Nem rémlik, hogy hallottam volna korábban Jane Campion 2003-mas, In The Cut (Nyílt Seb - ami mellesleg az amerikai szlengben a vagina szinonimája, ez alapján keresztelték el a produktumot is) című filmjéről, azon sem lepődnék meg, ha a hazai multiplexek anno kihagyták volna, hiszen van annyira művészi, hogy kevesek érdeklődjenek iránta, ugyanakkor van annyira erős szexuális töltetű, hogy a cenzoroknál és gyermekvédőknél kicsapja a biztosítékot, kritikai, nézői és szakmai elismerést pedig nem sokat kapott, ami ezeket ellensúlyozná. Enyhén problémássá, igaz ugyanakkor érdekessé teszi az alkotást az is, hogy nehéz hova tenni, a legtöbb szinopszis a thriller vonalát emeli ki, ami szerintem teljesen mellékes és szimbolikus, a film eleje, sőt lényegében az egésze abszolút művészi, olyan szinten, hogy minden kocka szinte festmény (de legalábbis tökéletesen megkomponált vagy megtalált (found art értelemben) és bevilágított, kiállításra érdemes fénykép) és minden mondat szinte költészet. A film gerincét a nyomozás helyett inkább egy középkorú, nem túl vonzó, nagyon magányos és elidegenedett, szexre, szerelemre, házasságra, családra és gyermekvállalásra kiéhezett, elkeseredett, fásult nő vívódása alkotja (sőt a főszereplő kínjait hangsúlyozza, hogy minden kulcsszereplő ugyanezektől a hiányoktól szenved többé-kevésbé, még a férfiak és a halott anyja is, a gyilkos pedig szerény véleményem szerint az érzés talán a film világában is csak fiktív megtestesülése), ami lényegében (bár modern korban, a világ vége helyett zsúfolt nagyvárosban, gyerek és hasonló felelősség nélkül) ugyanaz, mint a rendezőnő The Piano (Zongoralecke) című, 1993-as, nagy sikerű (számára legjobb eredeti forgatókönyv Oscart és legjobb rendező Oscar-jelölést hozott, de Holly Hunter és Anna Paquin aranyszobrának megszerzéséhez is segédkezett) mozija. A két film között rengeteg a párhuzam, de annyi azért még sincs, hogy az In The Cutot The Piano remake-nek érezhessük, még a műfaj is más, egyszerűen Campiont (aki mellesleg kicsit cameozik a filmben, az idősebb, nem tetkós pincérnőt adja) bizonyára ilyen Virginia Woolfos érzések és gondolatok foglalkoztatják, ezek a kézjegyei, Susanna Moore azonos (azaz In The Cut) című regényében pedig ugyanezeket látta meg, így a film forgatókönyvét az írónővel és Stavros Kazantzidis (korábban Stavros Andonis Efthymiou néven ismertem) segítségével közösen adaptálták.

Nagyjából ezzel össze is foglaltam mindent, de vegyük azért elő a sebészkést! A film főszereplője egy nagyon szokatlan, vadonás új Meg Ryan, akit ugye korábban egy elbűvölő, bájos, szexis, mosolygós, hibátlan komikának ismertünk meg, és aki izmosan be is skatulyázódott karakterszínészként ebbe a figurába. Milyen helyes volt az Innerspace-ben (Vérbeli Hajsza), a When Harry Met Sally...-ben (Harry És Sally), a Joe Versus The Volcanoban (Joe És A Vulkán), a Sleepless In Seattle-ben (A Szerelem Hullámhosszán), az I. Q.-ban (I. Q. - A Szerelem Relatív), a French Kiss-ben (Francia Csók), a You've Got Mailben (A Szerelem Hálójában), a City Of Angels-ben (Angyalok Városa) és a Kate & Leopoldban (Kate És Leopold), de persze a lista még hosszan folytatható, ugyanakkor más jellegű mozik kicsit eltérő mellékes karaktereként is varázslatos volt (The Doors, azaz Doors, Restoration, azaz Változások Kora, Courage Under Fire, azaz A Bátrak Igazsága) - érzésem szerint egyedül a When A Man Loves A Woman (Ha A Férfi Igazán Szeret...) problémás, alkoholista feleségeként próbált korábban kitörni a dobozból (akárcsak Sandra Bullock a 28 Nap, azaz 28 Days című filmmel), most pedig ismét próbálkozott, nyilván egyrészt, mert adódott a szerep, másrészt, mert az 50-hez közeledve már kiöregedett a korábbi figurájából, harmadrészt, mert drámai kihívásra és komoly szakmai elismerésre is vágyhatott, gondolom. A filmben nem kendőzték a korát és a hibáit, sőt talán még rá is tettek pár lapáttal (nem tudom kapott-e olyan extrákat, mint a film egyik producere és eredetileg tervezett főszereplője, Nicole Kidman a The Hours, azaz Az Órák című, szintén Woolfos remekműben - ugye ott volt egy kiegészítő műorr az orrán), bizonyára elhagyta a diétát és az edzést (ha csinálta, mint a legtöbb sztár) egy időre, hogy rácsúnyuljon a szerepre, természetesen nem borotváltatta magát Kojak-fazonra, a félresikerült arcimplantátuma miatt teljesen püffedt lett a feje, továbbá nekem nagyon szemet szúrt a korábban helyes, itt furcsán gyűrött orra (1080P-s HDTV-n a Blu-ray kiadás hozza majd ki igazán, hehe), persze lehet, hogy csak ráncos lett, esetleg meghúzta az arcimplant. Mindez, tehát Ryan korábbi karrierjéből és imázsából való figuraváltása plusz síkként sokat ad a filmhez, felerősíti a napról-napra élő, célok és barátok nélküli, magányos, szürke, szerencsétlen, kapcsolatra már csak enyhén áhítozó, középkorú, szingli nő elesettségét - nyerő volt a casting, persze Kidman vagy Naomi Watts sem lett volna rosszabb a szerepben, ők viszont már játszottak ilyet, kisebb kihívás lett volna számukra, és kevésbé érdekes számunkra. Hozzáteszem, egyesek szerint a film csak azért készült, hogy Ryant is láthassuk pucéran, és nem valami hatásvadász futó jelenetben (mint Halle Berry-t a Swordfishben, azaz Kardhalban), ezt persze cáfolja az a tény, hogy Kidman családi problémák miatt hagyta rá a magának lefoglalt szerepet.

A központi figura, Frannie egyébként tanárnő, irodalmat okít középiskolában, hobbiból szlenget és verseket gyűjt az utcán (tetszik az ötlet, hogy a metróban Dante Alighieri, Federico García Lorca és egyéb idézetek vannak a reklámok között, nyilván, hogy a költészetet és az irodalmat népszerűsítsék, gondolom valójában is léteznek ilyen reklámkampányok), az antiszociális viselkedése (nem köszön a szomszédoknak) és begubózása azért még nem beteges agorafóbia (mint Sigourney Weaveré a Copycatben, azaz Tökéletes Másolatban), eljár bárokba, találkozgat egy diákjával, összejár a féltestvérével, és vannak futó kapcsolatai is, igaz ez utóbbiakból csak mindennél szánalmasabbak jöttek össze neki. Ilyen ex például a Kevin Bacon által remekül alakított (a stáblistában valamiért nem tűntették fel, csak köszönetet mondtak neki, talán nem kívánta a portfoliójába, vagy ingyen vállalta el, jobb tippem nincs) mániákus üldözője, aki tévés színész volt, a film idejében pedig orvosnak tanul, bár esze a mániája és a pánikbetegsége miatt látszólag nincs sok, über lúzer figura, a kutyája, egy kopasz, májfoltos, csont és bőr szerencsétlenség pedig még nála is rosszabbul fest. Frannie ezzel a fickóval is csak háromszor feküdt le, aztán dobta, a féltékeny figura viszont rátapadt, és égeti mindenhol. A lúzerek sorát gyarapítja még Frannie féltestvére, Pauline, akit a szintén eléggé megöregedett és durván meghízott Jennifer Jason Leigh ad (korábban ugye a jó alakja ellensúlyozta a furcsa arcát és hangját - hozzáteszem, az állandó szinkronhangja azért sokkal szörnyűbben hápog, mint amennyire ő angolul), az ő figurája is egy szerencsétlen szingli vénlány, sőt neki úgy tűnik sem lakása (kicsit lakik a nővérénél, kicsit egy sztriptízbár felett), sem állása nincs, ő mellesleg határozottabban próbál pasizni, a film alatt egy nős orvost üldöz (nem látjuk, csak a sztoriját adja elő több részletben), aki már lerázta magáról, sőt távoltartási végzéssel is próbál szabadulni tőle. Akad még két mexikói származású rendőrnyomozó, ők is eléggé bénák, az egyik még a fegyverviselési engedélyét is elvesztette, a másik (akit egy több AAA moziban megfordult, de azért nem túl neves gyakori mellékszereplő, Mark Ruffalo alakít) pedig a film során összejön Frannie-vel - kezdetben csak dugnak, érzelmek nélkül, majd valami mélyebb is kezd kialakulni köztük, bár ők is bizonytalanok, hogy ez szerelem-e.

Érdemes még megjegyezni, hogy Campion, ahogy a The Piano esetében, ezúttal is sokkal erőteljesebben húzogatta az MPAA-s cenzorok bajszát: megtekinthetünk egy pornófilmbe illő oboázást szuperközeliből (élethű műbránerrel vették fel, de ettől még ugyanúgy polgárpukkasztó, mint a Fight Club, azaz Harcosok Klubja, a Boogie Nights és a Ken Park), továbbá mindkét főszereplőt láthatjuk majdnem full frontalban (Ruffalo kicsit elfordul, Ryan kicsit árnyékolva van alul, de ez nem hiszem, hogy egy egész szintet enyhít a cenzorok szigorán), ennek ellenére, meglepő módon a film csak R besorolást kapott, nem NC-17-et. Tehát a manapság már szinte csak Campion és Larry Clark trademark meztelenkedés (ha egy sztár exhibicionista, szeretne sok pluszt keresni a pucérsági bonuszokkal, de azért nem pornózna, kopogtasson e kettős ajtaján, hehe), sok fülledt (és csak amolyan gőzkieresztő, puszta vágyból, nem blikkfangos romantikából származó) szex, maszturbáció, erotikus fantáziálás és eszmecsere ugyanúgy megvan a filmben, mint a The Pianoban, a mozi nagyrészt a nyomozó és a nő alkalmi kapcsolatát, a nő már említett szürke életét, a húgával való kapcsolatát és a többi lúzert mutatja be (ez utóbbiak szerintem interpretálhatóak a nő érzései kiterjesztéseiként is, a lúzerek és a szex miatt egyébként a film nagyon-nagyon halványan hajaz a Happiness-re, azaz A Boldogságtól Ordítanira).

Mindezek mellé súlytalanul csapódik a thriller téma: valaki brutálisan megöl és feldarabol egy nőt, akit Frannie véletlenül látott közvetlenül az eset előtt egy bár alagsorában egy férfival (az ürgének csak a tetkóját látta, ami azonos a rendőrnyomozóéval), majd a halott egy testrészét a hősnő ablaka alatt találják meg. Így kerül Frannie is a rendőrség látókörébe, mint tanú, akit a két nyomozó gyakran faggat, majd az egyikkel össze is melegedik. Ez után Frannie-nek mindenki gyanús lesz: a nyomozó is a tetoválás miatt, a volt pasija is (az első áldozatról nem tudunk meg semmit, a harmadik viszont egy medika, aki akár kapcsolatban is állhatott Bacon figurájával, igaz ezt a filmben senki sem hozza fel, talán az íróknak sem jutott eszükbe, vagy rábízták a következtetést a nézőre) és egy tanítványa is (egy nagydarab feka sráccal találkozgat az iskolán kívül, aki állandóan az egyik leghíresebb sorozatgyilkossal, John Wayne Gacy-vel foglalkozik, róla ír vérrel átitatott dolgozatot is, ártatlannak vagy legalábbis a saját vágya áldozatának tartja, felnéz rá). Egyszer Frannie-t is megtámadják az utcán, a maszkos figura valószínűleg a gyilkos, de talán csak rá akar ijeszteni, egy ékszerdarabot szerez csak meg tőle (ami szintén szimbolikus, mint minden a filmben, egy szerencsét hozó menyasszonyi karkötő darabja, egy apró baba, a jelenet tehát valamennyit elvesz a hősnő nővoltából, lebegteti a meddőség rémképét), amit később a nyomozó gyanús körülmények között megtalál, majd a negyedik áldozat Frannie húga lesz, az utolsó pedig kis híján maga Frannie (állítólag az eredeti regény végén a hősnő hal meg). A film mellesleg azért sem igazán fér a thriller dobozba a bűncselekmények ellenére, mert nem használja a hagyományos eszköztárat, csak Frannie szemszögéből látunk apró részleteket, nem látjuk a gyilkosságokat (nagyon kevés a vér és a brutalitás, csak egy levágott fejet látunk egy fotón, aztán még egyet egy zacskóban, továbbá egy csonkolt kart), nem tudunk meg semmit a nyomozók teóriáiról és magáról a nyomozásról, de a film végén, amikor (spoiler) kiderül a gyilkos kiléte (a pisztoly nélküli, így szimbolikusan nem eléggé férfi zsaru az, neki is olyan tetkója van, mint a társának), akkor sem kapunk értelmes válaszokat, hogy miért gyilkol, hogyan választ áldozatot satöbbi, végül Frannie maga lövi le önvédelemből a fickót, miután az elrabolta és késsel támad rá, ezzel pedig vége is a filmnek (pontosabban még hazavánszorog az általa gyanúsnak hitt és megbilincselt másik nyomozóhoz, hogy teljes legyen a happy end). Röviden: furcsa thriller ez, ami nem is igazán thriller, csak annak látszik, extraként van rajta egy ilyen máz, hogy ne legyen túlságosan unalmas, de sajnos kissé így is az.

Bár az is igaz, hogy furcsa keresztutalásokkal, irreálisan sok véletlennel és szimbolizmussal meg is keveri a film a nézőt, lehetnek teljesen más olvasatai is. A cím, mint írtam, például a vaginára, a nőiségre, Frannie-re és az összes hiányban szenvedő karakterre is utal. A benne sokat emlegetett Virginia Woolf regény, a To The Lighthouse (A Világítótorony - sajnos még nem olvastam, és nem láttam a filmadaptációját sem, de biztos vagyok benne, hogy a segítségével még érthetőbb és színesebb a film, egyébként úgy tudom, ez a regény az első igazán említésre méltó cselekmény nélküli kísérleti mű, ahogy bizonyos szemszögből a film is az, mellesleg amikor Frannie tanítja, felmerül a kérdés, hogy hány nőnek kellene meghalnia az egy helyett a regényben, hogy izgalmas legyen, a diákok válasza pedig három, ami azonos a filmbéli gyilkosságok számával, ez ismét egy ügyesen aláhúzott visszacsatolás) a végjáték helyszínéül szolgáló világítótoronnyal egyetemben pedig a falloszra, a férfira, a célra, a szerelemre és az apafigurára is utal. Ezeken túl is rengeteg alig észrevehető, nemi szervekre irányuló célzással találkozhatunk a mozi nézése közben, ott van például a késre szúrva átnyújtott eljegyzési gyűrű (a szimbólumok magukért beszélnek, mellesleg Frannie anyját is így kérte meg az apja az anyja emlékei szerint, majd elhagyta, amibe az anya belehalt, de a gyilkos is így "jegyzi el" az áldozatait darabolás előtt, Frannie-t is, akinek egyrészt egy férj az álma, másrészt a férjként csődöt mondott apa a rémálma - szerintem igazán leásva e kettős harca van a film magjában), a mom (anya) feliratú, ovális alakú, vörös virágcsokor, a világítótorony-makett, az egyik zsaru hiányzó pisztolya és persze szinte minden gyűjtött szleng és idézet. Ez a töménytelen mennyiségű szimbólum, keresztutalás és valószínűtlen véletlen egybeesés számomra (azon túl, hogy nyilvánvalóan David Lynch-es művészkedés Campion részéről) már egy olyan lebegő kérdőjel, ami megkérdőjelezi az egész film cselekményét a maga realitásában. Azaz, talán csak Frannie (vagy nagyon vad ötletként bedobva: az anyja) képzeli el az egészet, vagy esetleg elképzeli, és ő maga gyilkol hasadt személyiséggel - láthattunk már nem egy ilyet: Psycho, Identity (Azonosság), Haute Tension (Magasfeszültség) és még sorolhatnám, ahol pedig kivételesen nem lőtték le az ilyen poént, de erősen sejthető: American Psycho (Amerikai Psycho) és Caché (Rejtély). E teóriákat nagyon gyengén még támogatja az a túl nagy véletlen, hogy Frannie apja is négyszer nősült (és ötödször majdnem elvette Pauline anyját), ahogy a gyilkos is négyszer ölt (ugyanolyan lánykérés után, és ötödször majdnem Frannie-t ölte meg), Frannie egyszer azt tanácsolja a húgának, hogy csak képzeletben feküdjön le férfiakkal (sugallja, hogy fantáziálásba menekül a realitás elől), és Frannie valószínűleg tudat alatt (mert az anyjának sem adatott meg, és abba halt bele) harcol a tudatosan vágyott szerelem ellen (határozottan irigyelte a film első, feltehetően prosti áldozatát, akit meglesett, tudat alatt lehetett féltékeny a második áldozatra is, aki az exével kavarhatott, bár ez nagyon lájtos feltételezés, a harmadik áldozatra, a húgára pedig szintén lehetett tudat alatt féltékeny, mert ő is összejött az exével, sőt a simogatásokból és gyengéd érintésekből a féltestvéri szereteten túl talán egy nagyon enyhe leszboszi vonzalom is kiolvasható, amit erősít a többszörös "húgom" vagy "féltestvérem" helyetti "barátnőm" freudi elszólás, mindig gyors korrekcióval kísérve). De azért e vad elméleteket inkább a sok művészi célból elhelyezett furcsaság fordított belemagyarázásának tartom részemről (hozzáteszem, az sem rossz, ha egy mozi teret enged a belemagyarázásnak és továbbgondolásnak, különösen dicséretes, ha szándékosan teszi), amennyiben lenne ilyen jellegű megfejtése a thrillernek, úgy érzem Campiontól, ahogy a legtöbb rendezőtől határozottabban megkaptuk volna a képünkbe a csattanót, persze a tévedés nincs kizárva.

A mozit tehát én is nehezen tudom hova tenni, nem eléggé fordulatos, hogy ezzel megfogja a nézőt, a thriller rész meg határozottan gyenge úgy, hogy semmi értelmes, legalábbis átlagnéző által kihámozható ok-okozatot nem tálalnak mellé, csak úgy bedobták a gyilkost, "oszt jóvan": a sorozatgyilkosok nőket öldösnek és darabolnak, mert az a dolguk, ennyi a nagy válasz, szevasz. Ryan viszont az egyik legjobb és legbátrabb alakítását hozza a kitárulkozással és a hibái kirakatba tételével, de nem csak ezekkel az eszközökkel, ahogy megfogja a féltestvére kezét, miközben emlékeznek a közös csapodár apjukra, ahogy felderül az arca egy-egy újabb idézet kiszúrásakor satöbbi, legalábbis egy korábban szakmailag és kritikailag nem sokra becsült komikához képest eléggé ott van, szerintem van még jövője, talán vár rá egy Oscar is, ha pár jó (és ennél sikeresebb) művészfilmes szerepet megcsíp. Hasonlóképp kudos az operatőrnek, Dion Beebe-nek, akinek bevallom, mostanáig nem jegyeztem meg a nevét (most látom, hogy tavaly ő vitte el az Oscar-t a Memoirs Of A Geisha, azaz Egy Gésa Emlékiratai valóban szintén remek fényképezéséért, de jelölték már a Chicagoért is), a filmet ha másért nem is, az ő fantasztikus kockáiért érdemes megnézni, mindenhol megtalálta a legvarázsosabb fényeket, világítást, szűrést és derítést (színesek, melegek a képek, de mégsem műviek), a szürke egyszerűséget (New York kopott, prostikkal teli negyedeit és a már említett, szándékosan rossz formában levő színészeket) is festőien tudta tálalni, és eléggé szokatlan, érdekes a kamerakezelése, bár nem nagyon értek hozzá, szerintem szinte az egészet vállról vették fel, annyira bizonytalan a mozgás, hogy biztosan ritkán használtak csak állványt, kocsit és steadycamet, ez mellesleg kicsit gyakrabban használt fogás mostanság, de még nem elcsépelt és unalmas, növeli a realitásérzetet, de csak annyira, hogy még ne tűnjön amatőr felvételnek vagy dokumentumfilmnek, jól húzta meg a határt, és biztos kézzel, hibátlanul kezelte a munkásembere a kamerát. Talán még említést érdemel Beatrix Aruna Pasztor (született Pásztor Beatrix), aki a ruhákért felelt a filmben, nem annyira a munkájáért (természetesen hozzájárult, hogy nagyon slampos, lepukkant cuccokban jelenjenek meg a vásznon a szereplők), inkább csak azért, mert magyar születésű.

Néhány szempontból nagyon jó és értékes a mozi, ugyanakkor több aspektusból (például, ha valaki bedől a szinopszisoknak, és egy frankón csavaros thrillert szeretne látni, szinte biztosan csalódni fog) meglehetősen vérszegény, és összességében a szép képeket meg a jó játékot leszámítva nem az a film, ami mély nyomot hagy az emberben (legalábbis szerény véleményem szerint). A néző a végén képtelen eldönteni, hogy egy nagyon kisiklott thrillert vagy egy üzenetek, mondanivalók és különösebb eredeti gondolatok nélküli kísérleti művészfilmet látott-e, egyiknek sem találja a talapzatát, a film ugyanis a semmi közepén lebeg. Persze érezhető, sőt a mozi maga is utal erre sokszor, hogy a cél éppen a skatulyázhatatlanság, ez a lebegés nem más, mint tisztelgés a Farkas előtt (tudjátok: Who's Afraid Of Virginia Woolf?, azaz Nem Félünk A Farkastól - oké, gyenge poén), és valami To The Lighthouse-hoz hasonló, határozottabb cselekményektől mentes alkotás létrehozása. Ezektől függetlenül, noha céltalanul lebeg a mozi, mégis nagyon masszívra, tömörre lett megépítve, a sehonnan nem induló és sehova nem vezető szálak ügyesen lettek keresztül-kasul csomózva, az építőkövek (nőiesség, szexéhség, magány, eseménytelen mindennapokba fásulás, üresen tovaszálló órák, depresszió, a Pink Martini zenedobozos hangszerelésű Que Sera, Sera feldolgozása és még ezernyi egyéb) végül is mind a helyükön vannak. A verdiktem az értékek és a szinte végtelen boncolhatóság miatt tehát mégsem annyira rossz, mint alább látható, egy 7-est dobok rá a 10-ez skálán.

Szerintem: