2006. november 19-edikén regisztráltam eme blogot, és 2007. február 16-odikán, vagyis pontosan három éve bocsátottam hivatalosan az útjára. Mivel már kezdetben sem folyt itt az kontentnak az felelősségteljes s buzgalommal teli tolása, az egyre ritkább és emészthetetlenebb körmölvények pedig hamar elrettentették az legkitartóbb s legrátermettebb idevetődő szénalapú entitásokat is, én Betonpandával ellentétben inkább nem szerveztem harmadik évfordulós pulcsipartit, mert törzsközönség híján nagyon egyedül lettem volna rajta.

Tehát három éve blogolok itt, ez volt a leghosszabb állomás a most már több mint kilencéves bloggeri pályafutásom során. Ebből az alkalomból megpróbáltam újraolvasni az egészet ától cettig, de sajnos időben nem értem a végére. Mindenesetre, amit olvastam, az nem tetszett, nagyon nem. Az emlékek szépítették a múltat, és amikor frissen írtam a posztokat, nem volt meg ez az objektív távolság sem, de innen újraolvasva az idehányt közel másfélmillió karakter nem szórakoztató, nem olvasmányos, nem informatív, nem kerek, nem emészthető, ergo abszolút nem frankó. A kísérlet kudarcot vallott...

Shane Carruth, egy felettébb titokzatos fiatal matematikus néhány éve, egy félkész regénye feladása után határozta el, hogy belevág a független (a főként belőle és rokonaiból álló stáb és az autodidakta filmes tanulmányai alapján a fél-amatőr jelzőt is megkockáztatnám) filmezésbe. 2001-ben, Robert Rodriguez első nagyjátékfilmjéhez hasonlóan 7000 dollárból (közel 1.4 millió forintból, mely szinte kizárólag a szándékosan nem digitális filmekre ment el) leforgatta, 2004-ben pedig letette az asztalra a Primert, azaz a Találmányt, amivel elvitte a Sundance legfőbb díját, és az óta sem igazán hallatott magáról. Noha a fogadtatás után bizonyára sok lehetőséget kapott nagyobb, drágább filmek forgatására, vagy nyugodtan megfejhette volna a témát folytatással, előzménnyel, mellékszállal, esetleg ha filmesként ennyi volt benne, egy regénnyel, az óta sem jelentkezett semmi újjal, bár további tervei voltak, vannak, állítólag nagyok, a Primer univerzumtól valószínűleg távoliak.

Noha a Primer is csak egy időutazásos film a sok közül, mint ilyen nem elsőként foglalkozik a múlt megváltoztatásából és a több személy egy időben tartózkodásából eredő paradoxonokkal, mégis sok tekintetben tartom mérföldkőnek önmagában, a különös keletkezésén túl is. Carruth mellesleg nem csak abszolút elsőfilmes íróként és rendezőként jegyezte az alkotást, de ő szerezte a misztikus zenéjét, ő játszotta az egyik főszerepet, és persze a vágás, a hang, a szereplőválogatás és még jó pár dolog az ő munkáját dicséri.

A Primer rövid, még a Once (Egyszer) és Cloverfield nyúlfarknyi hosszát sem éri el, ettől függetlenül úgy érzem, hogy elég anyag van benne. Sőt az első nézés után napokig töri az ember a kobakját rajta, megnézi újra és újra, és a teljes kép szinte senkinek nem áll össze soha. Számomra több újranézés után sem kerek, de a nagy vonalak is lenyűgöznek. Szinte biztosan van "megoldása", azaz a maga időutazást megengedő világában hibátlan az ok-okozati összefüggés, és magából a filmből rengeteg újranézés, agyalás, jegyzetelés és kombinálás után kirakható a teljes puzzle, de szándékosan túl kevés segítséget kapunk (a Granger esetből szinte semmit), így a saját kútfőből vett hézagpótlással végtelen megoldásra is juthatunk. Éppen ezért, mint a Lost esetében, a rajongók fórumokat nyomtak tele teóriákkal, megoldásokkal, valaki még egy magánkiadású kis könyvet is árult a neten, vagyis a film remek gondolatébresztő, amilyenből sajnos kevés születik.

Jacques Rivette. Minden cinefilkó ismeri e nevet, ahogy azt is, hogy a szintén kritikusból lett rendező, François Truffaut szerint vele kezdődött a francia új hullám. Ezzel együtt mégsem túl közismertek a művei, ezt a kevés - igaz jellemzően nagyon magas - IMDb szavazatból is le lehet mérni. Nekem sem volt minden filmjéhez szerencsém, és ezek az élmények is többnyire a múlt ködébe vesznek. A kosztümös, klasszikus adaptációi emlékeim szerint unalmasak voltak, a magnum opusa, a Sátántangót leiskolázó, közel 13 órás Out 1, noli me tangere nem volt meg, a La belle Noiseuse (A szép bajkeverő) is csak halványan dereng, hogy eléggé bejött. Bennem a legmélyebb nyomot az 1974-es, Céline et Julie vont en bateau - Phantom Ladies Over Paris (Céline és Julie csónakázik) című filmje hagyta, és jelenleg még csak ez figyel a gyűjteményemben, így ma ezt vesszük górcső alá.

A mozit nyilván mindenki látta, aki fogékony az ilyesmi iránt, és hajlandó volt utánanyúlni, vagy elcsípte a tévében. Egy újszülöttnek (fiatalnak) persze minden régi film új, közülük a dicséretem és a magas pontszám ellenére is csak keveseknek ajánlom. Aki csak a közönségfilmekért lelkesedik, annak nem való, ugyanakkor annak sem, aki bár falja a művészfilmeket, de igényli a mondanivalót, üzenetet, moralizálást, bölcsességet, kemény emberi drámákat, szenvedést, bármilyen hagyományos mélységet. A Céline et Julie vont en bateau egy nagyon bátor, szinte korlátok nélküli, kísérleti, slipstream fantáziafilm, rengeteg improvizációval, nem kevés untató (és ebből önmagában gúnyt is űző) önismétléssel és több mint három órás hosszal. Az improvizációban nem vagyok biztos, de a legtöbb jeleneten ez érződött, meg a sok íróból (Juliet Berto, Eduardo de Gregorio, Dominique Labourier, Bulle Ogier, Marie-France Pisier, Jacques Rivette - valószínűleg ABC és nem fontossági sorrendben) is erre következetek. Bár számos tanulmány jelent meg róla, gondolom tanítják is filmszakon, én szándékosan nem olvastam utána. Szerintem egy kísérleti filmnél nem jó, ha egy tanár, kritikus vagy teoretikus megmondja, hogy "mire gondolt a költő", még ha jól ismerve a hátterét és szimbólumrendszerét el is találja. A film a nézőhöz szól, és egy ilyen jellegű, nagy csapat által megálmodott és alakított experimentális film különösen sok eltérő gondolatot plántálhat a különböző nézőkbe. Tehát szerény véleményem szerint a legjobb nyitott elmével, előzetes felkészülés nélkül leülni elé, a hossza miatt a legnagyobb zacskó pattogatott kukoricával.

Újabb rendezőportrénk alkalmával figyelmünket Sofia Coppola munkásságára irányítjuk. Ugyan ő teljesen más tészta, mint a már érintett, továbbá a még betárazott, alulról jött, autodidakta rendezők többsége, ráadásul nem is a neme miatt került fel a listámra (vannak még rajta hölgyek, még trash rendező is), csak szimplán érdekesnek találtam, írhatnékom támadt róla.

Mint ismeretes, a szinte hercegnőként élő Sofia számára minden adott volt, hiszen korunk egyik legnagyobb és legbefolyásosabb filmrendezőjének, Francis Ford Coppolának egy szem lányaként, ahogy az angolok mondanák, ezüstkanállal a szájában látta meg a napvilágot 1971-ben. Az elismert művészcsaládba született apja egyike volt a filmipart az 1960-as és korai 1970-es években feje tetejére állító szakállas fenegyerekeknek (sokukat a pár napja életmű Oscarral jutalmazott trash pápa, Roger Corman fedezte fel és támogatta, őt is), akik közül többen gigászi birodalmakat építettek. Így tett a ma már ritkán rendező Francis Ford is, a George Lucas-szal alapított, ma Sofia és a bátyja tulajdonában levő produkciós cég, az American Zoetrope rendületlenül gyártja a filmeket, emellett több vasat is tart a tűzben, számos egyéb vállalkozás mellett borászkodik is, ráadásul a leghíresebb hozzá köthető karakterhez, a Keresztapához hasonlóan ő is egyengeti a roppant népes pereputtya karrierjét.

Ahogy a mellékelt ábra is mutatja, meglehetősen rá vagyok gyógyulva az áldokumentumfilmekre. Mivel nincs sok ilyen jellegű alkotás, viszonylag későn tudatosult bennem, hogy nálam minden ilyesmi mennyire betalál. Két éve írtam a Cannibal Holocaustról, több alkalommal emlegettem a The Blair Witch Projectet (Ideglelés - The Blair Witch Project) és a [Rec]-et, a blogon szintén kivesézett District 9 is sok ilyen elemet tartalmazott, és többször leírtam már, hogy a Cloverfield valahogy kimaradt nálam, hát itt volt az ideje, hogy pótoljam.

Pár napja végre beszereztem egy fémdobozos példányt, hozzáteszem, itt a sztori is indokolja a fémdobozt. Mint ismeretes, az anyag a film világában egy katasztrófa archivált dokumentuma, jól elzárva, hogy a további katasztrófákban se semmisüljön meg. A pofás, viharvert, katonai fémdoboz tehát nem pusztán árfelhajtó tényező, de ez esetben jól működik, kicsit tesz hozzá alkotáshoz. A már nem friss, és csak egy lemezes kiadványért mondjuk soknak tartottam a majdnem 4 rugót, de hozzá kell tennem, mivel a film elég rövid, rengeteg extra fért az egy lemezre is, igényes a produktum.

A mozit egy nem túlságosan ismert, főleg tévés rendező dirigálta, Matt Reeves. Feltehetően a kis neve miatt is praktikusabb reklám volt, hogy a Cloverfieldet elsősorban inkább a Lost (Lost - Eltűntek) producere, J.J. Abrams filmjeként emlegették. Ez persze részben igaz is, Abrams ötlete volt az egész, a werkfilmek szerint is rendesen belefolyt a kreatív munkába, és végig aktív volt a forgatáson.

Először a 2008-as Oscar-gálán figyeltem fel és kattantam rá a Once, azaz Egyszer című mozira, ahol a két teljesen ismeretlen zeneszerző, zenész, énekes és egyben főszereplő a Falling Slowly című nótájával (most itt azt tolja a Flash player, ki tudja meddig) megnyerte a legjobb betétdalért járó aranyszobrot. A film megvásárlását és megnézését azért nem siettem el, csak a közelmúltban pótoltam az anyagot - az utóbbi években jellemző lett rám ez a komótosság és az általános lag, de abszolút nem zavar, hogy nem vagyok teljesen up to date, lassan úgyis minden sorra kerül.

A korábban számomra (és nyilván sokak számára) ismeretlen John Carney író-rendező (és szintén zenész) filmje mellesleg már nem volt új, amikor a világ reflektorai úgy igazán rávilágítottak, 2006-ban forgatták, akkor be is mutatták erre-arra, 2007-ben pedig már játszották az ír mozik. Az évek során rendesen körözött különféle filmszemléken és fesztiválokon, melyeken egy zsák díjat és jelölést nyert. A 2007-es Sundance-en Carney közönségdíjat is kapott, tehát a nálam jóval nagyobb film buffok valószínűleg már tavalyelőtt is ismerték. A lényeg, ha valakinek kimaradt volna, soha nem késő megnézni.

A mozi rövid, könnyed, egyszerű, nagyjából azt nyújtja, amit a trailer, poszter és egyebek után várhatunk tőle. Nem valami epikus mű, Mariana-ároknál is mélyebb drámákkal és fordulatokkal, de mint tudjuk, a jó filmek nem csak Hollywoodból jönnek, nem 100 millió dolláros költségvetésnél kezdődnek, és nem kötelezően 2-3 órásak. Hozzáteszem, újabban egyre jobban a falat kaparom, ha egy mozi nem fér bele a 2 órába, leszámítva ama egyre ritkább eseteket, amikor van elég mondanivaló, és az idő hamar tovaszáll. Pár éve sajnos újra divatba jött az, hogy a nagy stúdiók azon versengenek, hogy kinek hosszabb - tisztára, mint a Golden Age-ben, amikor ez a verseny rendesen meg is roppantotta az öt nagy stúdiót. A röpke 100 ezer euróból (kevesebb, mint 28 millió forintból) három hét alatt összeütött Once szerintem jól kitölti a maga nem egészen 83 percét, nyújtani nem is szabadott volna.

Miután napok óta ezzel untatok mindenkit, úgy döntöttem, egy blogposztot is szentelek a District 9-nak (a pletykák szerint ez lesz a magyar címe is, megjegyzem, a sokak által elsütött Kilencker, mint alternatíva határozottan jó poén volt), ami egyben a második nem szakállas, ósdi filmről íródott posztom. Először a film elhíresült plakátjával találkoztam, amit egy biccentéssel nyugtáztam. Nem mozgatott, hogy kik forgatják, nem vártam túl sokat tőle, a plakát számomra azt üzente: ez egy Tremors (Tremors - Ahová lépek, szörny terem) és Return of the Killer Tomatoes! (A gyilkos paradicsomok) közötti sci-fi paródia lesz idegenekkel, talán közepes, talán annál jobb.

Maga a mozi eddig számomra az év meglepetése volt, ahogy tavaly a [Rec], amit nem véletlenül említek. A mellékelt ábra szerint vonzanak az áldokumentumfilmek, a The Blair Witch Projectet (Ideglelés - The Blair Witch Project) is mérföldkőnek tartom, noha nem kapott iszonyatosan magas pontot tőlem az IMDb-n, a Cloverfieldet pedig azért nem emelem ki, mert még mindig nem láttam, amit már nem először említek a blogon, vagyis lassan pótolnom kellene.

A napokban megtudtam, hogy a mozit egy Neill Blomkamp nevű, nagyjátékfilmeket tekintve elsőfilmes srác rendezte, akinek nevét a legtöbben akkor hallottuk először, amikor felröppent, hogy Peter Jackson rá akarja bízni a nagy Halo mozit (ez ma már nem áll, valami stúdiós kavarás miatt változott). A dél-afrikai Blomkamp mellesleg 14 vagy 16 évesen (az eltérő források mást és mást írnak) került a filmszakmába, egy hozzá hasonlóan mostanáig szinte teljesen ismeretlen földije, a mindenes Sharlto Copley fedezte fel és alkalmazta. Mindketten leginkább a digitális vizuális effektusok terén vitézkedtek, így kaptak néhány komolyabb kreditet, gyaníthatóan sok kisebb tévés és reklámos munkájuk is volt. Copley első nagyjátékfilmje a 2008-as Spoon, amit a jelenlegi 17 IMDb szavazata szerint legfeljebb néhány fesztiválon láthatott párszáz ember, bár a District 9 sikere biztosan ad majd neki egy lökést. Blomkamp feltehetően a Landfall című Halo rövidfilmjeivel kerülhetett Jackson mester látókörébe, bár a legelső ismert, rendezőként jegyzett alkotása, a szintén rövid Alive in Joburg is állkiakasztó volt. (Mellesleg a legtöbb kisebb munkája ingyen megtekinthető a Spy Films oldalán, ajánlom még a Tempbotot is.)

Hogy divatosan fogalmazzak, az előző posztomban valójában nem bontottam ki az igazság minden részletét. Konkrétan a "most sincs még Full HD-s tévém, erre a buzzwordre nem pattanok" dolog a poszt írásakor még állt, de az élesítésekor már pont nem, ugyanis június legvégén beújítottam egy Sony KDL-32V5500 HDTV-t. A vásárlást a július elsejei ÁFA-emelés rémképe miatt hirtelen felindulásból követtem el, ugyanis tartottam tőle, hogy nagyon felmegy a tévék ára. Valójában így jártam, a fent nevezett eszköz nemhogy nem drágult az eltelt egy hónap alatt, hanem combosan "olcsult", amiért akkor 182 ezer jó magyar forintot (plusz borravalót) perkáltam, az ma a magasabb adó ellenére is beszerezhető 170 alatt, és nyilván ez a trend folytatódik.

A feljebb idézett szöveg második fele persze most is áll, már nem vagyok a minőség keményvonalas megszállottja, engem a filmekben ma elsősorban a rendezés, a történet, a szöveg, az innováció, a filmnyelv és a színészi játék érdekel, a jó operatőri munka pedig - bár kétségtelenül jobban fest a lehető legjobb minőségben - azért átjön a nagyon gagyi YouTube FLV-ken is, ahogy a régi, kopott, restaurálatlan filmkópiákon és az agyonmásolt VHS-eken is. A minőség jó, de a minőség nem minden. No meg eléggé csóró is vagyok, és számos posztban kifejtettem, hogy kütyükben kivárós taktikát játszom. Nem vettem meg az első, pocsék LCD monitort sem csillagászati áron, addig halogattam a dolgot, amíg a nekem megfelelő színhűségű, sebességű, méretű és árú cuccok megjelentek. Elégedett is vagyok a két éve használt Samsung SyncMaster 971P-vel, amiről külön posztot is írtam, melynek eme írás valójában a folytatása (ott vettem például végig az összes általam vásárolt tévét és monitort, tömörítésként kihagyva azokat, amiknek nem én voltam a tulajdonosuk).

Már nem tudom felidézni, hogy az átkosban mi módon ment a tévé jele, pontosabban akkor nem mozgatott, nem jártam utána. Faluhelyen természetesen csak antenna volt, panelban meg a falból jött az adás, de hogy oda egy központból rézkábeleken ért-e el, avagy a háztetőkön elhelyezett antennákból, az már nem dereng. Ha felidézem a korabeli városképeket (a háztetőkön sok-sok antennával), valószínűleg az antennás tipp a befutó, de lehetett mellette hálózat is, főleg menőbb városokban. Így biztosan azt sem tudom, hogy a UPC privatizálta-e az állami (esetleg megyei, városi) kézben levő monopol tévéhálózatot (és ezt országosan tette-e, vagy csak bizonyos városokban), esetleg csak idejött, és kiépítette a maga rendszerét. Arra ugyanakkor még jól emlékszem, hogy az átkosban tévédíjat kellett havonta fizetni, mindenkinek, akinek bejelentett tévéje volt, és ha valaki stikában tévézett, azt hazudva még a 70-es és 80-as években is, hogy nincs pénze ilyen - akkor már korántsem luxusnak számító - eszközre, az biztosra vehette, hogy egy rosszakarója előbb-utóbb felnyomja.

Szóval itt a UPC lett a tévéhálózat szinonimája. Persze voltak és vannak alternatívák, én nagyjából az első hullámban, a nyolcvanas évek első felében szereltem fel a műholdvevőt (ami persze nem váltotta ki a drótot, csak kiegészítette), és még ma is vannak, főleg kispénzűek, akik inkább antennáznak. Azt sem tudom, hogy mikor lett itt többszereplős a meccs. Mivel a Deutsche Telekom (törzsolvasóim tudják, hogy csak így hívom, nem tudom követni a hazai leányvállalat névváltásait, most T-Home-nak, Magyar Telekomnak, T-Kábelnek, T-Systemsnek és T-Mobile-nak hívja magát egyszerre, korábban, ha a mobilrészt nem számítjuk, Axelero, Matávnet, Matáv és Magyar Posta volt, legalábbis így változott sok-sok hűséges év alatt az internet és kábeles telefon előfizetésem) is egyre nagyobb és stabilabb hálót épített ki, pár éve már kínál itt is alternatív kábeltévét. Ugyan nem rémlik, hogy egy lokális ismerősömnek is lenne T-s tévéje, de ha más nem, az egy-másfél éve felpörgött digitális versenyben már egész biztosan megjelent a T is tévés alternatívaként.

Akkoriban (amikor a Le Boulet-vel, azaz A tökös, a török, az őr meg a nővel, a T4xival és más efféle teljes promófilmekkel bombázták az előfizetőiket) elgondolkodtam a váltáson, bár túl sok értelmét nem láttam, a set top boxuk csak egy videó meg pár netes funkció (filmkölcsönzés, műsorújság), kezelni is kényelmetlen lehet, ráadásul árban, ha jól emlékszem, a UPC-s csomagom felett volt. Akkor még a HD lemez sem pörgött, és most sincs még Full HD-s tévém, erre a buzzwordre nem pattanok (frissítve: bezzeg a következő posztban már a HDTV-met fényezem - LOL).

Egészen más posztot terveztem ide, ontopikot, ráadásul figyel a blog.txt-ben még egy kész tech poszt, egy fél Once (Egyszer) poszt, egy fél kultúrán kérődzős poszt és egy fél Twitter poszt is. (Nem számítva a rengeteg további kezdeményt, továbbá még érett egy Moleskine írás is, de addig halogattam a rendelést, amíg a Moleskine az utolsó magyar boltból is elfogyott, így a poszt okafogyottá vált.) Sajnos a blog.txt "vázlatfüzethez" most elég nehezen férek hozzá, így más tematikájú alibiposzt következik, hogy a májusi archívum ne maradjon üresen.

Leginkább a Twitter és a kulturális trendek kapcsán, még messze a Twitter-láz előtt morfondíroztam az alábbiakon, amiket a Twitter-poszt egyik zárójelébe is szántam, de úgy érzem, megszaladhat, így kap egy külön posztot. A nap témái: a nyelvápolás, az idegen nyelvek, a nyelvtani náculás (grammar nazi kérdés, ha valaki erőltetettnek érzi a fordítást, ahogy én is) és más effélék, amennyire lehet, politikamentesen.

Mivel már nem tartozom a fiatalnak mondható generációkhoz, természetesen én a magyar mellett még igazán csak oroszt tanultam (és voltam őrsvezető is, de amennyire emlékszem, csak egy napig, ami egy másik történet), és irigykedve láttam, hogy a felszabadulás (rendszerváltás, rendszerváltozás, rendszerváltoztatás, gengszterváltás, befejezetlen rendszerváltás - pártpreferencia alapján a kívánt rész aláhúzandó) környékén beficcentek a tananyagba a nyugati nyelvek is (hasonlóképp irigylem azokat az ifjoncokat, akik médiaismeretet tanulhatnak). Na - mondtam magamnak - nagy változások lesznek itt, egy-két év múlva ideér Amerika, és aki nem fiatal, nem tanult, vagy ez után nem tanul meg angolul, az bizony kimarad a buliból, nem fogja érteni azt, amit a többség beszél. Akkor, több évtizede még vakon hittem, hogy a magyar nyelv ki fog halni mint a dinoszauruszok, és ez nekünk jó lesz. (Akinél ezzel kihúztam a gyufát, még ne fikázzon, ez egy több évtizeddel ezelőtti gondolat, amit a gazdagabb angol nyelvű filmes és irodalmi kultúra csodálata, meg a még itt állomásozó szovjet katonák utálata váltott ki.)