagy valószínűség szerint a két főszereplőt jórészt magukról mintázták, a filmbe beépítették a saját jellemüket, érdekesebb diskurzusaikat, gondolataikat, emlékeiket, közös élményeiket és minden egyebet (legalábbis így tippelem, és ez egy nagyon szép gondolat önmagában is), persze azért bizonyára ki is színezték a dolgokat.

A filmek cselekménye is minimális. A Before Sunrise egy Budapestről Bécs felé tartó vonaton kezdődik, a Julie Delpy által alakított francia Celine egy véletlen és egyben némi szándék hatására az Ethan Hawke által megformált amerikai Jesse mellé ül át, majd némi udvarias szóváltást követően rájönnek, hogy mennyire egy hullámhosszon vannak (és mi, nézők is velük - kevés filmnél éreztem ilyen súlyú összhangot a hiteles és őszinte karakterekkel), és belekezdenek egy egész délutánon és éjjelen át tartó, tornádóként forgó és kavargó, élesen szikrázó dialógusba. Jesse másnap repül Bécsből vissza az Államokba, és már szállásra sem maradt pénze, Celine pedig kötetlenül vonatozik haza Párizsba, így Jesse kitalálja, hogy töltsék el együtt a napot Bécsben, másnap pedig folytassák az útjukat, amibe Celine vonakodás nélkül belemegy. Ezt követően egész nap andalognak a festői császárvárosban, és csak beszélnek, beszélnek megállás nélkül, magukról és a világról alkotott képükről, néha játékosan, néha aprókat füllentve, néha enyhén szívfacsaróan, néha anekdotákkal fűszerezve - más szereplő szinte csak pár másodpercre kerül bele egy-egy jelenetbe, ilyen a tehenes darabot ajánló két amatőr színész vagy a csöves költő.

A remekül átvezetett ezernyi gondolat azt is magába foglalja, szintén nagyon őszintén, hogy a szereplők bevallják: a szövegük eléggé álintellektuális. Így lehet, hogy egy filozófia professzor csak röhögne a filmen, de a magunkfajta (akinek nem inge, persze ne vegye magára) átlagemberek számára, akik már beszélgettünk át cannabis-füstös éjszakákat helyes bölcsészlányokkal az élet értelméről vagy a lélekvándorlásról, a film minden mondata újabb gondolatokat szül, azok meg ismét újabbakat, az egész aztán rövidesen szárnyra kap, így az alkotásba mi, nézők is bekapcsolódunk, a történet mélyebb részeseivé válunk, és ez sem sok mozifilm esetében fordul elő ilyen intenzitással. Emiatt és a cselekmény hiánya miatt nem is térnék ki külön párbeszédekre vagy jelenetekre, a film végig ugyanazzal a lánggal ég - aki vevő az effélékre, annak az egészet látnia kell, aki nem, annak egy-egy véletlenszerűen kiragadott részlet sem hozná meg az étvágyát. Érdekességként teszem hozzá, hogy a két színész Linklater Waking Life (Az Élet Nyomában) című filmjében, az ágyban nagyjából ugyanazt a jelenetet adja elő, mint itt a villamoson: elgondolkoznak azon, hogy ha van lélekvándorlás, honnan születtek, vagy hogyan osztódtak a lelkek, hiszen az emberek száma ugye rohamosan nő. Plusz mindkét filmben szerepet kap egy-egy flippergép is, aminek különösebben nagy jelentősége nincs (a Waking Life-ban maga a rendező játszik rajta, itt a színészek), de aki ismer, tudja, hogy én is nagyon rá vagyok kattanva ezekre a csilingelő masinákra.

A film talán leginkább fülön csíphető és összegezhető alapgondolata az, hogy egy szerelmi kapcsolat miért tart feltétlenül a szerelem kihűléséig, miért ne lehetne a csúcson abbahagyni, egy napba sűríteni mindent (ráadásul mindenféle későbbi következmények nélkül már aznap teljesen nyitott és őszinte lehet mindkét fél), majd mindezt örök szép emlékként elraktározni. A két szereplő el is határozza, hogy így válnak el útjaik, aztán - ahogy ilyen helyzetben mind tennénk - azért az utolsó pillanatban a vasúti peronon meggondolják magukat, és fél évvel későbbre megbeszélnek egy randit ugyanoda. Itt marad nyitva a sztori, címet és telefonszámot nem cseréltek, még egymás vezetéknevét sem tudták meg, tehát a néző fantáziájára volt bízva, hogy sikerül-e találkozniuk, folytatódik-e a szokatlan romantikus történetük, esetleg teljesen elfelejtik az egészet, és fél évvel később már rég mással élnek majd boldog kapcsolatban - filmeknél ez sem túl gyakori zárás, és a randi egyeztetése azért több reményt ad a nekik szurkolóknak, mint például a Casablanca hasonlóan nyitott vége.

A Before Sunset nem csak 9 évvel később készült, de ennyivel később is játszódik. Az elején Jesse, mint sikeres amerikai író, Párizsban ad 5-6 újságírónak interjút az első regényéről egy apró könyvesboltban. Ebből megtudhatjuk, hogy a találkozása Celine-nel mély nyomot hagyott benne, gyakorlatilag az első film történéseit írta meg könyvben (ez az apró utalás sejteti számomra, hogy talán valóban önéletrajzi volt az a két író számára - mellesleg ezt a folytatást már a két színész is társíróként jegyezte), a megbeszélt randi ugyanakkor nem jött össze, és Celine-nel azóta sem találták meg újra egymást. Celine természetesen olvasta a könyvet, ő sem lépett teljesen túl a találkozásukon, és ő is megjelenik a lakásához közeli könyvesboltban, hogy végre viszontláthassa Jesse-t.

A beszélgetés, városnézés és séta innen úgy folytatódik, ahogy Bécsben abbamaradt, talán csak kevesebb filozófia kerül szóba és több környezetvédelem, és azt is megtudjuk, hogy miért maradt el az a bizonyos randevú, no meg nagy vonalakban mi történt a szereplőkkel egy majdnem teljes dekád alatt. Jesse ott volt Bécsben annak idején, Celine is el akart menni, de egy temetés miatt sehogy sem tudott. Jesse megnősült, született egy gyermeke, a házassága viszont pocsék. Celine több egyetemet is elvégzett, dolgozott minisztériumban is, végül valami környezetvédő szervezetnél kötött ki, a munkáját fontosnak tartja, de annyira azért nem élvezi, emellett volt pár kapcsolata, de semmi igazán komoly, az aktuális párját, egy sokat utazó fotóst is ritkán látja, ráadásul nem dúl közöttük igazán a l'amour, ja és Celine dalokat is szerez, csak úgy magának. Idejük ezúttal még kevesebb van, durván két óra Jesse repülőjének indulásáig, így a kevés korzózás mellé csak egy kávéházba beülés és egy sétahajókázás fér bele az idejükbe, mellesleg míg a Before Sunrise 105 perces (feliratokkal együtt), a Before Sunrise extrém rövid, csak 77 perces (szintén mindennel együtt), de így is tökéletes az időélmény.

Hozzátenném még, hogy a címek szerintem nem csak gyakorlatiasak (napfelkeltéig és naplementéig lehetnek együtt), de szimbolikusak is. Az első részben a két fiatal éppen csak kilépett az életbe, felkelt a napjuk, előttük van minden, a lehetőségeik száma (szerelemre is) látszólag végtelen. A folytatásban már sokat tapasztalt, harmincas éveik közepét koptató emberek, még mindig fiatalok, de azért a kenyerük felét már megették, a tapasztalataik alapján tisztában vannak vele, hogy még milyen lehetőségek várnak rájuk, és már látják a naplementét.

Végül a pár Celine lakásán köt ki, ahol a lány megígéri, hogy az egyik dalát eljátssza gitáron és elénekli, Jesse pedig jól választ a repertoárból, mert az előadott szám (amit mellesleg Delpy maga szerezett, gitározott és énekelt fel két másik betétdallal egyetemben) pont a kettejük bécsi románcáról szól. Ezt követően Jesse végszava határozottabban lezárja a történetet - mivel ennyi éven át nem múlt el a szerelmük egymás iránt, és végre újra egymásra találtak, most már nem törődnek a laza kapcsolataikkal, holmi repülőjegyekkel vagy effélékkel, nagy valószínűség szerint együtt maradnak. Persze Linklater ennek továbbgondolását is nagyrészt a nézőre bízta, mindenki nézzen magába, és döntse el maga, hogy mi a helyzet a félig üres vagy félig teli pohárral.

A texasi rendező mellesleg úgy alkotta meg minden idők egyik legnépszerűbb és legegyedibb romantikus filmkettősét, hogy nemet mondott minden ilyen jellegű klisére: a két filmben egy suta csók csattan csak el, az egyetlen szeretkezést sem mutatja a kamera, nincsenek szerelmi vallomások, nincs színház, csak maga a valódi élet, annak minden apró szépségével.

Szerintem: