Gondolom azzal mindenki egyetért, hogy Bram Stoker Dracula (Drakula) című regénye mellett Anne Rice Interview with the Vampire (Interjú A Vámpírral) című irománya minden idők legismertebb, legnépszerűbb és leginkább kultikus vérszopós sztorija, szinte biztos, hogy ezekből fogyott a legtöbb példány is. Természetesen az eladási adatokat nem ismerem, és bizonyára mindenki másképp viszonyítja a kettőt egymáshoz, az egyiket jobban kedveli, a másikat kevésbé. Szintén nagyon valószínű, hogy ezekből készültek a legnagyobb költségvetésű, legnézettebb és legjobban sikerült filmadaptációk is (az előbbi rengeteg moziváltozata közül természetesen a Francis Ford Coppola által jegyzett 1992-es Draculára gondolok) - ezzel a tézissel talán csak néhány Stephen King ('Salem's Lot), Blade, John Carpenter (Vampires), Wes Craven (Vampire In Brooklyn), Robert Rodriguez (From Dusk Till Dawn), Tony Scott (The Hunger) és hasonló rajongó száll szembe.

Természetesen az 1973-ban íródott (magyarra, ha jól tudom csak a filmadaptáció után lett lefordítva, 1995-ben) Interview With The Vampire regényt rég rongyosra olvasta minden horror rajongó, ahogy a Neil Jordan által 1994-ben rendezett Interview With The Vampire filmet is látta már mindenki, akit érdekelt. Többek között tavaly is leadta a TV2 és/vagy az RTL Klub számos alkalommal, de körözött sokkal korábban az HBO-n is, és talán az M1-en is. Én a filmet utoljára, harmadszor vagy negyedszer meglehetősen régen láttam, volt úgy 6-7 éve, így elérkezettnek láttam az időt arra, hogy újra megsasoljam (a regényt meg csak a megjelenésekor olvastam, néhány folytatása is megvan, de még vadászom hiányzó részekre, hogy kipörgethessem mindet).

Mint a Jordan filmek felének, ennek is fantasztikus és mesebeli az atmoszférája, a rendező kiváló választás volt a projektre. A szereposztás is parádésra sikerült, a legnagyobb közutálatnak örvendő színész, Tom Cruise is határozottan jó volt benne (sőt szerintem egyedül Lestatként alakított nagyot egész pályafutása során), a korábban buta modellfiúknak szánt szerepekben fel-feltűnő Brad Pitt is itt vált igazi színésszé (amit aztán számos kultikus filmben megerősített), de ez volt a tehetséges pufók gyerekszínész, Kirsten Dunst igazi antréja is Hollywoodba (e nélkül nem lett volna egy a Little Women közül, és nem lett volna senki), no és persze a Jordan filmek állandó szereplője, Stephen Rea és a felfutó ágban levő Antonio Banderas is jól hozták a kisebb szerepeiket.

Igazság szerint az emlékeimben a film hosszabbnak és bonyolultabbnak tűnt, valahogy minden újranézéskor egy kicsit kevésbé tetszik, de persze azért a jó anyagok közé sorolom továbbra is. A regényt és a filmet nem is igazán lehet horror címkével illetni, mert mi, nézők is a vámpírokkal vagyunk, velük érzünk együtt, a központi figurával, Louis-val együtt ismerjük meg a vámpírok különös világát, tehát a filmet nézve mi is vámpírrá, ragadozóvá válunk, nem rettegő áldozattá. Az egész inkább fantasztikus családregény (végül is a vér, ha máshogy is, de összeköt mindenkit), a hosszú és vontatott fajtából, a regényt kicsit untam is anno, a 123 perces film ugyanakkor szerencsére még messze nem jut el addig a pontig, hogy unalmassá válhatna.

Emellett mindig komoly logikai problémáin voltak a történettel. Természetesen az abszolút elfogadható, hogy az adott fantáziavilágban a vámpírok természetfeletti lények az ismert adottságokkal, képességekkel, erősségekkel és gyengékkel, tudnak kicsit repülni, nagyon fel tudnak gyorsulni, a napfény elpusztítja őket satöbbi. Még az is rendben van, hogy Rice sok szabályt megváltoztatott a saját világában, például a vámpíroknak itt már nem árt a karó és a feszület (nyilván a szenteltvíz sem), ugyanakkor látszanak a tükörben. Néhány további változtatás viszont már számomra felettébb zavaró volt, például, hogy egyes vámpírok gondolatolvasók, mások nem (ez még talán indokolható azzal, hogy Lestat utódai már gyengébbek - nem emlékszem, hogy a könyvben volt-e ez a kérdés boncolgatva), hogy a halottak vérétől is meghalnak a vámpírok (de Lestat azért túléli), hogy a tűz szintén hazavágja a vérszopókat (Lestat ettől is csak komolyan sérül, pedig elég rendesen megpörkölődik), hogy a feldarabolástól is elpusztulnak a vámpírok (a holtnak hitt Lestatot is célszerű lett volna feltrancsírozni, igaz Louis-ék nem tudhatták, hogy az írónő megszegi a saját szabályait), meg persze az a vicces dolog Claudia hajával, hogy ha levágja, mindig ugyanakkorára nő vissza és ugyanúgy csavarodik be (ha ő nem uralhatja egyáltalán a testét, sem pszichikailag, sem ollóval fizikailag, akkor milyen magasabb erő választja meg és lövi be a séróját?). Legeslegjobban azonban a koporsós téma zavart, ha Rice vámpírjai ennyivel tökéletesebbek a szabványoknál, micsoda hülyeség, hogy csak koporsóban alhatnak (és úgy alszanak, mint az emberek: forgolódnak és felébrednek - ez tehát nem valami különleges regenerálódás), miért nem elég nekik egy ágy egy tökéletesen elsötétített szobában vagy pincében? Sőt egy jelenetben (ami a narráció szerint gyakori), Claudia nappal átmegy az egyik koporsóból a másikba, vigyázva lépi át a réseken beszűrődő napfényt, de ahova lép, ott is van szórt fény, ha az nem árt neki, tényleg bőven elég védelem lenne a napfény ellen egy vastag függöny. Tudom, kukacoskodás, de a film legújabb megtekintése közben leginkább ezek kavarogtak a fejemben.

A sztori végül is korrekt nyitódarabja a The Vampire Chronicles (Vámpírkrónikák) sorozatnak (mármint ez a hosszú regénysorozat címe), Louis vámpírrá válásán és tanulásán keresztül végigkalauzol minket a világában. Többek között megismerjük a vámpírok lelki problémáit is, hogy az emberségesebb, lélekben emberibb vámpírok számára mekkora erkölcsi probléma a táplálkozás, azaz az emberek vadászata és gyilkolása az éltető vérért, aztán a magány és az önnön változatlanságuk is milyen nyomasztó, amikor körülöttük évtizedek és évszázadok suhannak el, és mint az embereket, őket is hajtja a tudásvágy: gonoszak-e, hogy az egyedi biológiai szükségleteiket kielégítve élnek, honnan származnak, ki teremtette az első vámpírt, van-e istenük, mi a végtelenül hosszú létezésük célja satöbbi. Ez utóbbi tudásszomj hajtja Louist és Claudiát Amerikából az óhazába, ahol (spoiler) a tudomása szerinti legöregebb vámpír, Armand sem tud válaszokkal szolgálni - ez talán a film mélyebb tanulsága, hiszen mi, emberek sem tudjuk, hogy mi a szerepünk az életben, biztosan azt sem, hogy vannak-e istenek, létezik-e túlvilág, honnan jöttünk, miért vagyunk itt és hová tartunk. Louis végül elfogadja a válaszok hiányát, beletörődik a sorsába, alkalmazkodik a változó világhoz, és éli életét - nem adja fel, ahogy Armand szerint az öregebb, megfáradt vámpírok teszik.

Érdekes és nem kicsit meleg az a dolog is, hogy a magányukban érthetően társra vágyó vámpírok szinte mind azonos nemű partnert keresnek, aminek persze nem biztos, hogy van szexuális töltete, hiszen a testük halott, de azért eléggé úgy néz ki, hogy van (a regény talán többet elárul, de már nem emlékszem). Kicsit kivétel Claudia, a kislány, de őt is csak a véletlenek sorozata szülte: Louis az éhségtől félőrülten és egyben kegyes halált nyújtva szívta ki egy esélytelen (vagy már halálos kórban szenvedő, vagy azt a karanténba zárt, fertőzött városrészben garantáltan megkapó) kislány vérét, Lestat pedig azért tette vámpírrá a haldokló lányt, hogy Louist magához láncolja a lányka miatt érzett bűntudata, majd később szeretete által.

Bár sok negatívumot soroltam feljebb, alapjában véve a jó rendezés, a remek színészek, a látványos díszletek, a frankó operatőri munka, az egyedi hangulat és az eredeti sztori miatt azért Interview with the Vampire határozottan alapfilm, minden horror, kosztümös és fantasy rajongó gyűjteményében ott a helye.

Pár szót még vesztegetnék amolyan extraként a film utóéletére. Mivel a regény eredetileg 1985-ben megjelent folytatása, a The Vampire Lestat (Lestat, A Vámpír) is tudtommal zajos siker volt, én teljesen biztosra vettem, hogy a nagy kritikai-, anyagi- és közönségsikert aratott első filmet 1995-ben vagy 1996-ban követi majd a mozikban is a folytatás. Ez után egy ideig keringtek is pletykák a filmről, például, hogy Rice, aki mindenáron meg akarta akadályozni, hogy Jordan Cruise-ra ossza Lestat szerepét, a film megtekintése után határozottan ragaszkodott hozzá, hogy Cruise legyen a második részben is Lestat. Ez jól hangzott, de - bár erre már csak halványan emlékszem - mintha Cruise nem akarta volna elvállalni a felkínált összegért a munkát. Vagy rajta, vagy máson bukott el a The Vampire Lestat megfilmesítése, egy idő után már túl sokáig keringett a development hellben, bizonyára lemondott róla a stúdió, ami nagyon meglepő volt egy ilyen garantáltan sikeres film esetében.

Ennél is nagyobb meglepetés volt számomra, hogy a második regény kihagyása után a harmadik könyvet viszont megfilmesítették jókora késéssel. Ez volt a 2002-es Queen Of The Damned (A Kárhozottak Királynője), ami bár hivatalosan nem sokkal kisebb költségvetésű volt, mégis a B kategóriába csúszott licencek legtöbb jegyét viselte magán. A rendező, aki főleg TV sorozatokban van otthon, egy meglehetősen ismeretlen pacák volt: Michael Rymer. Valamennyire neves szereplő is csak kettő volt benne, ők sem tripla A kategóriás sztárok: Lena Olin és a főszereplő Aaliyah, aki viszonylag felkapott R&B énekesnőből ezzel a filmmel akart sztárrá válni, pechére jóval a film premierje előtt meghalt repülőgép-szerencsétlenségben. A legfeltűnőbb B-kategóriás ismertetőjegy azonban az volt, hogy természetesen lecserélték a Lestatot adó színészt is, a második főszereplő tehát egy annyira mellékes teátrista lett, akinek a nevét én fejben sem tartom (jó, láttam pár filmben azért mellékszereplőként, de be nem ugrott volna Stuart Townsend, ha nincs az IMDb). A filmet ugyan csak egyszer láttam, amikor friss volt, így sok aprólékos részletre nem emlékszem, de arra igen, hogy nagyon gyenge volt és unalmas, ezt erősíti meg az is, hogy jókorát bukott mind anyagilag, mind kritikailag, mind a nézők szemében. Ezzel szemben csak az áll, hogy ha valaki goth tinilányok által fenntartott weboldalakra téved, szinte garantáltan megtalálja a filmet a legnagyobb kedvencek között - meglepő, de eszerint egy bizonyos célközönséget mégis sikerült megfognia.

Bár hosszúra nyúlt a haszontalan Queen Of The Damned gondolatmenetem, a félreértések elkerülése végett aláhúzom, hogy alább az Interview With The Vampire filmet (és nem a regényt) pontozom le.

Szerintem: