E blogot az első, bemutatkozó bejegyzésben tárgyaltak és néhány egyéb hátsó szándék mellett azért is indítottam, hogy nagyon ismeretlen, sőt garázsban összeütött filmekről is írjak valahova recenziót, olyanokról, amikre magyarul mások nem vagy nem nagyon pazaroltak valós vagy virtuális nyomdafestéket. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden ilyen anyag jelentős és ajánlott, hiszen mint látható, megjelenés, minőség és tematizálás nélkül, gyakorlatilag véletlenszerűen írok mindenről, ami a DVD lejátszómba kerül. A blogban mostanáig elemzett (nagyobb százalékban mainstream blockbuster) anyagok közül szerintem Nick Love 2005-ös, The Business (nálunk sima Business) című filmjére lehet leginkább ráragasztani a "kevéssé ismert" címkét. Férfiasan bevallom, a fiatal, egyelőre nem nagy körben elismert, ugyanakkor már szűkebb rajongótáborral rendelkező angol író-rendezőtől eddig még semmit sem láttam, de a leghíresebb munkája, a The Football Factory (Futball Faktor) előbb-utóbb sorra kerül - ezt csak azért teszem hozzá, mert a két említett film stábjában nagy az átfedés, Danny Dyer és Tamer Hassan a főszereplők mindkettőben, és gondolom a filmek megközelítése, hangulata és angol alvilági témája is hasonló.

A The Business, bár nem túlságosan erős és jelentős alkotás (ezt illusztrálja például az, hogy az IMDb-n jelen sorok írásáig 1900-an sem értékelték, akik viszont megtették, azoknak eléggé tetszett, most 6.6 ponton áll), számos említésre érdemes értékkel rendelkezik. Már a helyszín és a szituáció is eléggé szokatlan, ugyanis túlságosan sok film nem játszódik spanyol üdülőhelyeken, Ibizán, Mallorcán, Marbellán és hasonlókon (na jó, párat hasból tudok mondani, így néhány tucat bizonyára mégis van: It's All Gone Pete Tong, Kevin & Perry Go Large, Und Tschüss! Auf Mallorca, Und Tschüss! - Ballermann Olé, Torrente 2: Misión en Marbella, Sexy Beast), még kevesebb a ma már divatosan nosztalgikus 1980-as évek elején. Ez a két tényező önmagában is megtekintésre érdemessé teszi a filmet, az anyag csupa napfény és tömény retro.

A műfaja gengszteres feketekomédia, tehát leginkább Quentin Tarantino asztala, de természetesen ez is a sok egyedibb jellemzővel és figurával teli angol alvilágra szűkíti a kamera látószögét, ami persze már Guy Ritchie (Lock, Stock and Two Smoking Barrels, Snatch. satöbbi) felségterülete. A főszereplő egy fiatal, durván húszéves, csóró, angol srác, aki a Thatcher-korszakban természetesen minden lehetőség (azaz vagy munkanélküli marad, vagy óriási szerencsével valami gyárban robotolhat bagóért egy ideig, amíg ismét munkanélküli nem lesz) nélkül éli életét egy londoni panelban az anyjával és annak tapló élettársával. Egyszer csak elhatározza, hogy "lesz valaki", agyonveri az erőszakos családfenntartót, majd (mivel így teljesen nullára redukálódott minden bevétele) munkát kér egy helyi gengsztertől. Kap is: Marbellára kell szállítania egy táska pénzt egy bár tulajdonosának.

Az említett tulaj hamar megkedveli, pártfogásába veszi és a Spanyol tengerparton marasztalja a srácot, beveszi a helyi bandájába is, ami gyakorlatilag 5-6 emberből áll csak. Persze nem valami nagystílű gengszterekből, csak olyan kisebb angol bűnözőkből, akik megpattanni kényszerültek otthonról (mint a Sexy Beastben), vagy egyszerűen ott ragadtak egy nyaralás alkalmával, majd együttesen rájöttek, hogy jelentős konkurencia (egy hasonló holland banda akciózik még ott) és sok probléma (a polgármester is eléggé engedékeny, ha részesül a haszonból, igaz akadnak vele gondok is) híján a kis üdülőparadicsom uraivá válhatnak, ahol ráadásul nagyon jelentős a megcsapolható kábítószer forgalom is. A cselekmény többé-kevésbé a szokásos és kiszámítható: a banda gengszterkedik, leszámolnak a hollandokkal, ráteszik a kezüket a drogbizniszre, drogot csempésznek, kisebb-nagyobb belső konfliktusokkal küzdenek, feloszlanak satöbbi. A legfőbb problémaforrás a főnök gyermekkori barátja és jelenlegi üzlettársa, aki a legtipikusabb angol gengszter: alulról jött, nem ismer határokat, agresszív, mohó, kiszámíthatatlan, és minden gátlás nélkül gyilkol, tehát olyan, mint a Gangster No. 1 (Gengszterek Gengsztere) főszereplője. A fickó duplán féltékeny, egyrészt a kölyök kezdi átvenni a helyét a főnök barátjaként és bizalmasaként, másrészt a gyönyörű barátnője eléggé észrevehető módon flörtöl a kölyökkel, idővel természetesen össze is jönnek. De sok spoilert most nem akarok ellőni, természetesen vannak csúcsok és hullámvölgyek, aki még nem látta, és kíváncsi a végére, hogy itt a hős bukik-e vagy esetleg a csúcsra kerül, nézze meg.

A film egyébként történetében (gengszter karrier), helyszínében (Miami is olyan napos, pálmafákkal, jó csajokkal, neonfénnyel és kokainnal teli, mint Marbella), zenéjében (Duran Duran: Planet Earth, Frankie Goes to Hollywood: Welcome to the Pleasuredome, Simple Minds: Don't You (Forget About Me), The Buggles: Video Killed the Radio Star, Shannon: Let The Music Play, David Bowie: Modern Love, Talk Talk: It's My Life, The Knack: My Sharona, Roxy Music: Avalon, OMD: Maid of Orleans, Blondie: Call Me - a zenei anyag nagyon jó, meglepő, hogy nem adták ki CD-n) és korszellemében (ott persze jelen, itt reprodukált retro) abszolút a Scarface-t (A Sebhelyesarcú) idézi, talán ez is a hátránya, a gigantikus Brian De Palma és Oliver Stone mozinak csak halvány, de azért nézhető árnyéka.

Szerintem: