A nyolcvanas években nagyon kedveltem John Landis filmjeit, bár nem soroltam a kedvenc rendezőim közé, de a viszonylag egyedi, morbid feketehumorát és a hurkokkal teli hullámvasútra emlékeztető vicces történeteit csipáztam. Rengetegszer újranéztem tőle a The Blues Brothers-t (Blues Brothers), az An American Werewolf In Londont (Egy Amerikai Farkasember Londonban), a Trading Places-t (Szerepcsere), a Twilight Zone: The Movie-t (Homályzóna), az Into The Nightot (Bele Az Éjszakába - mondjuk ennek mintha más magyar címe lett volna régen, valami ötletesebb, talán Ármány És Szőke, ez egyébként a kedvenc Landis-filmem), a Spies Like Us-t (Kémek Mint Mi), az Amazon Women On The Moont (Amazonok A Holdon) és a Coming To Americát (Amerikába Jöttem). Aztán valahogy az évtized végén kiégett a fickó, az 1991-es Oscar még egyszer nézhető idétlenség volt, az 1992-es Innocent Blood (Harapós Nő) is épphogy elment szódával, bár inkább csak Anne Parillaud miatt, de a többi új filmje már határozottan kiábrándító volt, és valószínűleg nem csak az ízlésem változott meg, ugyanezt tükrözték a kritikák és az Arany Málna jelölések is, elkezdett lecsúszni az ürge, amit mellesleg az egyre több tévés és egyre kevesebb mozis munkája is jól illusztrált. A Beverly Hills Cop III (Beverly Hills-i Zsaru 3) gyenge volt és bukott, a The Stupids-ra (Lökött Bagázs) szinte nem is emlékszem, a Blues Brothers 2000 meg már tényleg szánalmasan vérszegény utánlövése volt az első igazán nagy sikerfilmjének, és nem csak John Belushi hiánya miatt volt oltári vacak. A legújabb film, amit láttam tőle, az 1998-as Susan's Plan (Susan Terve). Ez a 9 éves anyag sem hagyott bennem anno mély nyomot, valószínűleg a hazai mozik sem adták, viszonylag friss volt, amikor először láttam az HBO-n, most meg hirtelen ötlettől vezérelve (valami gyengébb, rövidebb, lájtos feketekomédiára fájt a fogam, olyanra, amit már láttam, de nagyon régen) újra előástam, és a film elemzése jó apropó a rendező pályájának áttekintésére is.

Kezdjük tehát először Landis-szel, akiről korábban nem olvastam semmit, így most pótlom, és talán mást is érdekel a története. Meglepő, de Landis nem csak filmművészeti egyetemet nem végzett, de még a középiskolát sem fejezte be, ugyanakkor nem is rokonok segítségével vagy gyerekszínészi válogatás után került a filmiparba. Nagyon alacsonyan kezdte, a 20th Century Fox postázójában robotolt, idővel pár jelentéktelen kaszkadőrjelenetet is kapott (többek között a legendás C'era Una Volta Il Westben, azaz Volt Egyszer Egy Vadnyugatban is), igaz a stáblistákba nem került be, majd a Kelly's Heroes (Kelly Hősei) szintén névtelen egyik asszisztense volt, és így idővel eléggé felmászott a ranglétrán ahhoz, hogy a Schlock című első nagyjátékfilmjét leforgathassa 1971-ben, amit ő is írt, és ami egy nem túl ismert, általam szerintem nem látott, valószínűleg nálunk nem forgalmazott horrorkomédia volt, mely műfajhoz máig is eléggé hű maradt, azt leszámítva, hogy a vígjátékai durván felében nem volt horror vagy sci-fi téma. Ezt egy hosszabb szünet után (ami alatt parkolóinasként dolgozott) követte a már komolyabb stábbal forgatott The Kentucky Fried Movie 1977-ben és az Animal House (Party Zóna) 1978-ban (ezeket nagyon régen láttam, de már kevés dolog dereng belőlük), majd az első igazán átütő blockbuster, a feljebb is említett The Blues Brothers 1980-ban végleg befuttatta a rendezőt. Volt egy rázósabb ügye is a Twilight Zone: The Movie forgatásán, egy helikopterbalesetben hárman meghaltak, két gyerek és egy Vic Morrow nevű színész, aki mellesleg Jennifer Jason Leigh apja volt. Landis-t felelőtlenséggel és egyebekkel vádolták, de felmentették. Említésre méltó adalék még, hogy számos filmes iskolában és egyetemen tanított, sok reklámot és több nagyon jelentős videoklipet rendezett (például Michael Jackson Thrillerét és Black or White-ját), gyakran alkalmaz színészként más rendezőket és az a legfőbb névjegye, hogy egy sráckorában írt, See You Next Wednesday című, soha le nem forgatott fiktív moziját reklámozza sok filmjében, tehát posztereket helyez el a háttérben, meg ilyenek.

De térjünk rá a napi filmkritikára, mellesleg az említett Susan's Plant VHS-en és DVD-n Dying To Get Rich címen forgalmazzák Amerikában - soha nem értettem az ilyen átnevezéseket, de biztosan van valami jogi probléma az esetek mögött. A film költségvetése nem ismert, de jól látható rajta, hogy olcsó és független darab. Nincsenek benne autósüldözések, kaszkadőrjelenetek és egyebek, amik a Landis-filmek többségét jellemezték, ezek mellett igazán nagy sztárok sem szerepelnek a stáblistáján, pontosabban közepesen ismert és népszerű színészek játszanak benne, de Nastassja Kinski, Dan Aykroyd és Lara Flynn Boyle akkoriban már eléggé le volt csúszva, Rob Schneider még szinte teljesen ismeretlen volt, Billy Zane, Adrian Paul és Michael Biehn meg nem túl tehetséges állandó mellékszereplők.

A film története roppant egyszerű, klasszikus piti bűnözős feketekomédia (spoiler): adott egy nő (Kinski), aki utálja a volt férjét (Paul), elhatározza, hogy megöleti (Schneider és Biehn a két balfácán bérgyilkos, Aykroyd pedig a B-terv, ha a kettős felsülne), egy biztosítási csalás segítségével pedig (a Zane által alakított pasija egy biztosítónál dolgozik) nagy pénzt is kaszál a gyilkossággal. A sztorit az teszi valamennyire érdekessé, hogy minket nem avatnak be a szereplők a nagy tervbe, tehát abszolút fogalmunk sincs, hogy mire béreli fel a nő a két balfácánt, aztán arról sincs, hogy a volt férj barátnője (Boyle) is a banda tagja, és csak azért szedte fel a férfit, hogy a megfelelő helyre csalja, de arra is lassan derül fény, hogy mire megy ki a játék (a meghamisított biztosításra) és így tovább. Természetesen felmerül néhány probléma is: a rendőrség nyomoz, a gyanúsítottak köre pedig nem túl nagy, ennek tetejébe a volt férj három lövéstől sem hal meg, így az újabb terv az, hogy a kórházban ölik meg, ahhoz viszont ki kell deríteni a szobaszámát, ezért Boyle elcsábít egy orvost, ráadásul Zane volt felesége és egyben főnöke is kiszagolja a stiklit, ő is részt kér, no meg némi szexuális szolgáltatást is. Bonyolódik még az ügy azzal, hogy az érintett férfiak és nők számos kombinációban kavartak egymással a múltban, tehát majdnem mindenki mindenkinek az exe vagy éppen párja, így mindenki féltékeny mindenkire (az orvos esete némileg egyszerűbb, bár neki is van féltékeny barátnője), továbbá a meglehetősen rövid filmet még kuszálja az álomjelenetek és kettős álomjelenetek gyakori alkalmazása, szinte mindenki elképzel egy-egy rémálmot, amiben rosszul sülnek el a dolgok, rendszerint nagy vérfürdőbe torkollik valami ballépés (természetesen Landis becsempészett a filmbe egy szörnyes horror álmot is). Sajnos a poénok meglehetősen gyengék, nem ülnek igazán, olyan szituációk akadnak csak, hogy a rendőrök elől mindenki a szekrénybe bújik, és az egyikük elfingja magát, meg amikor egymást követik autóval, Schneider rossz helyen fordul le, aztán megy még a tévékben sok idióta TV-Shop reklám (ami akkor talán vicces volt), továbbá rengeteg lapos, telefonálással kapcsolatos poént is kapunk. A karakterek egy kicsit viccesebbek, de csak egy árnyalattal, ők adják el valamennyire a filmet. Kinskiről kiderül, hogy egy általános iskolai zenetanár, kicsikkel bugizik az órán, közben meg ugye gyilkosságot tervez, ami bizarr. Schneider a szokásos figuráját hozza, elég idióta és nem annyira vicces, mint amit elvárnánk az alacsony, idétlen bohóc karaktertől. Biehn korrekt, ő a nulla IQ-s totál debil, amolyan Dude, Where's My Car? (Hé Haver, Hol A Kocsim?) fickó, és néha még röhögni is lehet rajta. Aykroyd szintén elég agyalágyult, emellett egy meglehetősen begőzölt, (jogosan) féltékeny, vadmotoros keményfiú (motor nélkül), aki többnyire csak várja a soha meg nem érkező barátnőjét (Boyle-t) egy bárban, majd hívásra megy a kórházba, hogy kinyírja a volt férjet. A fentiekből látszik, hogy az egyszerű történet azért kissé összekuszálódik a végére, eluralkodik valamennyire a fejetlenség, ahogy a Landis-filmekben szokott, de a sztori nem torkollik igazán nagy üldözésbe vagy bunyóba. A rendőrök hamar összerakják a mozaikokat, majdnem mindenkit elkapnak, Kinski és Zane még egy kicsit menekülnek a kertvárosban összebilincselt kézzel, de ők is hamar horogra akadnak, Boyle ússza csak meg az ügyet, igaz ő sem jár jól, a végén új életet kezd Las Vegasban.

Tehát összességében a film egy nagy nulla, Landis valószínűleg leggyengébb alkotása, akad persze még vérszegény darab az életművében, de vagy az akció, vagy az ütősebb poénok elviszik valamennyire a hátukon az anyagot, itt viszont az alig 84 perc alatt (abból is közel 5-5 perc a keretező felirat) is akadnak hosszabb, halálosan unalmas és semmitmondó szakaszok szép számmal, ami nem piskóta negatív teljesítmény, főleg egy hollywoodi nagyembertől.

Update: A poszt kelte óta a filmet újra kiadták nálunk is új címmel, a Dying To Get Rich durva fordításaként az új magyar címe: Hullajó terv.

Szerintem: