Sokáig kerültem a 2001-es amerikai Bandits (Banditák) című filmet, amit már a hazai kertévék is régóta köröztetnek, elsősorban az amerikai remake-ek iránti ellenszenvem miatt. Ugyanis korábban, 1997-ben forgattak egy kevésbé ismert, azonos című (azaz eredetileg Bandits volt, nálunk Zenebanditák cím alatt jelent meg, nagy valószínűséggel a fent említett után, ezért nem lehetett a címfordítás Banditák) német mozit is, aminek a története meglehetősen hasonló volt.

Katja von Garnier filmje (amit nem csak rendezett, de részben írt is) elején is elítéltek dobbantottak, az egész mozi alatt menekültek a rendőrség elől végig Németországon keresztül, egyre nőtt a népszerűségük (ez persze minden Bonnie és Clyde ihletésű filmben így van, sőt a való világban sem ritka, idézzük csak fel a viszkis rabló történetét), begyűjtöttek egy túszt is, aki a Stockholm-szindróma hatására melléjük állt, majd össze is jött két túszejtővel, a jogos féltékenykedés pedig természetesen belső viszályokhoz vezetett. Alapvető különbség, hogy a német film (ami érzésem szerint azért biztosan hatott az amerikaira, még ha a felsoroltak klisék is, túl sok a hasonlóság) chick flick, azaz csajos mozi volt (nők szöktek női börtönből, és egy fiatal turista srácot kaptak el), emellett zenében is erősebbre sikerült, ugyanis az elítéltek egy rockbandát alapítottak a börtönben, egy rendőröknek tartott koncerten dobbantottak, és menekülés közben lemezt is adtak ki, ami persze kúszott fel a népszerűségi listákon. Tehát a német inkább szólt a zenéről és a drámáról (volt benne némi humor és lazaság is a zene hatására, ha jól emlékszem, persze lehet, hogy tévedek, cirka 8 éve láttam csak egyszer egy német csatornán), sőt a vége is tragikus volt, ahogy illik (lásd Butch Cassidy And The Sundance Kid, azaz Butch Cassidy És A Sundance Kölyök, The Sugarland Express, azaz Sugarlandi Hajtóvadászat, Thelma & Louise, azaz Thelma És Louise, hogy csak a legnagyobb tematikus alapműveket említsem, de a sor még hosszan folytatható).

Nos, a post témájául szolgáló, Barry Levinson által rendezett amerikai Bandits szerencsére a néhány alapot leszámítva teljesen más, mégsem nevezhető remake-nek, aminek mostanáig hittem (sőt nem hivatalosnak, durva lopásnak). Egészen eltérő részletekre fókuszál, például a humorra (mivel elsősorban vígjáték), a két (Bruce Willis és Billy Bob Thornton által alakított) bankrabló baráti kapcsolatára, a banditák és a túszuk (Cate Blanchett) közötti kusza szerelmi hálóra (a gazdag nő megelégelte, hogy a férje elhanyagolta, elindult bajt keresni, aztán a két banditába szinte egyszerre szeretett bele, mindkettő a nagy ő lett számára, a két férfi pedig viszonozta az érzelmeit, persze sokszor a zöld szemű szörnyeteg is feltűnt a színen), és a trükkös rablásokra (betörtek egy-egy vidéki bank igazgatójához este, valamennyire össze is barátkoztak a túszul ejtett családdal, majd reggel, nyitás előtt rabolták ki a bankot az igazgatóval együtt). Az előző mondat halmozott zárójeleiben összefoglalt extrém helyzetekből könnyen kiszámítható, de azért egész jó poénokon túl még említést érdemel az egyik bandita unokaöccse, aki szintén csatlakozott a bandához, ő kaszkadőrnek készült, tehát ilyen szakmai trükköket sütögetett el, és a roppant ötletes fináléban (jó, Spike Lee Inside Manjét, azaz A Belső Emberét azért nem übereli, mellesleg a keretezés is hasonló, Lee talán merített ihletet e filmből) kapott nagyobb szerepet.

Írtam feljebb, hogy a film német druszája erősebb zenében, ugyanakkor az amerikai sem gyenge, csak kevésbé szól a muzsikáról - a betétdalok (több visszatér, együtt éneklik a szereplők a magnóval, idézgetik a szövegeket satöbbi) azért jól össze lettek válogatva, egyébként főleg Bonnie Tylert és Bob Dylant hallhatunk a film alatt, meg akad még Tanita Tikaram, U2 és még néhány hasonló minőségi anyag.

Bruce Willis természetesen a szokásos, mindenki által kedvelt karakterét hozta, a laza, kissé szúrós, de mélyen azért romantikus macsót, Billy Bob Thornton és Cate Blanchett pedig (akik nem véletlenül Oscar-díjasok) a könnyed műfajhoz képest szintén jól alakítottak, az előbbi egy hipochonder (amilyen Dr. Horváth Ágnes szerint a magyar betegek többsége, ezért is kell őket leszoktatni az orvoshoz járásról vizitdíjjal és trükkök százaival - bocs, megfogadtam magamnak, hogy itt nem politizálok, de ez most becsúszott) okostojást, az utóbbi pedig egy kiszámíthatatlan vadmacskát.

Mivel nem mély és nem művészi filmről van szó, a postot nem is nyújtom tovább, hiszen nem rétestészta, és sokat azért nem lehet elmélkedni róla, a csattanót és a poénokat meg nem akarom lelőni, hátha akad még rajtam kívül olyan, aki eddig nem látta, mondjuk az enyémhez hasonló okból kerülte. Mindenesetre a bűnözős vígjátékok között ez egy meglehetősen korrekt darab (korábban például elemeztem itt a Quick Change, azaz a Viszem A Bankot című Bill Murray filmet is, amire a post címében az "is" szócska utal, mellesleg az sem rossz, de sokkal gyengébb), más hasonló anyagokkal összevetve, az alműfaján belül még egy gyenge 8-ast is megadok neki, persze lehet, hogy az élményt a bevezetőben elemzett hozzáállás utáni pozitív csalódás is növelte. Ha valaki kihagyta volna a 2001-es Bandits-et, ne felejtse el megnézni, amikor ismét műsorra tűzi az egyik vezető kertévé – könnyed, nem sokszor újranézhető, de egyszer frankó szórakozást garantáló cucc, ajánlott még azoknak is, akik hozzám hasonlóan kevésre értékelik a vígjátékokat, legalábbis a többségüket (és ha már az ajánlóknál tartunk, az 1997-es Bandits is nagyon pöpec).

Szerintem: