Gondolom azzal a legtöbb moziőrült egyetért, hogy a Paul Verhoeven által rendezett 1992-es Basic Instinct (Elemi Ösztön) a nagybetűs Erotikus Thriller - sem előtte, sem utána nem született az alműfajban hasonlóan kultikus alkotás. Mi magyarok külön büszkék lehetünk a filmre, mivel hazánk szülötte, Joe Eszterhas (nyilván született Eszterházi József) írta az eredeti forgatókönyvét. A Flashdance-szel befutott, a Sliverrel, a Showgirls-szel és a Jade-del pedig hatalmasakat bukott (érdekes, hogy a legtöbb filmje nem kapott magyar címet, a felsoroltak mellett például a magyar témájú Music Box sem) hollywoodi fenegyerekre, a filmipar belső titkainak kiteregetőjére (aki mellesleg blogolással is próbálkozik, igaz három postnál tovább eddig nem jutott) még valószínűleg hamarosan visszatérek.

Nyilván kevesen vannak, akik nem látták a filmet, így csak a rend kedvéért elevenítem fel a történetet, miután a napokban sokadszor újranéztem a mozit. Adott egy zseniális (a pszichológia és az irodalom doktora), kő gazdag (100 millió felett örökölt, de a könyvei is jól fogyhatnak), gonosz, szőke, rideg, számító, bombatestű femme fatale (Catherine Tramell, Sharon Stone legnagyobb, filmtörténelmet írt szerepe), aki erotikus thriller regényeket ír, és mellesleg gyilkolászik (vagy nem - ez a nagy kérdés, ami kezdetben még apró, de később és többszöri újranézés után egyre nagyobb kérdőjelként ölt alakot), a regényeiben leírt eseteket reprodukálja, és vice-versa, korábbi gyilkosságokat is megír. A másik oldalon egy szintén tipikus film noir karakter áll, egy viszonylag rossz zsaru (Nick Curran detektív, akit Michael Douglas alakít - talán igaz, talán csak a reklámkampány része volt, hogy annyira beleélte magát a szerepbe, hogy a túlzott szexfüggőségéből klinikán kellett kigyógyítani), aki bagózik, iszik, kokózik (vagy legalábbis kokózott), ártatlanokat gyilkol (bár nem vérszomj által hajtva, csak az anyagok tompították az ítélőképességét, így 5 év alatt becsúszott 4 áldozat), áthágja a szabályokat, kedveli a BDSM játékokat, sőt bizonyítékot is hamisít, ha úgy tartja az érdeke (ha más nem, a hazugságvizsgáló átverése ide tartozik), mindezektől függetlenül eszes, elég jól végzi a munkáját, nem korrupt, és arra törekszik, hogy a rosszfiúkat, vagy jelen esetben rosszlányokat mindenképp rács mögé juttassa.

Az események egy visszavonult, gazdag rocksztár meggyilkolásával kezdődnek, Curran is nyomoz az ügyben, és a rendőrök hamar eljutnak oda, hogy a fickó barátnőjét gyanúsítják, ugyanis Trammell látta utoljára, és egy hajszálra ugyanilyen esetről írt regényt évekkel korábban. Természetesen csuklóból cáfolja a regényt, mint bizonyítékot, hiszen bárki leutánozhatta a leírtakat, különösképp egy rosszakarója, hogy a gyanú ráterelődjön. A nő ezután rászáll a nyomozóra, akit az ő megfigyelésével bíznak meg, flörtöl vele, elcsábítja, a fickó természetesen tisztában van a manipulációkkal, de belemegy a különös játékba, egyrészt, mert ő is rágerjed a nőre, másrészt, mert meg van győződve a bűnösségéről, és közelről akarja fülön csípni. A játszma sok csavaron megy keresztül, természetesen az alműfajnak megfelelően nagyokat kefélnek ("ez volt az évszázad dugása" elhíresült idézet), a nő pedig ugyanúgy figyeli és boncolgatja (pszichológusként) a férfit, mint fordítva, ő is nyomozást folytat a férfiról íródó regényébe, ami lényegében maga a film, ami ebből következően egy quine. A nyomozó kezdeti meggyőződését aztán idővel egyre több dolog ingatja meg, leginkább a további szereplők belépése. Ott van például a rendőrség pszichiátere, Dr. Beth Garner (a helyes Jeanne Tripplehorn adja), aki egyrészt részt vesz valamennyire a nyomozásban, másrészt Curran barátnője (igaz nem élnek együtt), harmadrészt ő próbálja tisztázni a nyomozót a korábbi, még valamennyire függőben levő és újabban felmerülő ügyeiben (kokózás, verekedés satöbbi). Róla idővel kiderül (Trammell mellékesen és pontatlanul említi az ágyban, ami mondjuk minden krimi-rajongó számára egyértelmű manipuláció, de a filmben azért határozottabban is aláhúzzák ezt a tényt: Garner maga világít rá, hogy szakmabeliként ugyanígy csinálná), hogy az egyetemen Trammell leszbikus barátnője volt, mely kapcsolat sokkal később is fennmaradt, csontvázként pedig előkerül a szekrény mélyéről Garner orvos férje és az egyik közös professzoruk évekkel korábbi, felderítetlen meggyilkolása (a profot ráadásul jégvágóval ölték meg, mint a rocksztárt), bonuszként mindkét nő azt állítja a másikról, hogy az egyetem óta megszállott utánzója és üldözője. Szintén bonyolítja az esetet, hogy kiderül, Curran egyik kollégája, akivel nagyon utálják egymást, már egy évvel korábban kapirgálta az egész ügyet, mielőtt bármi összekapcsolódott volna: megszerezte és eladta Curran kompromittáló pszichológiai jelentését (ez szinte egyértelműen Trammellnél kötött ki), utánajárt az egyetemi ügyeknek (és eltűntette az aktákat), Garner férje ügyének és hasonlóknak, végül, miután Curran ezek miatt megfenyegeti, aznap este megölik, így Curran is legfőbb gyanúsítottá válik egy gyilkossági ügyben. Noha ezek nagyon ügyesen manipulált esetek, Curran és Trammell között nem csak a vonzalom, de a hasonlóság is egyre jobban észrevehetővé válik: valószínűleg mindketten öltek, mindketten gyanúsítottak, mindketten átverték a hazugságvizsgálót, mindketten élnek drogokkal, ergo egyikük sem igazán jóféle. Mellékszereplő még Roxy, Trammell aktuális leszbikus szeretője, akiről nem tudjuk meg, hogy ő szeret-e kukkolni, vagy fordítva, Trammell szereti-e, ha a lány kukkolja, mindenesetre a dyke csajszi, bár már sokat látott, Curranre lesz halálosan féltékeny, majdnem megöli (az egyik kötelező autós üldözés), végül ő hal meg - mi pedig soha nem tudjuk meg, hogy manipulálták-e, benne volt-e a gyilkosságokban, vagy az ő esete talán csak egy teljesen különálló féltékenységi epizód. Nagyon mellesleg Roxy gyilkolt korábban is, kiskorúként az öccseit mészárolta le, Trammell egy idősebb nőismerőse pedig az egész családját, persze mindketten leülték az idejüket, és csak elsőre furcsa, hogy az írónő ilyen emberekkel veszi körül magát (ugye Curran is belefér a képletbe), mivel ilyen emberekről formál meg regényalakokat, végül is ésszerű a szitu.

Az egyértelműnek látszó történet, tehát egyre jobban megkeveri önmagát, szaporodnak a kérdőjelek, amikre a szinte elengedhetetlen újranézéskor (thrillereknél általában haszontalan dolog, mert minden meghökkentő csavart megismertünk, de a Basic Instinct zsenialitása ennek fordítottjában is rejlik) sem kapunk válaszokat, inkább csak még jobban összezavarodunk. Például a záró parókás ügy után, a következő újranézéskor, a film elején már nem vagyunk biztosak benne, hogy Stone van az ágyban, a haja ugyanis az arcára lóg, pont annyira, hogy ne lehessen azonosítani, sőt Tripplehorn keblei nagyon is hasonlóak, elég kicsik, de viszonylag formásak és természetesek, tehát még itt sem lehet megcsípni a választ. A bűnügy (megaspoiler, de úgyis mindenki ismeri) azzal zárul, hogy egy volt egyetemi csoporttárs jelentkezik a rendőrségen azzal, hogy ő majd tisztázza a két, ekkorra már szinte egyenrangú gyanúsítottá vált (legalábbis a két nyomozó és a mi szemünkben, hivatalosan még nem) pszichiáternő viszonyát, egyúttal megadja a választ a kérdésekre. Az egyik nyomozó megy fel a nem létező nő lakására, a felfüggesztett Curran lent vár, ám hamar beugrik neki a Trammellnél látott, róla szóló, befejezett kézirat vége (amibe alig tudott beleolvasni, de annyit kivett belőle, hogy a regénybeli társát egy toronyházban ölik meg), kis késéssel ő is elindul felfelé a társa után, de már későn érkezik, a társát nem tudja megmenteni, a tett helyszínén pedig ott találja Garnert, aki így elsőszámú gyanúsítottá lép elő, és akit egy gyanús mozdulat után agyon is lő. Az ügy és minden korábbi ezzel hivatalosan megoldódik, a helyszínen szőke parókát találnak (Garner barna), véres kincstári köpenyt a rendőrségtől, jégvágót és egyéb bizonyítékokat, Garner lakásán pedig rengeteg könyvet és újságkivágást Trammelltől és Trammellről, melyek bizonyítják, hogy melyik nő volt melyik megszállottja. Mindezt sok egyéb is megerősíti, ha Garner nem lett volna gyilkos, esetleg Trammell bűnsegédje (mert a film a két gyilkos elméletet ugyan semmivel sem sugallja, de ez is egy teljesen ésszerű megoldás lenne), nyilván ő maga segítette volna a nyomozást, sőt már a férje halála után leleplezte volna a barátnőjét. Természetesen anno azzal jöttünk ki a moziból, hogy Trammell volt a gyilkos, amit az abszolút zárójelenet (Currannel szorgoskodnak az ágyban, készül megölni a férfit egy jégvágóval, aztán a "kefélünk, mint a nyulak, élünk, mint hal a vízben, boldogan, míg meg nem halunk" szöveg neki jobban tetsző változatára, mint varázsszóra meggondolja magát) is megerősített, és persze a mindenkit és minden trükköt ismerő gazdag bűnöző csaj nyilván meghamisíthatta a feljebb említett, Garnerre terhelő bizonyítékokat (paróka, újságkivágások, letagadott kapcsolat a rocksztárral és effélék), sőt Garner zsebében, a halálakor nem fegyver, hanem a Bart Simpson kulcstartója volt, ami számára a Currannel töltött idő emlékét szimbolizálta, de a válasz azért tényleg nem ennyire egyértelmű, sőt többszöri újranézésre egyre kevésbé az, ami pedig jó.

Bár mindkét főszereplő eléggé negatív személyiség (rossz nő és rossz zsaru), ugyanakkor furcsamód a néző elkezdi kedvelni őket, mindkettővel szimpatizál, nem is tudja, hogy melyiknek szurkol, a zseniális manipulátor nőnek, vagy a tényleg végsőkig elmenő, tűzzel játszó és ezzel tisztában levő férfinak. A befejezés ebből a szempontból is tökéletes, jól csavart és mégsem okoz csalódást, lényegében a gonosz győz (ha a valószínűbb megoldást fogadjuk el), de megérdemelten, megdolgozott a győzelemért, nem csak a történetben, de számunkra, a néző számára is elismerésre méltó tetteket vitt véghez, még ha nem is pozitívakat. Tehát le a kalappal Eszterhas előtt emiatt is, persze nem ez az első ilyen befejezés, számos noir és még több horror akad, vagy ott van a kicsit más, de e területen valamennyire hasonló The Talented Mr. Ripley (A Tehetséges Mr. Ripley). Természetesen a befejezés és a műfajban meglepő újranézhetőség mellett még sok értéke van a mozinak, például zseniálisak a Stone-nal folytatott dialógusok: fenyegetőek, manipulatívak, pengeélesek, eszesek, csavarosak, hűek egy szuperintelligens pszichopata pszichológushoz, és ezekben a legfőbb eszköz a trágárság határát feszegető szókimondás, ami 15 éve még meghökkentőbb és tökösebb volt (jó, persze a The Adventures Of Ford Fairlane, azaz a Ford Fairlane Kalandjai megelőzte, de az mégiscsak vígjáték volt, más műfaj, saját univerzummal, szintúgy más lapra tartoznak a trágár gengszterfilmek, gettós drámák és egyebek). Továbbá a jól kitalált, emlékezetes, fülledt, erotikus jeleneteken túl még sok olyan kultikus helyzet van a filmben, ami örökre megmarad a nézőben, például a megszámlálhatatlanul sokszor parodizált puncivillantós vallatós rész.

Az első Basic Instinct tehát nagyon rendben volt, évente persze nem érdemes újranézni, én is már annyiszor láttam, hogy lassan tényleg ráunok, de megérdemli tőlem a műfaján belüli erős nyolcast (mellesleg az IMDb-n jelenleg csak 6.8-ra taksálják, ami nem rossz, de egy erős hetest vagy gyenge nyolcast tippeltem volna).

Szerintem:

Mellesleg a filmet most csak azért néztem újra, hogy amolyan mini maratonban kipörgessem utána a nálam régóta várólistás folytatását is, meglegyen a kontinuitás. Sajnos azonban a Michael Caton-Jones által rendezett, 2006-os Basic Instinct 2 (Elemi Ösztön 2) akkora kalap szar, hogy inkább nem is vesztegetek rá karaktert, elintézem annyival, hogy aki nem látta, ne nézze meg, aki meg látta, amúgy is tudja, hogy milyen kiábrándító mozi.