Sráckorom egyik emlékezetes hőse, antihőse és egyben kedvenc szörnyetege a 8 méteres, kábé 3000 fogú, emberevő Nagy Fehér Cápa volt, latinul Carcharodon Carcharias, természetesen Steven Spielberg 1975-ös Jaws (A Cápa) című mozija hatására. Sok évig az egyik falamat majdnem teljesen be is töltötte egy méretes Jaws poszter, és hogy ne sérüljön, tapadókorongos darts-szal dobtunk célba a szájába. Hasonlóan régi anekdota, hogy egyszer egy cápás cirkusz (csak tippelni tudok, hogy kisebb akváriumban szállították a halakat, és összeszerelt, nagy akváriumban mutogatták őket evés közben) majdnem eljutott a kisvárosomba, hónapokkal korábban szereztünk jegyet, hónapokig csak a cápák körül forgott az életünk a haverokkal, aztán az előadás napján a cirkusz valahol elakadt, mint azt a szervezőktől telefonon megtudtuk. Azt hiszem, azóta sem láttam élő cápát, csak dokumentumfilmekben.

Maga a film, bár igazán kultikus (jelenleg az IMDb-n a világ 85-ödik legjobb filmje), és kitörölhetetlen nyomot hagyott a popkultúrában (szinte nincs olyan vígjáték, amiben ne csendülne fel egy vizes jelenetben John Williams Oscar-díjas Jaws főcímzenéje), most annyira mégsem fogott meg. Utoljára talán 15-20 éve láttam, és valahogy jobbra emlékeztem, enyhén megkopott vagy én öregedtem ki a témából, persze most sem rossz film, csak én már nem sorolnám a legjobb százasba, hacsak nem az utóhatása és az emlékek miatt.

A kategorizálása nem egyszerű, a legtöbb helyen horror-thrillerként határozzák meg, és az IMDb-n sem áll jelenleg mellette a katasztrófafilm megnevezés, de szerintem mégis leginkább ez illik rá, mert bár kevés az áldozat, a katasztrófafilmek klasszikus elemei mind megjelennek benne, többek között nagy embertömeget fenyeget a megbolygatott természet. Ez esetben a fiktív Amity Island nevű kisváros és üdülősziget lakosságát és nyaralóit egy Nagy Fehér Cápa támadja, az ok is elhangzik a filmben, az emberi beavatkozás az, hogy jelentősen megnőtt a strandon az izgő-mozgó fürdőzők száma, amit az állat terülj, terülj asztalkámnak tekint.

Mint a katasztrófafilmeknek általában, ennek sincs túl bonyolult mondanivalója (a "ne bolygassuk a természetet" üzeneten túl) és cselekménye. A film elején megismerjük a Roy Scheider által alakított új rendőrfőnököt, aki nyugis állás és békés kertvárosi élet reményében költözött le a családjával (szerető "oldalborda" plusz két átlagos kissrác) a veszélyes New York City-ből a kisvárosba (ez a családmodell és helyszín nagyon jellemző a Spielberg-filmekre, bizonyára ő is így nőtt fel - itt a zord vasfüggöny mögött, a rideg panelházakban nagyon irigyeltem a filmjei jómódú szereplőit anno). Még teljesen nem illeszkedett be, de azért már baráti a viszonya szinte minden lakossal, a polgármesterrel és a többi helyi fejessel is. Ezt követően történik meg az első cápatámadás, egy hippi lány szétroncsolt maradványait találják meg a rendőrök. Kezdetben korrektül cápatámadást állapítanak meg, majd ezt hajócsavaros balesetre változtatják, amikor a helyi vállalkozók és politikusok bürokratikus csatába kezdenek a rendőrfőnökkel. Az ő érdekük természetesen az, hogy ne szivárogjon ki a cápaveszély, rendben beinduljon a nyári strandszezon, hiszen ebből él az egész város, hősünk ugyanakkor kötelességtudóan az emberek életét helyezi előtérbe, megpróbálja lezárni a strandot, és néhány támogatójával hirdetéseket ad fel, hogy aki elfogja a cápát (mondjuk egy jól felszerelt halászcsapat), annak nagy pénz üti a markát. Történik még néhány cápatámadás (Spielberg jól alkalmazza a hagyományos hitchcocki effekteket: a gyilkos szemszögét a támadáskor, mint a Psychoban, továbbá a Vertigo shotot, amikor hősünk meglátja a cápát, és pánikba esik, hogy a gyerekei is áldozatul eshetnek), elfognak egy kisebb cápát, amiről azt hiszik (kezdetben a rendőrfőnök is), hogy a gyilkos cápa, elterjed a cápaveszély híre az országos sajtóban is, majd a cápa elfogásának, azaz a veszély elhárulásának híre is. A nagy kavarodás közben fut be a Richard Dreyfuss által alakított gazdag (nagyon drága high tech kütyüjei vannak a saját hajóján, ami illusztrálja a megszállottságát), cápákra specializálódott (mesél túlélt gyermekkori támadásokról és hasonlókról) oceanográfus, aki először veti fel, hogy az elfogott cápa bár lehet a keresett is, valószínűleg nem az. Nagy nehezen meggyőzi a rendőrfőnököt pár üveg bor segítségével, majd az éj leple alatt felvágják a döglött cápa gyomrát, és tényleg nem találnak benne emberi maradványokat (rendszámtáblát és konzervdobozt igen), ergo a gyilkos cápa továbbra is a part mentén várja az áldozatait, ráadásul a faj hajlamos egy helyhez hozzászokni.

Innen indul a film második fele, a két férfi egy hivatásos cápavadászt bérel fel (neki nem volt elég a 3000 dolláros díj, 10000-ret kér), egy öreg, részeges tengerészt és háborús veteránt, akit az ilyen figurákra szakosodott Robert Shaw személyesít meg. Hárman hajóznak a partoktól távol körülbelül egy órán át (mármint filmbeli órán át, a film világában két nap telik el, ha jól emlékszem), keresik a cápát, anekdotákat mesélnek (főleg cápás kalandokat), és többször össze is csapnak a szörnyeteggel – ez a rész tehát olyasmi, mint a klasszikus The Old Man And The Sea (Az Öreg Halász És A Tenger) és Moby-Dick. Először hagyományos, de erős orsóval próbálkoznak, aztán levegővel teli hordókat aggatnak rá, pontosabban a hordók az állatba lőtt szigonyokra vannak kötve, így próbálják meg kifárasztani és a felszínen tartani, majd mérgezett lövedékkel próbálkoznak sikertelenül, végül a cápa nagyon bedühödik, és keményen támadni kezdi a kisebb halászhajót. A végső tusában az öreg odaveszik, a hajó süllyedni kezd, Dreyfuss átmenetileg a víz alatt reked, Scheider pedig a szintén kultikussá vált zárójelenetben egy oxigénpalackkal eteti meg a hatalmas állatot, majd a cápa szájában lövi szét a palackot, ami felrobban, és természetesen cafatokra szaggatja a háromtonnás ragadozót.

Spielberg, mint a filmjeiben általában, nagyon egyszerű, mindenkiben, de legfőképp a gyermekekben ott rejlő, archetipikus témához nyúlt eme film esetében is. Mert ugye mindenki fél a cápáktól, legalábbis félne a közelükben, és el tudja képzelni a szituációt, hasonlóképp mindenki kíváncsi lenne (és kicsit parázna), ha földönkívüliekkel találkozna (Close Encounters Of The Third Kind - Harmadik Típusú Találkozások, E.T. The Extra-Terrestrial - E.T. A Földönkívüli, War Of The Worlds - Világok Harca), mindenkit foglalkoztatnak a szellemek és a létezésük kérdése (Poltergeist - Poltergeist: Kopogó Szellem), mindenki játszott gyerekkorában kalózosdit (Goonies - Kincsvadászok, Hook), mindenki szeretne látni elő dinoszauruszt, de nem szívesen lenne a tápláléka (Jurassic Park) és a lista még hosszan folytatható, hiszen a szakállas úriember producerként is nagyon termékeny. Szerintem az alkotói szemszögéből látszik, hogy öregkorára is megmaradt valamennyire gyermeknek, ez a jó kapcsolataival kiegészítve segíti abban, hogy a legjobb témákat a legmegfelelőbb időkben felfedezze, vagy többnyire inkább újra felfedezze, hiszen a legtöbb filmje valójában nem stílusteremtő, csak régóta hanyagolt parázst szít fel, és a filmjei többségét sem ő írta vagy adaptálta forgatókönyvvé, jellemzőbben nagysikerű regényeket karolt fel. Egyébként ez utóbbi történt a Jaws esetében is, a film előtt két évvel jelent meg egy Peter Bradford Benchley nevű, nálunk valószínűleg ismeretlen író azonos című regénye, aki részben a film forgatókönyvét is maga írta az eredeti műve alapján. Mindezek mellett Spielberg persze nagy művészfilmes is, méltán tartják a szakma mai legjelentősebb alakjának (nem a legművészibb, de az a fickó, aki elég komolyakat is alkotott, miközben harmadik évtizede ömleszti a legnagyobb sikerű blockbustereket), hiszen neki köszönhetjük a The Color Purple (Bíborszín), az Empire Of The Sun (A Nap Birodalma), a Schindler's List (Schindler listája), az Amistad, a Saving Private Ryan (Ryan Közlegény Megmentése) és a Munich (München) című mozikat is.

Szerintem: