Nagyjából a fentihez hasonló, az 1950-es évek Amerikájában minden este milliók által hallhatott tévés köszönés volt a Good Night, and Good Luck., ami Edward R. Murrow See It Now című műsorát napról-napra zárta. George Clooney is ezt a mondatot választotta a műsor körüli légkört, a korszellemet, a tévés legendákat, továbbá a CBS csatorna néhány nagy port kavart politikai és polgárjogi ügyét megidéző 2005-ös filmje címének (a magyar cím azonos, szintén angol nyelvű). Clooney nem csak a több évtizedes sorozatszínészi tapasztalatai, de a családja (az apja, Nicholas Clooney is tévés újságíró és showman volt, mielőtt a politikusi pályára lépett, a sokat emlegetett és szeretett nagynénje, Rosemary Clooney pedig több mint 50 éven keresztül rivaldafényben élő énekes legenda és sztár volt) által is nagyon alaposan kiismerte a televízió kulisszatitkait, nem csoda hát, hogy eddig rendezőként leginkább erre a témára szakosodott (lásd az előző nagyjátékfilmjét, a Confessions of a Dangerous Mindot, ami hasonló, bár a politika és a tévés újságírás helyett a kémvilág és a tévés vetélkedők kerültek benne előtérbe).

A mozi szinte teljesen leírható az első két mondatommal. Kevés kivétellel (egy hálószoba és egy váróterem) a CBS tévécsatorna reprodukált irodáiban játszódik - a díszlet nem rossz, visszaadja az 1950-es évek lakberendezését, láthatjuk az akkori technikai eszközöket is (írógép, kezdetleges kamerák, lekerekített tévéképernyők, manuális időzítés - Clooney tollal bökdösi a műsorvezető lábát, hogy mikor beszéljen), de valahogy az egész mégis számomra túl steril, plasztikus, nem hiteles. Persze elképzelhető, hogy az irodában mindenki pedáns volt, a takarítók pedig végtelenül alaposak, de szerintem vagy a díszlettervezők voltak hanyagok, enyhe antikolással sem érzékeltették, hogy az iroda használva van, vagy Clooney kifejezett célja volt (ezt sem zárom ki, lásd lejjebb), hogy visszaadja az akkori tévéműsorok és reklámok műanyag mesterkéltségét. Ez utóbbit éreztem kicsit a színészek játékán is, bár lehet, hogy tévesen, nem vagyok szakember. David Strathairn (ő adta Edward R. Murrowt, amiért Oscar-díjra jelölték), George Clooney (szintén jelölték az álomdíjra a filmért rendezőként és forgatókönyvíróként is), Robert Downey Jr. és Jeff Daniels nagyon profik, hogy ilyen árnyalatokat is megjelenítsenek: kicsit túljátszottnak, színpadiasnak, régimódinak, pózolónak tűntek, ugyanakkor a filmben nincsenek igazán nagy érzelmek, drámai fordulatok, kitörések és effélék, amiknél a jelenség igazán fülön csíphető lenne.

A felsoroltak, és még néhány további ember végzik a mindennapi tevékenységüket a CBS akkor még elég kicsi hírszerkesztőségében, a legtöbbjük több pozíciót is ellát: producerek, műsorvezetők, szerkesztők, riporterek, vágók és újságírók. Mindez önmagában is érdekes, és nagyrészt kitölti a filmet (Stephen Kingtől olvastam utoljára íróknak szánt tanácsként, hogy mutassuk be a szereplők munkáját részletesen, mivel mind mást dolgozunk, sok olvasó fogja érdekesnek találni egy mosodai alkalmazott, egy szemétszállító, egy újságíró vagy egy elnök mindennapjait), ma a web, az e-mail és a mobil korában már nagyon retro az a korszak, amikor a telefon volt a csúcs kommunikációs eszköz, és a három nagy amerikai tévétársaság is napilapokból (gyakran vidékiekből) vette a témáit.

A film központi figurája Strathairn, az általa alakított karakter a csatorna (sőt talán az egész amerikai televíziózás) arca, aki híreket olvas, objektíven kommentál, megmondja a tutit, továbbá elkalauzolja a nézőket a sztárok otthonába (ez a műfaj újabban futott fel ismét a zenetévék és a kereskedelmi tévék bulvárműsoraiban, no és persze legújabban a sztáros valóságshowkban, lásd Győzikét és Dorinát). Egy vidéki lapban figyel fel egy esetre, mely szerint a hírhedt McCarthy szenátor (legalábbis őt sejtik az ügy mögött, nem alaptalanul) kirúgatott egy katonatisztet a seregből, mert az apja egy szerb újságot olvasott. Akkoriban ez nem volt egyedi eset, rengeteg filmben láthattuk már, hogy a szenátor a kommunistáktól remegve rettegő országban alaptalanul törte derékba sok-sok ember karrierjét, elég volt csak a vádlott egy ismerősére vagy rokonára ráfogni, hogy volt valaha köze (akár a második világháború alatt, amikor a Szovjetunió az Amerikai Egyesült Államok szövetségese volt) a kommunista párthoz (akár csak egy listán szerepelt vagy egy gyűlésen vélték látni). A jelenség akkor bizonyára nagy port kavart, és a módszer valószínűleg ezerszer több ártatlant hurcolt meg, mint amennyi valódi kommunista szimpatizánst, és a komcsik közül is bizonyára kevesen voltak aktív terroristák vagy felforgató agitátorok, minderről persze itt a vasfüggöny mögött, főleg mi, a 60-70 év alatti generációk keveset tudhattunk, maradtak a filmek és a könyvek mementónak.

Kis kitérőként tenném hozzá, hogy akkoriban az amerikai filmipart is szinte teljesen ellehetetlenítették a kommunistákra vadászó politikusok, hivatalosan és suttogó propagandával tíz nagy írót és rendezőt vádoltak meg, aztán egyre hosszabb névsorok keletkeztek, sokan feljelentgették egymást (többek között a többszörös, sőt életműve alapján is Oscar-díjas Elia Kazan, aki ugyan tehetséges rendező volt, de így ügyesen ki is kuglizta a potenciális vetélytársait), és végül hatalmasra duzzadt a híres "feketelista", Hollywood szinte megfulladt tőle. Ezt a konkrétabb témát járja körül többek között a One of the Hollywood Ten (Jeff Goldblummal és Greta Scacchival), a Guilty By Suspicion (Irwin Winklertől Robert De Niroval és Annette Beninggel), valamennyire a The Majestic (Frank Darabonttól Jim Carreyvel és Martin Landauval), de a sor még hosszan folytatható.

Visszakanyarodva a történetre, a CBS hírszerkesztősége nagyon rágódik a kirúgott katonatiszt esetén, egyrészt mert korábban végig politikailag elfogulatlanok voltak, sőt kevés kivétellel konzervatív hazafiak és honleányok (tehát inkább a republikánus skatulyába férnének bele, alá is kellett írniuk egy nyilatkozatot, hogy nem komcsik), másrészt nem tudhatják, hogy a nem nyilvános vádaknak nincs-e mégis alapjuk, ugyanakkor mind elkötelezett hívei a polgári szabadságjogoknak, amiket McCarthy kétségbevonhatatlanul semmibe vett sok esetben. Végül úgy döntenek, hogy nekimennek a nagyembernek, lehozzák az esetet (bár szigorúan csak idézetekkel - a film mellesleg nagy adag eredeti, régi felvételt mutat be), belemennek a szenátorral az adok-kapokba, állást foglalnak (így kicsit veszítenek az objektivitásukból, komcsibaráttá válik a csatorna sok néző szemében), és vállalják a tetteik következményeit, ami akár a csatorna tönkremenetelét is jelentheti. Kisebb mellékszálként a film rámutat arra, hogy a csatorna a fő szponzoraitól függ, az Alcoától és a Kenttől (ma már az is furcsa, hogy a műsorvezető végigbagózza a műsorát, majd a reklámblokkban is rá hivatkoznak, hogy ha ő Kentet szív, akkor az a tuti cigi - ma a hollywoodi cenzorok minden szigorú eszközzel el akarják távolítani az utolsó cigarettaszálat is a képernyőről és a filmvászonról), amik viszont az állami megrendelésektől, így ha nagyon nekimennek egy kormányon levő politikusnak, komolyan megüthetik a bokájukat (mellesleg Clooney bukik erre a nagy cégek + kormány összeesküvés témára, ugye a Syrianát producerként is jegyezte).

Hasonló mellékes kis történet az is, hogy egy férfi (Downey Jr.) és egy nő gyanúsan viselkedik a szerkesztőségben, idővel tudjuk meg, hogy nem azért, mert kommunisták, hanem mert titokban házasok, a cég pedig nem engedélyezi azt, hogy házaspárok dolgozzanak ott - végül lebuknak, így a férfinak mennie kell, de legalább nem kell rettegnie a lebukástól többé. Aztán van még a Ray Wise által alakított hírolvasó, Don Hollenbeck, aki nyíltan kommunista volt (talán az utolsó a cégnél), neki is nekimegy a republikánus sajtó az eset kapcsán, ő pedig emiatt öngyilkos lesz. Ez a két eset tényleg megtörtént, nem csak fiktív töltelék sztorik a filmben, ezekből következően pedig, noha nem szerepel a film elején a "megtörtént esemény" felirat, valószínűleg a valóban élt figurák a valóban leadott adások mögött nagyon hasonló problémákkal küzdöttek és párbeszédeket folytattak (talán ezek egy része is valós beszámolókon alapult, vagy talán Clooney és a másik író, Grant Heslov a hasukra ütve írták meg őket úgy, amilyennek ezeket a helyzeteket elképzelték, no és persze enyhén dramatizáltak mindent, de nem hatásvadász eszköztárral).

A film vége felemás. A kis csatából, ami gyakorlatilag két-három tényfeltáró tévéadásból, azok sajtóvisszhangjából, némi lejárató kampányból és hasonlókból állt, valamennyire mindenki vesztesként jön ki, leszámítva a katonatisztet, akit visszavesznek a hadsereghez. McCarthy ellen kormányzati eljárás indul, és nagyjából félreállítják, ugyanakkor Murrow adásának is vége lesz, 5 utolsóra kap csak engedélyt, a nagyfőnök (aki végig kiállt és szabad kezet adott a csatornája szerkesztőinek) azzal indokolja a döntését, hogy mély megmondó műsorokra nincs szükség, a nép sokkal szívesebben nézi az agymosó vetélkedőket és szórakoztató műsorokat. Ez valamennyire aktuális zárógondolata a filmnek, hogy a komoly és még politikailag (ha polgárjogilag nem is) független televíziós sajtó talán akkor, a korai szakaszban meghalt, a tévécsatornák azóta elfogultak vagy ebbe, vagy abba, vagy amabba az irányba, a döntő többségük meg egyáltalán nem is próbál meg informálni, csak agymosó szórakoztatást nyújt. A film másik, még sokkal mélyebb és aktuálisabb üzenete, mi több politikai állásfoglalása szerintem (a demokrata Clooney munkásságát valamennyire ismerve) az lehet, hogy lám, a jelenlegi republikánus kormány is teljesen ugyanazt csinálja, mint az akkori, kicsit finomabban ugyan, nem folytatnak átlátszóan koholt vádak alapján sok pert, de ahogy akkoriban az amerikaiak kommunistáktól való rettegését kihasználták, ma úgy használják ki a terroristáktól való rettegésüket, és nyirbálják meg ezzel az indokkal a polgárok személyiségi jogait.

Szerintem: