Nagy váltásként (bár számomra nem is olyan nagy, a nyolcvanas években a komédiák és horrorok voltak a kedvenc műfajaim, legnagyobb százalékban ezeket fogyasztottam felváltva) ma a Quick Change (Viszem A Bankot) című, meglehetősen régi (1990-es) vígjátékot néztem meg újra. Mivel a projekthez csatolt eredeti rendező végül nem ért rá, a forgatókönyvíró, Howard Franklin és a főszereplő, Bill Murray osztoztak a rendezői széken - mellesleg mindketten ezzel a filmmel debütáltak direktorként, Murray meglepő módon valamiért (noha a mozi nem volt rossz) azóta sem vállalt több ilyen jellegű feladatot. Érdekes egyébként, hogy a különféle felállásokban gyakran együtt játszó Bill Murray - Dan Aykroyd - Harold Ramis - Rick Moranis kvartettből, vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy a Ghost Busters csapatból Moranis (The Adventures of Bob & Doug McKenzie: Strange Brew) és Aykroyd (Nothing But Trouble) is csak egyszer ült rendezői székbe, Ramis viszont aktívabb és sikeresebb direktorrá avanzsált.

A film, mint közismert, és a címéből is kitűnik, egy vicces bankrablást mutat be, az akkor még ritkábban (bár már akkor sem volt új ötlet) alkalmazott felállásban: két rabló túsznak álcázva már a bankban van (Geena Davis és Randy Quaid), a vezetőjük pedig végig el van maszkírozva (Bill Murray ezúttal bohócruhát ölt), majd mindhárman "elengedett túszként" távoznak a pénzzel. A film durván negyedét teszi ki a túszejtős bankrablás, aztán a trió próbál eljutni New Yorkban a repülőtérre (ez a film ízig-végig new yorki: hotdog árusokkal, angolul nem tudó pakisztáni taxisofőrökkel, kínai boltosokkal és a többi jól karikírozható jellemzővel), mielőtt az öreg rendőrfőnök (Jason Robards) ki nem szimatolja a stiklit, és ki nem adja a körözést rájuk. Természetesen oltári pechsorozatba rohannak bele (spoiler): egy fickó kizsebeli őket, Davis lakásán a leendő bérlők rablónak nézik őket, Quaid, aki alapjáraton is retardált és paranoiás, többször teljesen bepánikol, Davis gyermeket vár, de Murray (a párja) soha nem hagyja, hogy elmondja az örömhírt, az autójukat a tűzoltók törik össze, de meggyűlik a bajuk egy pakisztáni taxissal, egy szabálymániás buszsofőrrel és a maffia több emberével (például Stanley Tuccival) is. Természetesen a végén minden jóra fordul, hőseink elrepülnek a pénzzel (ez mondjuk ritka, az ilyen filmekben általában el szokták veszíteni, hogy "ne lopj" erkölcsi tanulságot kapjon a néző), kiderül a baba dolog, és a rendőrfőnök is jól jár, a segítségükkel nagyobb halat fog, egy régóta üldözött maffiózót.

A karakterek egyébként közepesen kidolgozottak, Davis nem alakít nagyot, de még fiatal és vonzó benne, Quaid egy könnyebben eljátszható lökött figurát kapott, Murray viszont ugyanazt a komplexebb karaktert hozza, amit általában: kicsit öntelt, kicsit szúrós, de alapjában véve rendes, segítőkész és humoros fickó. A Quick Change bár nem tartozik a nevesebb, kultikus vígjátékok közé, nem is a legolcsóbb fingós-szarós poénokból építkezik, tehát a középszintnél véleményem szerint határozottan jobb darab. A sok menekülés, a változatos szituációk, a bevándorlók, a maffia, a pechsorozat, a deus ex machina és az ezekhez hasonló elemek miatt mellesleg teljesen olyan mellékíze van, mint a legtöbb régi John Landis filmnek, amiket szintén kedveltem. Tehát, ha a TV-ben ismét adják (úgy rémlik körbejárt már szinte minden csatornán), azért mindenkinek ajánlom a megtekintését vagy újbóli megtekintését - vicces, könnyed szórakozást nyújt.

Szerintem: