A modern fogyasztói társadalomban felpörgött, valamennyire szinte mindenkire jellemző vásárlási szenvedély nálam leginkább a kütyükre korlátozódik, amíg sokan ruhákat, cipőket (e kettős természetesen inkább a hölgyekre jellemző), hifi cuccokat, autókat és efféléket halmoznak fel nagyobb mennyiségben, mint amennyire szükségük van, vagy legalábbis fantáziálnak ilyesmiről, addig én többnyire kütyüket gyűjtök (természetesen a DVD-k, CD-k és könyvek mellett, amik alapok). A kütyük alá az általános definíció szerint rengeteg különféle dolog tartozik, ami nagyjából tenyérben elfér: kézi videojátékok, mobiltelefonok, számológépek, fordítógépek, fényképezőgépek, videokamerák, diktafonok, mini TV-k, e-book cuccok, MP3 lejátszók, PDA-k, UMPC-k, ezek egyre gyakoribb és komplexebb kombinációi satöbbi. Szerencsére a mániát azért kézben tudom tartani, nem tört ki rajtam a beteges vásárlási szenvedély, elsősorban a cuccok magas árai és az állandóan lapos pénztárcám, másodsorban a maximalizmusom (gyakran várok megfontoltan a következő generációra, tudva, hogy az aktuálisat hamarosan el lehet dobni, töredékére zuhan le az értéke, ráadásul eladhatatlan porfogóvá válik, aztán várok az azutánira és az azutánira, hehe), harmadsorban az átbillent mérleg korai felismerése miatt. Persze így is vettem már pár olyan méregdrága cuccot, ami néhány óra piszkálás után a szekrényem mélyén kötött ki, és évekig ott is maradt - miután kielégített némi birtoklási vágyat, kábé olyan lappangó ötletté silányult az, hogy valaha ismét előkaparom, amilyen a vásárlás tervezése volt korábban (itt, vidéken különösen nehéz hozzájutni bármihez, a tech boltok szeretik két-három hónapig húzni a "jövő héten már biztosan be tudjuk szerezni Pesten" szöveget, amíg az ember fel nem adja, és meg nem rendeli futárköltséggel is olcsóbban online). Néhány erősebben zsebbe vágó kaland után még jobban ráléptem a fékre, mostanában már ritkán veszek kütyüt, elég számomra, ha alaposan utána olvasok a kiszemeltnek, pár napig tervezem, hogy milyen frankó lenne használni, és ha lehet, programozni, aztán ráunok, mielőtt egy kisebb vagyont csengetnék érte (persze az, hogy nem foghattam kézbe és nem próbálhattam ki, némi hiányérzetet hagy maga után), tehát valamennyire jó lennék kütyübloggernek (kettő ilyenre linkelek is jelenleg az oldalsó sávban: a Bigyóblogra és a Pazar cuccokra) is. Ugyanakkor a téma azért komolyabban nem tölti ki a mindennapjaimat, havonta csak egy-két cuccra kattanok rá jobban, így a témát nem fogom túl gyakran érinteni, eredetileg (lásd az első postot) nem is terveztem kütyüs bejegyzéseket (ugyanakkor terveztem zeneieket, sajnos négy hónap alatt sem született meg az első), de mivel a határaimat már kezdetben sem szigorúan húztam meg, valószínűleg mégis postolok néha ilyesmit, az általános "etcetera" filter alá.

Eme post mégsem elsősorban elektronikus kütyükről szól, bár kicsit azokról is, ugyanakkor a fotózás, azaz az állókép valamennyire kapcsolódik a filmekhez ("mozimóka" filter) is: nosztalgiapost a két téma határvonaláról. Történt ugyanis, hogy a napokban a lomok között ráakadtam a régi fényképezőgépeimre, és miközben tisztogattam őket (a régi műanyag természetesen itt-ott megkeményedett, ragacsos olajat eresztett, a fémrészeken zöld rozsda ütötte fel a fejét, mindenre vastag por és sok rovartetem ragadt satöbbi), gondoltam utána olvasok a történetüknek is, hogy mikor gyártották őket, mi a nevük, mennyire voltak elterjedtek, meg ilyesmi, puszta kíváncsiságból és nosztalgiából, aztán lejegyzem ezeket magamnak ide.

Az első gépem egy 35mm-es, szovjet Zorki-4 volt (maradok az angol átiratoknál, így lehet a legtöbb infóra rálelni), cirill betűkkel: Зоркий-4, Zorkij csitírinek ejtendő, ha jól emlékszem. A szovjet (most belarusz avagy fehérorosz) Krasnogorsk Mechanical Factory gyártotta, ami később, ebből továbbfejlesztve a Zenit sorozatot is, ami egészen 2005-ig futott. Természetesen, mint a keleti blokkban szinte minden termék, a Zorki sorozat is egy nyugati produktum olcsóbb, idővel alternatív vonalon továbbfejlesztett koppintása volt, egész pontosan a német Ernst Leitz GmbH 1932-es Leica II-jéről másolták az első Zorkit, a Zorki-4 pedig a Leica III-hoz hasonlított leginkább, a Zorki-3-tól csak annyiban tért el, hogy kapott pár extrát (hibajavítás, vakuszinkronizáló, késleltető meg ilyesmi, bár ezek egy része a Zorki-3 alverzióiban is megjelent már). A Zorki-4-et 1956-ban kezdték el gyártani, állítólag 2 millió körül fogyott belőle az 1973-mas kifutásáig (az enyém még egy korai verzió, gravírozott, nem festett felirattal), így az egyik legnépszerűbb szovjet fényképezőgéppé vált, 1959-ben követte egyébként egy lite változata is, a Zorki Mir. Nagy örömömre megtaláltam a használati utasítását is online, jelenleg itt figyel, ugyan végigolvasni lusta vagyok (elég volt a Wikipedia bejegyzés), meg úgysem hiszem, hogy még működőképes.

A gépet még srác koromban kaptam, nem tudom mennyibe fájt, de most is határozottan izmos jószágnak tűnik, kábé félprofi lehetett a maga korában. Masszív alumínium és kisebb részben bőrhatású műanyag háza van, lencsevédője, méretesebb cserélhető objektívje, rengeteg tekerője, valódi bőr tokja, vakuállványa, állványcsavarja, vakuszinkronizálója meg minden, a hátulja teljesen levehető, két alsó, trükkös zár kihajtása és elfordítása után, a keresője pedig két ablakból, prizmákkal vagy tükrökkel hámozza össze a képet: van egy nagy ablak rögtön a kereső előtt, abból meleg színnel szűrt és távolabbra fókuszált képet kapunk, ennek egy kisebb részébe tükröződik bele az objektív túlsó ablakából egy közelebbre fókuszált, hideg színnel szűrt kép. Érdekesség még, hogy a valamivel modernebb gépekkel szemben ez úgy húzza el a függönyt a beállított hosszabb-rövidebb pillanat alatt az objektív és a film között, hogy ténylegesen egy kis kifeszített vászonfüggönyt ránt el, pontosabban kettőt: felhúzáskor szorosan együtt mozognak, hogy ne kapjon fényt a film, exponáláskor a kettő között egy rés nyílik, úgy ugranak vissza a kiinduló pozíciójukba, azaz valószínűleg a lamellás megoldást később találták fel, vagy a cég R&D szekciója volt kicsit lemaradva az ipari kémeivel egyetemben, hehe. Ezt egyébként annak idején közepesen használtam, nem voltam nagy fotós, de azért nyaranta ellőttem egy-két tekercset, meg jeles alkalmakkor még egyet.

A második gépem természetesen szintén szovjet (még pontosabban szintén belarusz avagy fehérorosz) gyártmány volt, ha lelőnek sem tudom megmondani, hogy honnan szereztem, de nem hiszem, hogy a szüleimtől kaptam vagy én vettem, talán egy rokontól volt ajándék, és azt hiszem soha nem is használtam, csak porfogó volt, de arra még emlékszem, hogy régen biztosan működött a mechanikája, az utolsó előszedéskor adta csak be a kulcsot, egy fém görbült el benne, talán javítható, de minek. Ez egy Chaika-II-es (cirill betűkkel: Чайка-II, ejtsd: Csajka dvá), szintén 35mm-es, viszont garantáltan legalsóbb osztályú, egyszerű, kompakt, optimalizált, olcsó, tömeggyártott cuccos, azt hiszem béna műanyag tasak volt hozzá, ami az idők során elveszett. A produktumot a most is létező (bár már a Zeiss része) minszki BELOMO (Belarus Optiko Mechanichesckoye Obyedinenie, angolul Belarus Optical & Mechanical Enterprise) gyártotta 1967 és 1972 között, úgy 1.2 millió darab jött le a szalagról. A minimalizmusához hozzátartozik, hogy nincs rajta vakufoglalat (kioldó úgy nézem, van), kisebb a csak két tekerővel (fókusz és lamellás árnyékoló) ellátott objektívje, továbbá még két állító van rajta (gondolom, az expozíciós időt szabályozzák), természetesen a keresője is csak egy ablakos, primitív, de már korszerűbb az elsütő rendszere, lamellák nyílnak és záródnak az exponáláskor. Hozzáteszem, a fémház néhol vékony alumíniummal és bőrhatású műanyaggal kiegészítve még egész elfogadható, ahogy pozitívum az állványcsavar megléte és az objektív lecsavarhatósága, azaz lecserélhetősége, ezek sajnos ma már az alsókategóriás digitális gépeknél teljesen hiányoznak, de még a középkategóriásoknál is ritkák. Sajnos ehhez nem találtam használati utasítást.

A harmadik gépemet, egy Smena 8M-et (Cmeha 8M, Szmena gyévity M) már én vettem, azt hiszem részben már kütyümániából, de az is lehet, hogy vagy a Zorki halt meg, vagy nem akartam a sokkal értékesebb böszmeséget mindenhova hurcolni, talán amolyan másodlagos öszvérnek szántam, az árára sem emlékszem, de bagó volt. A gépet az eredetileg katonai távcsövek gyártására létrehozott, az első orosz kamerát is jegyző, ma is létező LOMO (Leningradskoye Optiko-Mechanichesckoye Obyedinenie, angolul Leningrad Optical Mechanical Union) gyártotta a mai Szentpéterváron, ez is 35mm-es, 1970 és 1993 között bizonyára rengeteg készült belőle (számadatot nem találtam), sőt egy komolyabb félhivatalos LOMO rajongói oldal (fura, de a cég gépeinek nagy online rajongóbázisa van) ma is árul ilyen gépeket újan itt, igaz a 90 eurós ár kicsit borsos, eBay-es használt vásárlást javasolnak inkább a tematikus fórumok. Ez egy szinte játéknak látszó, még sokkal olcsóbb, kompaktabb, még inkább kezdő amatőröknek szánt, alsó-alsó kategóriás ócskaság, gyakorlatilag az egész gyenge minőségű műanyagból van, leszámítva egy nagyon vékony alumínium díszlapot, meg a nem cserélhető objektív felét, ami hasonlóan nagyon könnyű alumíniumból készült. Természetesen már ez is lamellás zárszerkezetű, állítani már csak három dolgot lehet rajta: a zársebességet, a fókuszt és a lamellás árnyékolást. Magától értetődik, hogy ennek is egyszerű (lencsék nélküli) keresője van, pozitívuma valamennyire, hogy van vakufoglalata, vakukioldója, állványcsavarja és műbőr tokja. Ezt már ritkán használtam, egy időben valahogy leszoktam a fotózásról, és azóta sem szoktam vissza rá, de erről később. Egyébként ennek is megtaláltam a rég elvesztett használati utasítását online, jelenleg itt figyel, nem mintha anélkül nem lenne egyszerű kezelni, valószínűleg tökéletesen működik is.

Mivel elég durva lett a post mérete, még tőlem is, szétvágtam, mint a Miramax a Kill Billt és a Grindhouse-t, folytatódik itt.