/// Majdnem hobbifotós 2

Médiageci

Folytatva innen.

Tehát a már említett kamerákra idővel ráuntam, meg cakompakk az egész fotózásra, élményt már bizonyos kor felett nem jelentett a pillanat megörökítése önmagában, de akkoriban még nem találkoztam tematikus szakkönyvekkel sem, hogy fejlesszem valamilyen irányba ezt a hobbit. Egyszerűen nem éreztem késztetést az élmények (utazások satöbbi) fizikai rögzítésére sem (elég volt az emlék), az összejöveteleket és egyéb eseményeket mindig fotózta valaki helyettem a bandából, nem láttam fantáziát abban sem, hogy az általam halálra unt kisvárosomat fotózzam (persze tudom és gyakran látom, hogy egy jó fotós akár képzettség nélkül is állkiakasztó művészetet tud kihozni egy lepukkant gyártelepből, de belőlem valahogy hiányzik ez), és a tök átlagos barátaim, haverjaim, ismerőseim és rokonaim sem elég dekoratívak vagy épp ellenkezőleg nem elég groteszkek (kalap emel Jan Saudeknek) ahhoz, hogy művészi portékhoz modellt álljanak (persze valószínű, hogy ezt is megoldaná egy jobb fotós, vagy kitartóbban keresné a tökéletes modelleket). Tehát ráébredtem (persze soha nem is volt akkora szerelmem a fotózás, mint a filmezés), hogy nem leszek következő Herb Ritts, David LaChapelle vagy Helmut Newton, akkor meg minek fotózzak... :)

A hosszú, szinte kattintás nélküli évtizedek során kevés alkalommal támadt fel bennem az érzés, hogy de jó lenne ismét valamennyire fotózgatni, legalább hobbiból. A filmekben szereplő paparazzok gépeit persze irigyeltem, a legalább egymillás, nagy, profi Canonokat, Nikonokat és Minoltákat a 2-3 milliós gigászi objektívekkel, meg mindig egy ládányi filmmel (ugye ezek a figurák ellőttek egy tekercset pár másodperc alatt, ahogy a sportfotósok is, aminek az előhívása megint nem két fillér), de hát ilyesmi egyrészt számomra elképzelhetetlen összegbe került volna akkor és kerülne most is, másrészt, ha ennyire nem születtem fotósnak, nincs bennem igazán elhivatottság és szorgalom sem, egy ötkilós objektívvel szerelt gép is csak egy impotens farok lenne, képletesen szólva, hiszen nem a gép teszi a fotóst - a 48 éve ugyanazzal a géppel dolgozó Saudek erre is jó példa.

Aztán mindig szerettem volna venni egy nagyon retro gépet is, egy olyan igazán ősi, felülről belenézős (így igazán csak portréfotózásra alkalmas) twin-lens reflex camera kövületet, aminek a gyártásával talán már a háború előtt leálltak. Haveroknál meg erre-arra láttam egy-két darabot, de egyik sem volt eladó, persze fotózni sem lehetett nagy buli egy ilyen kényelmetlen eszközzel, és bizonyára speciálisabb film kellett bele, amit gondolom, szintén nem gyártanak már vagy ezer éve.

Forogtak az agytekervényeim még a Polaroid instant kamerák körül, mert tök jó dolog, hogy nem kell heteket várni az előhívásra (ez a probléma persze ma már nem aktuális), meg érdekes, hogy nincs negatív, a fénykép, azaz az ellopott pillanat csak egyetlen példányban létezik (ma persze már bescannelhető és fotónyomtatóval lemásolható az is), de a géphez nagyon kis (10-es) csomagban pofátlanul magas áron adták a filmet (persze komolyabb technológia van benne, meg megspórolja az embernek az előhívatási díjat, de a csóró ember akkor is árérzékeny), ma pedig (még mindig Polaroidoznék, most már a retro szellem által hajtva) vidéken már beszerezhetetlen a film, külföldi online boltokban lehet már csak ilyesmit kapni elvétve, meg talán még Budapesten lehet rá esély, amíg végleg el nem tűnik.

Időközben beköszöntött a digitális korszak is, ami mindent megváltoztatott, de kezdetben az is macerás és megfizethetetlen volt. Volt azonban egy überminimalista kamera, ami a kütyügyűjteményemben szereplő GameBoy masinával működik együtt, és négy szürke árnyalatú (tehát alig jobb minőségű, mint a blogban látható, hasonló hangulatkeltés céljából átdolgozott képeim), 128x112 pixeles (tehát az ittenieknél is kisebb) képeket készített, ami persze komolyan nem vehető, bizonyára sokak szerint egyszerűen szar, de aki hozzám hasonlóan kedveli a minimalista kihívásokat (limitált színű és rácsú pixelgrafika, kevés csatornás, négyszögjeles zene stb.) annak ez egy nagyon érdekes dolog volt. Majdnem vettem egy ilyet, kinéztem egy magyar online boltot is, ahol évekkel a kifutása után is árulták még, de aztán onnan is elfogyott, én meg rájöttem, hogy nem sok értelme lenne, ha egyszer (szintén a blogom képeit példaként felhozva) ugyanazt a látványt egy pillanat alatt meg is tudom hamisítani - nem célom, hogy mást becsapjak, a GameBoy Camera rajongói oldalak meg idővel kihaltak, magamat pedig főleg nem tudnám átverni így, erre csak a Memento Polaroidozó főhőse lenne képes, hehe.

Olympus Camedia C-860LPár éve aztán kütyümániából mégis rászántam magam, hogy ha már mindenki digitálisan fotózgat, én is veszek valami erre alkalmas eszközt, végül is már csak digitális képeket gyűjtök, semmi értelme nem lenne analóg fotókat lőnöm a jövőben, ha egyszer rákapnék a témára, aztán azokat előhívatnom (negatív ár, előhivatási idő és előhivatási ár), majd scannelnem, ráadásul ez sok köztes minőségvesztéssel is jár. Az első tesztfotóim EXIF adatai szerint valószínűleg 2001 áprilisában vettem meg (rám jellemzően minimum fél év keresgélés, tesztolvasás és egyéb fontolgatás után) az első digicamemet, egy Olympus Camedia C-860L-t, ami anno úgy 110 ezret kóstált (akkoriban jelentek meg az első 2 megapixeles gépek csillagászati árcímkékkel, és kezdték megközelíteni felülről a százezres lélektani határt az 1-2 éves, gyengébb, 1.3 megapixeles cuccok) - ezt utólag az eddigi legrosszabb befektetésemként és pénzkidobásomként könyveltem el. A 2000-ben piacra került termék teljesen műanyagból készült Dél-Koreában, szerintem még a lencserendszere is áttetsző plasztik (erre persze nem esküdnék meg, de az olcsóbb cuccokban műanyag a lencse, ami szerintem, csutkára laikus szerint, természetesen összetételtől és csiszolástól is függően jobban szétszórhatja a fényt, és erőteljesebben karcolódhat, mint az üveg rokona), sőt az állványcsavarja is műanyag, így bizonyára nem bírná sokáig az állványozós strapát sem.

A cucc nagy hátránya még, hogy nincs kiálló és lecserélhető objektívje, nem tud optikai zoomot (a digitális ugye semmit nem ér, az ilyen kamerába épített algoritmusoknál sokkal jobb alternatívák vannak a képszerkesztőkben), nem járt hozzá semmilyen tok (külön árultak hozzá talán 15-20 rugóért), nincs akksija (4 ceruzaelemről működik), nem járt hozzá hálózati adapter (ezt is vegye meg külön, nagyon drágán, akinek kell), nem védi semmi az LCD kijelzőjét, csak egy kártyatípust kezel (bár ez a kamerák többségére ma is áll), eszméletlenül zabálja az elemeket, nincs rajta vakufoglalat és vakuszinkronizáló kimenet, meg még sok egyéb. Apró előnye, hogy van háttérvilágított LCD kijelzője (ez akkoriban, ebben az árfekvésben még ritkaság volt, gyenge is a felbontása), van beépített, kisebb teljesítményű vakuja és vörösszem elterelője (ez a kettős is már jó ideje szinte minden alsó-közép kategóriás analóg fényképezőgépben megvan), közepes szinten paraméterezhető (akár tömörítetlen képet is tárolhatunk vele, meg persze több méretű és tömörítési rátájú JPEG-et satöbbi), a lencsét védi egy elhúzható műanyag retesz (konkrétan azzal kapcsolható be és ki a fotózás üzemmód, tehát, ha nem fotózunk, védve van a lencse), tud makrót (ezt talán vehetjük valamennyire egyszeres optikai zoomnak), van PAL video kimenete (ennek ugyan túl sok hasznát nem vettem, de bizonyára sokan igen, elvileg arra jó, hogy a kártyára rögzített digitális családi fényképalbumot a TV-t körülülve a család visszanézhesse - nem hiszem, hogy az újabb középkategóriás gépekbe is belenyomják ezt a kevésbé létfontosságú funkciót), és azt hiszem, ezzel ki is merültek az előnyök.

A masinához egyébként egy nagyon kicsi, 8 megás, 3 voltos (a régebbiek 5 voltosak voltak, a kettő természetesen nem kompatibilis egymással) SmartMedia kártyát adtak, csak ezt a formátumot tudja, ekkorára pedig csak két darab tömörítetlen, maximális felbontású (1280x960-as, tehát apró felkerekítés az 1.3 megabit) képet lehet tárolni, de JPEG tömörítettből sem túl sokat, akkoriban pedig egy alig nagyobb (16 megás vagy még csúcsnak számító 32 megás) kártya is súlyos 20-40 rugót kóstált, annyit már nem akartam pluszban a drága gépre költeni, így kompromisszumként ráálltam az erős JPEG tömörítésű, 640x480-as (VGA felbontású) tesztképek kattogtatására, amik persze kiábrándító minőségűek voltak, de 100 felett fért belőlük a kártyára, ez persze ismét elvette a kedvemet a komolyabb fényképezéstől. A másik gond a kártyával (ezt újabban konstatáltam, miután vettem egy olcsó hama kártyaolvasót), hogy valami speciális Olympus cucc, írják is a doksiban, hogy némileg különbözik a szabványos SmartMedia formátumtól, amit szintén kezel a gép, de csak a saját márkájára tud panoráma felvételt készíteni, valószínűleg emiatt a tényleges fizikai, esetleg protokoll különbség miatt nem kezelik a kártyát az olvasók, ami pedig (a lejjebb vázolt másik probléma miatt) jó lenne, persze az is lehet, hogy az egész dolog csak egy invalid ID, amivel Olympus kártyák vásárlására próbálják rávenni az egyszerű felhasználót, és nincs semmi tényleges különbség - mind jól ismerjük az ilyen apró marketing trükköket. Ezt ma, valamivel optimálisabb áron talán kiválthatnám, sajnos a SmartMedia kártyák a többihez képest még mindig túl drágák, 17-18 ezerért csak 128 megásat lehet venni, ugyanazért az árért majdnem megkap az ember egy 4 gigás Memory Stick Pro Duo-t, ráadásul míg az előbbi elavult, nagyobb méretben nem kapható, semmi másra nem használható formátum, az utóbbit rengeteg eszközben lehet használni. Emiatt erősen felejtős, hogy a kis kártyájával használom még a gépet, vagy veszek hozzá egy nagyobb kártyát (amit szintén nem biztos, hogy az olvasók kezelnének).

Ehhez még valamennyire kapcsolódó, nem életbevágó, de azért roppant kellemetlen tényező az, hogy a gép maga kizárólag csak a régi soros RS-232C kommunikációs kábelt kezeli, amivel, ha jól emlékszem, durván 45 perc volt a 8 megás kártya PC-re mentése, tehát, ha nem tudom kártyaolvasóval lementeni a kártya tartalmát, sajnos a kábeles vacakolás után ennyi időt igényel a művelet, ami már a tűréshatáromon túl van. Ergo nem volt humorom ennyit vacakolni gyakori fotózás után, így nem fotóztam gyakran, sőt a képarchívumom szerint majdnem kerek 4 éve egy kockát sem lőttem el a géppel. Erre nem is létezik alternatíva, USB lehetőség vagy ilyesmi, csak szintén méregdrága (emlékeim szerint 20 rugó körüli vagy afeletti áron beszerezhető - persze ma már bizonyára nem forgalmazott), Olympus által gyártott saját SmartMedia-USB és SmartMedia-floppy adapter, amiket inkább passzoltam. A 45 perces (vagy nagyobb kártya esetén ennek többszöröse) letöltés természetesen nagyjából felzabált egy csomag Duracell elemet is, ami szintén nem két fillér, még ma sem, de egyébként az LCD kijelző is szörnyen ette az elemeket, durva sacc szerint summa egy órát bírhatott a rendszer, tehát a paraméterek állogatását célszerű volt villámgyorsan végezni, és a kijelzőt nem keresőnek (vagy tallózásra vagy képmutogatásra) használni, tovább bírták az elemek, ha szinte teljesen hanyagoltam a kijelzőt. Erről jut eszembe, van a gépen klasszikus, enyhe lencsével és színszűrővel (meg keretezést segítő rajzokkal) ellátott, egyenes kereső, tehát csak egy cső, semmi tükör- és prizmarendszer vagy egyéb okosság. Az elemproblémára két, természetesen külön és drágán megvásárolható megoldást kínált az Olympus, az egyik a saját tölthető elemkészlet töltővel, természetesen nagy vörös keretbe határozottan leírták, hogy általános tölthető elemekkel ne használjuk a gépet. Ezt megint marketingrizsának vettem, de nem kockáztattam meg, hátha van benne valami, komolyabb hardver hackerektől hallottam értelmes magyarázatot arra, hogy a "ne használjon tölthető elemet" figyelmeztetés nem minden esetben saját adaptert vagy akksit áruló reklámrizsa, néhány cucc nem elég jó toleranciával tényleg leéghet az ilyen kísérletezéstől, plusz 2001-ben még elég ritkák és drágák voltak a tölthető ceruzaelem készletek, főleg vidéken. Az adapter kérdéssel viszont kísérleteztem, megy a gép 6 voltos adapterről is, a leírása természetesen hangsúlyozta, hogy ne használjunk általánosat, csak és kizárólag az Olympus adapter használható, én azért jó párat rákötöttem, és tényleg nem nyikkant meg a gép, valószínűleg durva sok watt kell neki, amit a mezei cuccok nem nyomnak ki magukból. Így végül (ismét hülye döntés) rászántam magam egy gyári adapter beszerzésére, egy helyi tech bolt árult Olympus kiegészítőket is, így leadtam nekik, hogy szerezzenek nekem egy ilyet, aztán durván fél éven át hetente kétszer jártam a nyakukra, hogy megjött-e az áru (vidéki tech boltokban így megy a téma), már baromira elegük lehetett belőlem, fél év után tényleg felhajtották, úgy 17 és 25 ezer közötti árcímke rémlik utólag (a cucc előállítása nyilván párszáz forint). Természetesen ez nem minden esetre volt megoldás, de legalább beltéri fotózásnál (a rövidebb kábel miatt kissé kényelmetlenül) és a hosszú feltöltéseknél lehetett elemet spórolni vele.

A fenti problémák miatt még jobban elment a kedvem a fotózástól és konkrétan a fenti gép használatától, durván 400-500 megkomponálatlan, haszontalan tesztképet lőttem el vele összesen, aztán elég is volt belőle, azok is (főleg a vaku nélküli beltérik) többnyire kiábrándító minőségűek voltak, a körülmények miatt választott, már lélektani határ alatti 640x480-as felbontás miatt meg pláne. A gépet persze eladni sem lehetne (főleg a mai jó árú és nagy felbontású gépek mellett), talán még egy tízesért sem, így ment porfogónak a szekrény aljára.

DCD-1 aka WWL aka Spypen IunoA következő, fura gépem története tőlem elég szokatlan, übercsóróként ugyanis jó ideje nem szokásom csak úgy, tervezés nélkül bármit is venni, főleg nem olyasmit, amire nincs nagy szükségem (lásd a post előző részének elejét), pusztán egy csábító akciós ár vagy ilyesmi miatt, a német plawa-feinwerktechnik GmbH & Co. KG. által rebrandingelt és terített, kínai DCD-1 vagy WWL vagy Spypen Iuno (mindhárom néven fut a cucc, és nyilván az eredeti kínai neve megint más volt) azonban ilyen volt. Több dolog is szólt a gép mellett, persze elsősorban az ára, ugyanis 2002-ben (amikor emlékeim szerint ugyan már pártízezerért lehetett kapni LCD nélküli, VGA felbontású, márkátlan kamerákat, de még mindig alig mentek 100 ezer alá az LCD-sek, az első, VGA kamerás mobilok pedig szintén újdonságok voltak nyugaton, csillagászati összegekért) 5000 forint alatti áron figyelt a helyi TESCO-ban, ami akkor még totál elképzelhetetlen ár volt még a leggyengébb VGA kameráért is, hát még egy olyanért, amiben LCD display van - egyszerűen nem tudtam otthagyni, meg ez már számomra sem volt annyira zsebbe vágó összeg egy ilyen jópofa dologért. A kütyüt egyébként jelenleg is 50 euróért kínálja a cég, ami testvérek között is háromszor annyi, mint amennyiért 5 éve vettem. A stikli kétségtelenül ott volt, hogy a plawa promociós célokra is testre szab gépeket, ez pedig a VIVA TV-nek (akik nem tudnák: ami most nálunk kizárólagosan használja a VIVA nevet, az a csatorna pár évvel ezelőttig VIVA+ volt, párhuzamosan futott az igazi német VIVA anyacsatornával, amit úgy tűnik ma már belföldön nem továbbíthat egy szolgáltató sem, bizonyára a magyar leánycsatorna lobbijának "köszönhetően", a magyar VIVA, mielőtt a német VIVA megvette és átszabta volna, a "magyar MTV", a Top TV kifulladása utáni egyetlen magyar zenetévé volt Z+ név alatt, tehát a kamera a német anyacsatornához köthető) készült (VIVA DCD-1 a hivatalos neve, és VIVA feliratot megvilágító LED-ek villognak rajta hátul), nyilván vagy a dolgozóknak gyártották karácsonyi ajándékként vagy ilyesmiként (és túl sok készült belőle), vagy a csatorna rajongói számára árulták (és nem vitték eléggé), mindenesetre elég nagy készlet maradhatott a plawa vagy a VIVA nyakán, így minimális haszonnal, bagóért sózhatták rá egy multira, ami talán még veszteséggel is árulta (vannak ilyen akciók, más termékek behozzák a veszteséget, a betévedt vásárló meg annál több cuccot vesz és jobban odaszokik a multihoz). A gép melletti második fő indok az volt, hogy mint szinte mindenki, mindig is szerettem volna egy apró fényképezőgépet, amolyan kémfilmeset (James Bond, The Ipcress File (Az Ipcress-ügyirat) stb.), ami olyan kicsi, hogy mindig magammal hordhatom, soha nem zavar, és bármikor bármit lekaphatok vele, persze nem jó komoly művészfotózásra, de nem is kell előre tervezve nagy gépet magammal cipelnem (hangsúlyozom: ez még a kamerás mobilok előtt volt, ma természetesen mindenkinek van pont ilyen célra kamerás mobil az oldalán), az apró, 46x63mm-es fényképezőgép pedig elsőre pont ilyennek tűnt, aztán gyakorlatban kiderült, hogy a 37mm-es vastagsága azért mégsem fér el egy farmerzsebben.

A géptől tehát nem vártam sokat, de az árát, főleg akkor megérte. Sok tekintetben ugyanazt nyújtotta, mint a nagy Olympus-om, ugyanúgy 640x480-ba dolgozott (aminél ugye az Olympus többet is tudott, de a kis kártyámra csak ez volt ésszerű felbontás, tehát, mint írtam, azt is 640x480-ban használtam) és ugyanúgy 8 megás Flash ROM-ra mentette a képeket (persze az Olympus drágán bővíthető volt, most is az, a DCD-1 (ez látható az elején, így maradok ennél az elnevezésnél a sok közül) pedig nem bővíthető és nem cserélhető beépített memóriás), ugyanakkor a beépített egyedi (nem cserélhető, 2.4 voltos) akksi, a gyors és kényelmes USB-s letölthetőség (ami egyben akkutöltési lehetőség) még jobb is volt. A gép hátrányai: 4 gombbal nagyon szűk keretek között és eszméletlenül nehézkesen lehet paraméterezni vagy menedzselni a tárolt képeket, a USB kábel ellenére sajnos nem látszik drive-ként, csak a saját, nagyon gyökér programjával tud kommunikálni, nincs tokja, vakuja, vakuállványa, vakuszinkronizáló kimenete és állványcsavarja (ez az ötös persze a méretéből és az árából is következik), ha megadja magát idővel az akksija, azaz leszolgálja az idejét, már csak USB portról fog működni, vagy talán úgy sem, a gép háza természetesem csutkára műanyag (viszont a doksi szerint a lencsék üvegből vannak), az pedig szintén magától értetődő, hogy nincs cserélhető objektívje és optikai zoomja. Előnye még, hogy bár a lencséje nem védett és nincs hozzá lencsevédő, egy kiálló részbe van süllyesztve, tehát kisebb az esélye, hogy koszolódik, megfogni (véletlenül ujjlenyomatot hagyni rajta) pedig nem is lehet, az LCD kijelzője pedig még védettebb, mint a kagylótelefonokat, úgy kell a gépet szétnyitni, úgy már nagyobb, biztosabb kézzel fogható az eszköz, és akkor kerül csak elénk az LCD. Apró hátrány még, hogy a gép kis mérete miatt nincs keresője, az LCD látja el ezt a szerepet, de mivel nagyon olcsó az egész konstrukció, az LCD is eszméletlenül kicsi (a fent körülírt méretű géptestben is elveszik, a pixelszámát nem tudnám megtippelni, de nevetséges lehet), alacsony színmélységű (RGB444, azaz 12 bites, 4096 színű), és szédítően utánhúz, nagy késéssel, no és persze a képminősége ezerszer rosszabb, mint az Olympus-é, tényleg csak amolyan funcamnek meg érdekességek flogolására jó, semmi komoly dologra. Végül elsősorban a vastagsága, másodsorban, mert nem volt kedvem fotózni, harmadsorban a VGA kamerás mobilok nagyon gyors elterjedése miatt cirka egy tucatnyi tesztfotónál többet nem kattintottam a géppel, ment a többi mellé port fogni. :)

Sony Ericsson K700iIdővel természetesen én is vettem egy kamerás mobilt, egész pontosan a tavalyi év elején egy Sony Ericsson K700i-t, a buziszínű Deutsche Telekomtól aka T-Mobile-tól, hűségszerződéssel, előfizetéssel, akciósan, ha jól emlékszem úgy 45 ezer körüli áron, ami egyből haszontalanná tette az Olympus-t és a DCD-1-et, hiszen szintén VGA felbontásba, 640x480-ba lehet vele fotózni, ráadásul elég kicsi, kompakt, állandóan az oldalamon lóg, nem néz ki hülyén (mint egyes kamerás mobilok vagy az említett GameBoy Camera - a másik oldalról pont olyan, mint egy hagyományos fényképezőgép), de a legfőbb előnye a másikakkal szemben az, hogy 41 megás beépített Flash ROM-ja van, amire elég tetemes mennyiségű, jellemzően 30 és 60 kilobyte körüli, 640x480-as JPEG fotót lehet tárolni (ehhez teszem hozzá, hogy még ennél is jobb tárolási lehetőségekre számítottam a vásárlást tervező fázisban, reméltem, hogy bővíthető lesz a Sony saját, akkori legkisebb kártyájával, a Memory Stick Pro Duoval, de nem, ilyesmi csak az újabb generációknál jelent meg). A cucc (csak fényképezőgépként elemzem, nem mobilként) előnye még, hogy meglehetősen nagy, korrekt háttérvilágítású és jó minőségű (65536 színű, azaz két színkomponens 5 bites, egy 6 bites) az LCD-je, közepesen kezelhető a menürendszere, természetesen tölthető és cserélhető az akksija (ami mobil viszonylatban kicsit gyenge, hamar lemerül, de jobban bírja, mint a DCD-1-esé, igaz nagyobb is), bár vakuja nincs, van egy hasonló funkciót ellátó erős LED-je (távolabbra természetesen kevésbé hatékony, mint egy vaku), Bluetooth-szal elvileg gyorsan és kényelmesen lehetne letölteni róla képeket, plusz van egy apró, számomra teljesen új (bár lehet, hogy már más kamerák és mobilok is alkalmazták), zseniális apróság rajta, egy kis görbe, nagyon fényes fémdarabka közvetlenül a lencse mellett, ami gyakorlatilag egy apró tükör, ami az önarcképek készítését segíti. A gyenge akksi mellett hátránya, hogy természetesen nincs keresője, itt is az LCD-t kell használni erre a célra (ami itt is lassabb frissítésű, erős utánhúzással - tény, hogy a mobil képfrissítése elég gyors, valószínűleg a CCD lassú a gépben, vagy egyszerűen az akksi kímélése miatt alacsonyabb framerate-tel mintavételez a CCD és jeleníti meg az eredményt az LCD), magától értetődően nincs cserélhető objektívje, optikai zoomja, vakukioldója, vakuállványa és állványcsavarja, mindenképp negatívum a bővítőkártya már említett hiánya, nem adtak hozzá tokot sem (ez persze nem túl drágán orvosolható, annyi olcsó mobiltok kapható mindenfelé), aztán a Bluetooth (nem járt hozzá dongle, külön vettem, talán az és annak a drivere is ludas, nem tudom) letöltés is cefetül kényelmetlen, nem látszik a ketyere drive-ként, csak egy egyedi programmal lehet elérni, meglehetősen lassan (azt hiszem még a Bluetooth 1.1-es, ami lassú protokoll, bár konkrét infót nem találtam erről a leírásában, és a dongle-m is USB 1.1-es, ami szintén lassú, sajnos amikor sürgősen kellett, a városban nem lehetett kapni ennél jobbat), és valamiért a képek tömeges áttöltése sem megy, csak primitív egerezés képenként (szörnyen pocsék a kommunikációs program GUI-ja és általános tervezése is), de a legesleginkább dühítő dolog, hogy nemcsak a képek elnevezése nem paraméterezhető intelligensebben (mert azért az ember nem áll neki bepötyögni minden képhez egy nevet), de a cucc egyáltalán nem ment EXIF adatot sem (vagy a Bluetooth áttöltésnél veszik ez el, nem tudom), így sajnos a képek dátuma is eltűnik, ami sok esetben nagyon fontos lenne. Mindezek miatt, bár művészi fotózásra nagyon kevés a cucc, hétköznapi flogger fényképezőgépként kattintgatok vele szorgalmasan, igaz inkább csak haszontalan hülyeségeket és teszteket, ugyanakkor csak gyűlnek rajta a képek, és PC-re az első (fent említett kiábrándító, kényelmetlen és lassú) teszt áttöltések óta nem mentettem át képeket, és ahogy egyre növekszik a képszámláló, annál inkább halogatom a dolgot, annyira fárasztó lenne manuálisan áthúzni több száz képet lassan, aztán a mobilon megnézni a dátumukat, beleírni manuálisan az EXIF-be vagy a filename-be meg minden, persze lehet, hogy időközben javult ez a kommunikációs program vagy a Bluetooth driver, esetleg egy jobb Bluetooth dongle segítene a problémák egy részén, és minden kényelmesebb lenne, de egyelőre mélyebben utánajárni is lusta vagyok ezeknek, ergo tényleg nem igazán foglalkoztat a fotózás. Hozzáteszem még, ha már erre a korábbi gépeknél is kitértem, hogy a lencse, mint a DCD-1 esetében is, elég jól süllyesztett, tehát viszonylag védett, talán üveg, talán műanyag (a Sony Ericsson csak az újabb mobilokban kezdett el villogni a Carl Zeiss optikával), az LCD ugyanakkor sajnos nincs védve, erről, mint minden nem kagyló mobil esetében a tulajnak magának kell gondoskodnia, puha zsebbel, puha tokkal, védőfóliával vagy hasonlóval.

Összességében tehát egyik sem igazán az én fényképezőgépem, továbbra is keresem az igazit, de nem túl gyorsan, hiszen egy év alatt is óriásit változik a piac, és az árak is hatalmasakat tudnak zuhanni, az eddigi trendekből pedig úgy tűnik, hogy ha ma vennék egy gépet, lehet, hogy több év múlva kezdenék csak foglalkozni vele komolyabban, addigra meg már sokkal jobbak lennének a piacon még olcsóbban (például ideje lenne, hogy lassan gyártsanak minden kártyát kezelő, Wi-Fi-n is kommunikáló, 3CCD-s és 3CMOS-os gépeket). Jelenleg a haverok és a netes amatőr fotósok képeit elnézve ezer százalékosan jó lenne nekem egy közép-alsó kategóriás (saccom szerint oda helyezhető), 40-50 rugós, 5-7 megapixeles cuccos, mondjuk egy Olympus FE-130, esetleg valamelyik nagytestvére, az Olympus FE-230 vagy az Olympus SP-320 (dunsztom nincs a kódok és számok jelentéséről), esetleg egy Canon Powershot A560, egy Sony DSC-W35, de a kevésbé nagy nevek és a még olcsóbb árfekvésű cuccok, mint például a filléres Hewlett Packard PhotoSmart M525 (kábé annyiba fáj most, mint anno a vacak Olympus adapterem) is biztosan olyan minőséget produkálnának, hogy leakadna az állkapcsom. Végül is, ha nekiugranék a fotózásnak, akkor sem óriásplakát felbontásra meg egy kilométerről paparazzo bulikra hajtanék rá, csak hétköznapi dolgokra.

Hmm, ennek a retro kezdetű, még érdekesnek és nosztalgikusnak indult kettős postnak a végére abszolút semmi értelme nem lett, ráadásul durván túlléptem a második résszel a tervezett 10-11 ezer leütéses határomat is. Lehet, hogy hasznosabb lenne, ha mindezt kukáznám, de ha már leírtam ezt a sok énblog + kütyüblog marhaságot, mégiscsak postolom, akármennyire se füle, se farka. :)

:: Téma: masinéria

süti beállítások módosítása