E bejegyzés természetesen nem az azonos magyar című filmről szól, csak hirtelen nem jutott eszembe találóbb, és a kritikák tárgyául szolgáló művek eredeti címeit meg a valahogy így alakult hagyományaim szerint próbálom kerülni. Persze nem tudom ez jó rutin-e, az archívumböngészést biztosan nehezebbé teszi, de már valószínűleg megmarad itt ez a jó vagy rossz (a kívánt rész aláhúzandó) szokás.

Lássuk a mai tárgyat, ami Jerome David Salinger (olvasóinak csak: J. D. Salinger) The Catcher In The Rye (Zabhegyező) című regénye, amiből furcsamód eddig nem készült mozi, igaz nem lenne egyszerű adaptálni, és sok nagyágyú próbálja ma is rátenni a mancsát a megfilmesítési jogokra (igen, Steven Spielberg is). Kicsit megkésve olvastam a napokban, noha nagyon régi alapmű. Valahogy így is figyeltem fel rá, hogy rengetegen nevezik kedvenc regényüknek, továbbá minden második filmben, amiben vagy irodalomtanárok próbálnak jó útra terelni és az olvasás szeretetére oktatni gengszterpalántákat (Dunát lehetne az ilyenekkel rekeszteni, de ettől függetlenül majdnem mindegyiket csipázom), vagy főszereplő lurkók unják halálra magukat az iskolapadban, valahogy mindig ez az Amerikában kötelező olvasmány kerül terítékre. Ismerősöknél vagy könyvesboltban nem botlottam bele mostanáig, a neten meg nem kerestem, valahogy az volt a szent meggyőződésem, hogy nálunk talán ki sem adták, a viszonylag hasonló hangú, igaz évtizedekkel később Jim Carroll által írt, általam szintén régóta keresett The Basketball Diaries-hez (Egy Kosaras Naplója) hasonlóan - amiből viszont forgattak korrekt filmet, ezért is lennék kíváncsi a könyvre. Pár hete aztán mégis kiszúrtam egy könyvesboltban, kiderült, hogy sokkal régebbi anyag, mint amire tippeltem, 1945-ben lett levédve, először 1951-ben jelent meg, és magyarul is már 1964 óta, azaz 43 éve elérhető, mi több közkincs, digitálisan letölthető ingyen is a Magyar Elektronikus Könyvtárból és hasonló helyekről - hogy a link (ahogy lenni szokott) ne haljon meg hamar, szokásomhoz híven letükröztem a PDF változatot ide, arra az esetre, ha valakinek nincs még meg, és megspórolna 1800-at, vagy csak egyszerűen gyűjti a digitális könyveket, e sorok írójához hasonlóan.

A regény a maga idejében valószínűleg roppant eredeti hangon szólalt meg, szokatlan perspektívából, persze nem tudhatom biztosra (hiszen mindent nem olvastam, és az olvasmányaimból hipp-hopp előhúzható adatbázist sem tárolok a fejemben), hogy iskolateremtő volt-e vagy már csak követő, de koránál fogva inkább az elsőt tartom valószínűbbnek. Elég rövid, cselekményében is könnyed regény, pár óra alatt simán kivégezhető, egyszerű, lineáris, hétköznapi, ugyanakkor anno biztosan sokkolóan hatott, főleg ama felnőttekre, akik már elfelejtették a gyermekkorukat, legalábbis az akkori érzéseiket, a tipikusan naiv szülőkre. Az első puhafedeles amerikai kiadás borítóján volt egy figyelmeztetés is, így hangzott: "Ez a szokatlan könyv sokkolhat téged, megnevettet, és talán össze is töri a szíved - de az biztos, hogy soha nem feleded!". Egyrészt maguk a közvetített érzések, a főszereplő és egyben narrátor világképe lehet vagy legalábbis lehetett meglepő, másrészt a nyelvezete, ugyanis a regény mesélője, egy 16 éves, minden ellen lázadó kamasz végig egyes szám első személyben löki a rizsát közvetlenül nekünk, az olvasóknak, meglehetősen erős argóban. Ugyanakkor, az eltelt 62 év alatt jó sokat változott a világ, az akkori erkölcsi normák, szokások és egyebek már sehol sincsenek, ami akkor a legnagyobb megbotránkozást keltette még egy igazán vagány rosszfiúban is, az ma már több évtizede kiment a mainstream divatból. Ezek miatt a regény kapott egy második réteget is, ma érdekes korrajz, egy időkapszula a negyvenes évek fiataljaitól, az akkori szlenget sem használja már senki, sőt talán akkor sem használták ilyen erőltetetten. Persze a nyelvezetet még sok minden torzítja (vagy ha úgy vesszük, éppen színesíti), én például a regényt nem eredeti angol nyelven olvastam (de most úgy is feliratkozott a beszerzendő és olvasandó könyvek listájára), a magyar fordítás pedig már több mint egy generációval a születése után készült, amikor már más volt a divatos szleng Amerikában és más volt nálunk is (már nem az, ami a negyvenes években, de még nem is az, ami manapság), emellett a műfordítóra, Gyepes Juditra bizonyára cenzori nyomás is nehezedett, például a "Fuck You!"-kat nem merte fordítani, csak kipontozta.

De lássuk a cselekményt! A narrátor tehát egy problémás srác, a szavai és emlékei jellemzik: félig katolikus (lényegében hívő), félig ateista (ennek is vallja magát, kicsit szkeptikus), ír származású, nagyon gazdag (New Yorkban, a Central Parknál laknak, az apja menő jogász, aki bukott Broadway-darabokat is pénzel heccből), a pénze miatt bűntudatot érző, mindennel szemben kritikus, állandóan bajt kereső, cél nélküli, átlagos kamasz, akit a regény elején éppen kirúgnak a sokadik elit bentlakásos középiskolából, nem mintha valami balhét csinált volna, csak sok tárgyból bukott. Mellesleg nem teljesen hülye csak mivel nincs életcélja, nem is érdekli semmi, tehát tesz mindenre nagy ívben, egyedül irodalomból jó, ami nem csoda, ugyanis a bátyja menő író, a halott öccse verseket fabrikált, sőt még a nagyon kicsi húga is regényírással próbálkozik. Mindezt talán egy kicsit összezavarja (az író nem volt elég alapos és következetes, persze így is le a kalappal előtte, hogy 27 évesen ennyire meg tudott szólalni egy 16 éves srác legőszintébb hangján) az a tény, hogy a srác egy keményvonalas könyvmoly, így azért valószínűleg az általános műveltsége átsegítené minden tárgyból, ugyanakkor ahhoz képest, hogy jó irodalomból, és rengeteget olvas, nagyon pocsékul fogalmaz. Salinger igazán lecsiszolta, lefaragta a könyv nyelvezetét, hogy a diákszlenggel megfejelve a nagyon szűk szókincs, a rengeteg mondaton belül is előforduló szóismétlés, sőt néhol gondolatismétlés, és még számos hasonló, butított eszköz is erősítse a narrátor hitelességét - tehát gyakran kilóg a lóláb, izzadságszagú ez az igyekezet, de e hibák egy része adódhat a fordításból és az időközben bővült argóból is.

A srác pár napig még maradhatna a kollégiumban, aztán úgyis mindenki hazamegy a karácsonyi szünetre, kezdetben ez is a terve, a regény kábé első harmadában búcsúzik magában a sulitól, hülyül még néhány sráccal, felidéz pár iskolai emléket, majd amikor a szobatársától megtudja, hogy egy barátnője (akivel ugyan nincsenek úgy együtt, a srác még szűz, a lány pedig valószínűleg csak barátnak tekinti) is oda jár, és a Casanova szobatárs éppen randizott vele, fokozatosan eluralkodik rajta a zöld szörnyeteg, rendesen bekattan, azt azonban még magának sem vallja be, hogy a féltékenységtől, össze is vereti magát (egy vézna pulykakakas, aki ok nélkül is nekimegy a nagy sportolóknak), majd hirtelen ötlettől vezérelve, csurom véresen hazaindul szombat éjjel, feltehetőleg New York valamelyik külvárosából.

A történet csak három napot ölel fel, a srác a középső szakaszban nem mer hazamenni, fél bevallani, hogy újabb iskolából bukott ki, klasszikusan feldereng előtte a végső megoldás, a katonai iskola rémképe is. Lazán teng-leng New Yorkban, először szállodában, majd a pályaudvaron alszik, kibérel egy kurvát, aztán mégsem mer lefeküdni vele, átveri egy strici, aki össze is veri, végig fel akarja hívni a fent említett plátói szerelmét, de inkább egy másik lánnyal randizik, akit néha szeret, néha utál, sokat adakozik apácáknak, vesz a húgának ajándékba egy ritka lemezt, olyanokon filózik, hogy a múzeum tárlatának állandósága mennyire jó, végül szinte holt részegre issza magát. Mindebben én sok mélységet, üzenetet, mondanivalót, szimbolizmust és új gondolatot nem láttam meg, azon túl persze, hogy mind az állandóság (ártatlanság) elvesztésétől és a jövőtől való félelme, mind a határozatlansága, mind a magányérzete korrektül kiordítják a világba, hogy milyen meg nem értett 15-16 évesnek lenni, már nem gyermekként a felnőttkor küszöbén egyensúlyozni, ahonnan előbb-utóbb fejest kell ugrani az ismeretlenbe.

A harmadik harmadban a srác végül hazalopakodik, hogy az imádott csodagyerek húgával beszélgessen, az egyetlen emberrel, akihez közel áll, ettől kezdve a tízéves kislány is valamennyire szereplővé válik, míg mások többnyire a narrátor emlékeiben élnek csak, vagy statiszták. Itt kapunk hosszabb dialógust is, a srác teljesen beparázik a kicsapásának lehetséges következményeitől, elhatározza, hogy a terveivel ellentétben nem megy haza három nap után (akkor, amikorra a kirúgásának híre megérkezik postán), inkább világgá megy, valahol a semmi közepén fog tetű robotmelóból élni. Egy értelmetlen életcél is ekkor dereng csak fel előtte, egy utcán félrehallott dalocska hatására, Robert Burns egyik versrészletét "ha valaki zab közt megyen a rozsföldeken" helyett "ha valaki zabot hegyez a rozsföldeken"-nek értette, és a zabhegyező (amilyen foglalkozás ugye nincs, a semmittevésre szólás az, hogy "zabot hegyezni Kukutyinban") tevékenység úgy jelenik meg előtte, hogy egy szikla szélén vigyázna arra, hogy az össze-vissza rohangáló kisgyerekek le ne zuhanjanak. Nagyjából ezen a ponton kezd komolyabban felnőtté válni, felelősséget érezni, meg másnap, amikor a húga iskolájában (hogy megóvja a gyerekeket a trágárságtól) letörölgeti a falakra írt "Fuck You!"-kat, végül amikor a húgával ismét találkozik, és a kislány ragaszkodásból mindenképp vele akar tartani, már érettebben úgy dönt, hogy ő is marad, elsősorban, hogy a húga ne dobja el az ígéretes jövőjét, másodsorban talán már önmagáról is megtanult az eset hatására előrelátó felnőttként gondolkozni.

Természetesen Salinger a folyamként hömpölygő "ezt komálom", "ezt a tetűséget pedig rühellem" véleményáradattal, amolyan Twitterezéssel egyben a saját világképét, életfilozófiáját is átadta nekünk, a filmeket például nagyon gyűlölte. Egyrészt, bár ezt nem fogalmazta meg, talán attól tartott, amitől akkoriban nagyon sokan, nem is ok nélkül, hogy a filmek megölik az irodalmat, az újabb és újabb generációk mozizombik lesznek, nem olvasnak majd, nem használják a fantáziájukat, és persze nem veszik a könyveit (jó, ettől nem tartott, évtizedek óta csak a fióknak ír). Másrészt akkoriban még meglehetősen gyerekcipőben járt a filmipar, néhány filmet említ, szinte mindet fikázza, talán csak Alfred Hitchcock egy még viszonylag korai munkájáról, a The 39 Steps-ről (39 Lépcsőfok) nyilatkozik elismerően, persze a regény után a későbbi, igazán kiforrott filmekkel már megbarátkozott, sőt a lánya szerint már a 40-es években nagy filmgyűjtő lett. Harmadrészt azért is utálta a mozit és a színházat, mert minden formájában gyűlöli a képmutatást, akár bevallott és szórakoztató, mint ez esetekben, akár hétköznapi, amivel minden nap, minden percben találkozhatunk, ez ellen tiltakozik a regény roppant őszinte hangja is. Persze voltak nagyon egyszerű okai is, a barátnője, Oona O'Neill Charlie Chaplinért hagyta el, és a pályája elején Hollywood elutasította egy munkáját. Nagy súlyt kap a regényben a háborúellenesség is, természetesen a fiktív narrátornak nem lehettek ilyen tapasztalatai, így a bátyja (aki az "elkurvult, értéktelen hollywoodi író" megtestesítője is) élményein keresztül szövi a történetbe Salinger második világháborús, nagyon megrázó tapasztalatait (ott volt a partraszálláskor is, és az egyik első koncentrációs tábor felszabadításakor is, ez utóbbiról úgy nyilatkozott, hogy soha nem lesz képes kiverni a fejéből az égett emberi hús szagát).

A regény rengeteg hasonló művet inspirált, és persze magától is született sok ilyesmi (úgy értem, a már említett The Basketball Diaries-t jegyző Jim Carroll biztosan olvasta a regényt, de nyilván nem azért lett hajléktalan heroinista hímringyó, hogy a kalandjait egy The Catcher In The Rye-ra hajazó önéletrajzi sztoriban összefoglalhassa), sőt szerintem sok nem tinédzser lázadást bemutató művet is besorolhatunk ebbe az iskolába, például valahol Breat Easton Ellis American Psychoja (Amerikai Psycho) is efféle narrációval és hasonló anyagi helyzetű, mindentől, de legfőképp a fogyasztói társadalomtól és a hétköznapi közönytől begőzölt, new yorki szereplővel sokkolt.

Csak amolyan keretes érdekességként teszem így a végén hozzá, hogy a legerőteljesebb "tele van a tököm New Yorkkal meg mindennel" filmes megmondó monológot is a regény inspirálta, kisebb mértékben pedig a Taxi Driver (A Taxisofőr) tükrös jelenete. Konkrétan arra gondolok, amikor Spike Lee 2002-es 25th Hourjában (Az Utolsó Éjjel) Edward Norton meglát egy "Fuck You!" feliratot egy vécétükör sarkában (az elemzett regény hőse, Holden is lát ilyet az iskolában és a múzeumban), majd elkezd magában visszaanyázni mindent és mindenkit, amit és akit New Yorkban és azon kívül utál, beleértve az elnököt, az alelnököt, az egyházat, a feketéket, Jézust, Osama Bin Ladent, az apját, a barátnőjét, a barátait és saját magát is (hasonlóba, persze lájtosabba kezd bele Holden a barátnője előtt), végül pedig ő is letörli a szöveget. A jelenet nagyon ütős, aki nem látta, annak ajánlom, aki látta, annak is érdemes újranéznie, jelenleg a YouTube-on itt figyel, de gondolom csak addig, amíg a Touchstone ki nem szúrja. (Megőrzés végett átpakoltam az Indavideóra is, ide.)

"A serdülőre jellemző, hogy nagylelkűen meg akar halni azért, amiért az érett ember alázatosan élni akar." - Wilhelm Stekel

Szerintem: