Inkább csak a log kedvéért írok a Saw (Fűrész) sorozatról, ugyanis ajánlót nyilván nem lenne érdemes, a három eddigi darab olyan alapfilm, amit minden horrorok és thrillerek iránt nem teljesen közömbös egyén garantáltan megtekintett már. Én is számos alkalommal végigpörgettem őket, viszont tegnap néztem a három részt először egyhuzamban végig, amolyan mini maratonként - a kontinuitási tökéletesség (meg talán néhány hiba vagy kérdőjel) így tűnik igazán szembe, ebből a megközelítésből boncolgatom a három mozit.

Mellesleg nem ez lesz az utolsó ilyen több filmes, maratoni elemzés részemről (ahogy nem is az első, ugye a Before Sunrise (Mielőtt Felkel A Nap) és a Before Sunset (Mielőtt Lemegy A Nap) egy bejegyzésbe került), például amikor tavaly októberben már ezer százalékosan eldöntöttem eme blog beindítását, elkezdtem írni egy nagy, összes James Bond filmet (beleértve az akkor friss mozisat és a több mellékágat is) magába foglaló, méretes postot is, ami valahogy félbemaradt, aztán meg már a legapróbb részletek kiestek, így valószínűleg pár évig (amíg megint bele nem ölök közel ötven órát egy újranézésbe) csúszik a dolog.

Lássuk először a 2004-es Saw-t (Fűrész), amit némi késéssel tekintettem meg anno, így előbb téves elképzeléseket gyártottam róla, aztán döbbentem le. Minden haverom, meg úgy általában totál mindenki be volt ájulva tőle, emlékszem a 2005-ös Oscar-gálán is ment róla sok poén, például egy spot, amiben az Akadémia emberei megkérdezték az átlagos amerikai mozilátogatókat, hogy mit néztek utoljára, ami bejött nekik, és gyakorlatilag mindenki a Saw-t nevezte meg, amiből azt hozták ki, hogy a nagy jelölt művészfilmekre, meg más nagy sztáros blockbusterekre az átlagemberek kevésbé ülnek be.

A plakátokból és a címből arra tippeltem, hogy egy újabb The Texas Chain Saw Massacre (A Texasi Láncfűrészes Mészárlás) klónfilm lehet, persze ezúttal körfűrésszel (ugye az egyik poszter), bizonyára nagyon jó, és persze horror rajongóként alapban is kedvelem az alműfajt, de azért nagyon sokat mégsem vártam tőle. Nagy meglepetés volt, hogy bár valóban belefér a horror címke alá, ugyanakkor mélyebb lélektani thriller, gyakorlatilag a Se7en (Hetedik) és a Cube (Kocka) vérbő összegyúrása, valószínűleg az inspirációt tényleg e két alkotásból vette James Wan (rendező és forgatókönyvíró) és Leigh Whannell (főszereplő és forgatókönyvíró).

Mellékesen teszem hozzá, kicsit csalódás is volt számomra a film, no nem azért, mert nem tetszett, hanem mert az egyik régebbi, garázsforgatásra szánt történetem szinte száz százalékban ugyanez volt (ugyanazok a kultúrhatások érik az összes írót, meg már egyre kevesebb a le nem írt történetkombináció, így ez gyakran megesik mindenkivel, velem is sokszor), ami a Saw után ma már csak koppintásnak tűnne.

Egyébként a mozi meglehetősen alacsony költségvetésű volt, talán a készítőket is meglepte, hogy pillanatok alatt százszoros hasznot hozó kultfilmmé vált. Állítólag potom 1.2 millió dollárba (kábé 220 millió forintba) került, és az ismertebb szereplői, Cary Elwes, Danny Glover és Dina Meyer sem voltak nagy nézőcsalogató sztárok (régebben népszerűbbek voltak, de eléggé lecsúsztak sorozatokba és B filmekbe).

A mozi meglepő szituációval indít: két idegen fickó ébred fel egy rég elhagyatott üzem vagy raktárépület lepukkant, félig lebontott fürdőhelyiségében (zuhanyzók és piszoárok nincsenek, néhány vécé és egy fürdőkád található benne), a bokájukat valaki vascsövekhez láncolta, ráadásul kezdetben fogalmuk sincs arról, hogy hogyan és miért kerültek oda, bizalmatlanul kezdenek egy hosszú beszélgetésbe, próbálnak közös erővel kiszabadulni. A film fele itt játszódik, a többi pedig többnyire az emlékeik közti kutatás.

Lassan egyre több részletet raknak össze, és megtudják, hogy valaki halálos játékot játszik velük. Találnak még egy hullát (feltételezik, sőt ilyen információt is kapnak, hogy a harmadik társuk volt, aki méregtől haldoklott, és inkább az öngyilkosságot választotta a kín helyett), egy diktafont, két kazettát, egy csak hívható mobiltelefont, egy pisztolyt, egy pisztolygolyót, két gyenge fűrészt, fényképeket, amiket az egyik tag készített, két szál cigarettát, öngyújtót, egy kis kulcsot, továbbá pár szöveges instrukciót. Ezek, és a külön-külön birtokolt információk kombinálásával kell kijutniuk meghatározott időn belül, pontosabban a cél az, hogy a családos orvos (Cary Elwes) megölje a fotóst (Leigh Whannell), és akkor a családjával együtt megmenekül. Erre két lehetősége van: 1) vagy a hulla mérgezett vérével átitat egy cigit, és ráveszi a fotóst, hogy szívja el; 2) vagy elfűrészeli a saját lábát, hogy elérje a hulla kezében levő pisztolyt, és a nála levő tölténnyel lelövi rabtársát. Az orvos persze egyiket sem tenné meg, még a családjáért (akikkel beszélhet telefonon) is csak a legvégső esetben. Inkább megpróbálják különféle módokon átverni a fogvatartójukat, aki, mint észreveszik, egy duplatükör mögé helyezett kamera segítségével figyeli őket - a tervek azonban nem válnak be, sőt áramütést kapnak csak "jutalmul".

A kezdeti bizalmatlan hazudozás lassan átmegy őszintébb, de óvatos beszélgetésbe, ami egyre több érdekességre világít rá. Az orvosnak azért kell bűnhődnie a gyilkos szerint, mert nem eléggé együttérző a betegeivel, flegmává vált, mint a legtöbb orvos, plusz nem értékeli eléggé a családját, valószínűleg csalja a feleségét is (nem derül ki egyértelműen, hogy lépett-e félre korábban, igaz az előző este kis híján lefeküdt egy gyakornokával, de végül visszatáncolt). A fotós bűne az, hogy undorító munkát végez, amolyan piti lesifotós, nem magánhekus, de klasszikus magánnyomozókhoz hasonlóan félrelépő embereket fényképez, meg mindenfélét, amivel megbízzák, azaz egy undok kukkoló.

Kiderül, hogy az orvost egyszer meggyanúsították sorozatgyilkossággal (hamis bizonyíték volt ellene, az alibije pedig egy nője volt), egy nagyon furcsa és brutális gyilkos szállt rá és próbálta bemártani, így az orvos sokat megtudott a gyilkosról és a csapdákkal meg pszichológiai eszközökkel indirekt módon végrehajtott mészárlási módszeréiről - egyértelművé válik, hogy ugyanaz az ember kapta el őket is. Az is kiderül (ezek külön mellékszálak, a rendőr is néha központi szereplő), hogy az egyik nyomozó (Danny Glower) nem hitt az orvos ártatlanságában, állandóan követte. Egyszer majdnem elkapta a gyilkost is (ez egy hosszabb akciójelenet), de Jigsaw csuklyás köntösben, felismerhetetlenül, felkészülve várta (noha akármilyen zseniális sakkozó és emberismerő, azt lehetetlen lett volna valójában kiszámítani, hogy a zsaru ezerszer megnézi az áldozatnak lejátszott videokazettát, és idővel egy graffitiből meg a háttérzajból sikeresen meghatározza a raktár helyét - persze ezt sokkal jobban nem lehetett volna megírni, mindenesetre, mivel nincs természetfeletti a filmben, ez nagyon enyhén sántít), így végül odaveszett a társa, és ő is súlyosan megsérült a nyakán, az incidenst követően pedig kirúgták, de a doki utáni kukkolást még a film jelenében is folytatja. Szintén megtudjuk, hogy a fotóst a volt nyomozó bérelte fel, hogy figyelje és fotózza az orvost, tehát teljesen nem idegenek egymás számára, ez a felfedezés, puzzle részlet kirakás (mert végig kirakósdit kell játszaniuk az emlékeikkel és jellemhibáikkal) pedig mélyíti az egymás iránti bizalmatlanságukat.

A rendőrös jelenetekben (Dina Meyer nagyon mellékszereplő, amolyan helyszínelő nyomozó) láthatunk még néhány további esetet. Az egyik áldozatnak (bűne, hogy nem értékelte eléggé az életét, vagdosta magát, mint az emósok) egy szobányi drótkötélen kellett volna önmagát sebezve átvágnia magát, mielőtt a kijárat bezáródik (nem sikerült neki), egy másiknak (sok embert égetett le) pedig egy széfkombinációt kellett volna leolvasnia a számokkal teleírt falról (nem sok esélye volt) úgy, hogy egy gyertyával világíthatott csak, és gyúlékony anyaggal volt bekenve (szintén vesztett a "játékban").

Az orvos még az őrizetben meghallgathatta egy "nyertes" vallomását is, akinek viszont sikerült egy halálcsapdából kijutnia, tehát a gyilkos, akit a rendőrség Jigsaw-nak, azaz Kirakósnak nevezett el, hagy azért esélyt az embereknek, hajszál vékonyat és sok szenvedéssel járót. A túlélő egy nő (Shawnee Smith), akinek szintén az volt a bűne, hogy nem értékelte az életét, pontosabban keményen drogozott. Az ő fejére egy nagyon durva szerkezetet erősített a gyilkos, egy olyan fordított medvecsapdát, ami alapban össze van zárva, és rozsdás fémpeckek lógnak a két részéről az áldozat szájába, ha pedig lejár az egy perc, a szerkezet szétnyílik, és szétszakítja az áldozat fejét. A nőnek, Amandának az idő lejárta előtt kellett kivágnia egy mellette levő, halottnak mondott férfi gyomrából a szerkezetet leszerelő kulcsot, szikét kapott, azonban észrevette, hogy a férfi bár kábult és béna az ópiumtól, de él (itt sántít az, hogy Jigsaw gyakran hangoztatja: "soha nem hazudott").

Mellesleg nem tudom az írók eleve kitalálták-e a folytatásokat, vagy csak véletlenül helyeztek-e el jó, később kihasználható ötleteket, amiket tökéletesen tovább tudtak gondolni, mindenesetre az itt csak hatásosan bemutatkozó Amanda, mint ismeretes, kulcsszereplővé válik a két további folytatásban. Eleve elég brutál dolog, hogy kiszabadul a csapdából, ugyanakkor a kihallgatásakor nem is tagadja, hogy Stockholm-szindrómában szenved, megkedvelte az elrablóját, tanult a kemény, de szerinte igazságos leckéből, hálás Jigsaw-nak. A későbbi részekben ezt kibontják, Jigsaw bűntársa, barátja, kvázi nevelt lánya lesz az eset után. Szintén ügyes és csak a harmadik részben fontossá váló mellékes megjegyzés az, hogy a fotós elejti: az előző barátnője, aki elhagyta, egy feminista punk volt - idővel sejthető lesz, hogy azonos Amandával. De ne szaladjunk ennyire előre.

(Innen már abszolút spoiler hegyek jönnek.) Az orvos számára a sok lehetőségkeresés közben beugrik egy sztori, amikor személytelenül tartott előadást egy halálos, áttétes rákban szenvedő betegről a medikusoknak, egy patkányképű ápoló pedig beszólt neki - ekkor kapjuk meg mi, a nézők azt az információt, hogy valóban az ápoló van a dolog mögött, betört az orvos házába, megkötözte a feleségét és a lányát, és onnan, interneten keresztül, távolról figyeli a kamerát, meg irányítja az áramot. A fotósnak is feltűnik a fickó az egyik saját képén, amint az orvos ablakában lapult előző nap, de persze ezzel az információval sokra nem mennek azon túl, hogy megtudják, ki az elrablójuk.

A feleség közben kiszabadul, és fegyvert szerez, otthon tűzharc bontakozik ki, amire a kukkoló ex-zsaru is felfigyel, átmegy és bekapcsolódik a csetepatéba, végül a lövöldözéstől meg a lebukásától bepánikolt ápoló autóval elmenekül, hogy személyesen ölje meg az orvost, akinek az ideje ekkorra lejárt, a volt rendőr pedig követi a raktárig. Az orvos mobilon keresztül hallja a lövöldözést és a családja sikolyát, végső lépésre szánja el magát, fogja a csontfűrészt (innen a találó cím), ami túl gyenge volt ahhoz, hogy a láncot átvágja, és miután az ingével elkötözte, levágja a saját lábát, majd megszerzi a pisztolyt és lelövi a fotóst.

Ekkor fut be az ápoló, miután út közben sikeresen megölte az utána loholó ex-zsarut, és megpróbálja agyonlőni az orvost, mert bár az elvégezte a feladatát, a szabályt megszegte, már az idő lejárta után lépett, így a dolog nem érvényes. Újabb csavar azonban, hogy a doki csak vállon lőtte a fotóst, a fotós pedig egy vécétartály tetejével hátulról agyonveri az ápolót.

Ezt követően az orvos elkezd csúszni-mászni, hogy még segítséghez jusson, mielőtt teljesen elvérzik, és persze segítséget szerezzen a fotósnak is. A doktort ekkor látjuk utoljára, az eddigi három részből nem derül ki, hogy túlélte-e, és ha igen, mi történt vele, azt viszont megtudjuk, hogy a fürdőhelyiség érintetlen marad, tehát az biztos, hogy rendőri segítséget nem szerzett, majdnem biztos, hogy út közben elvérzett, vagy valaki (talán Amanda vagy Obi) megölte - ezt a szálat szerintem még elvarrják a negyedik, ötödik vagy hatodik részben.

A végén tehát a fotós egyedül marad a csőhöz láncolva, átkutatja a halott ápoló zsebeit, hátha megtalálja a lakatja kulcsát, azonban meglepetésére csak egy diktafont talál, amin az ápolónak szóló üzenet van: ha megöl egy anyát és egy kislányt, kaphat ellenszert a testében keringő halálos méregre, azaz az ápoló is csak egy eszköz volt, egy bábu.

(Megaspoiler.) Ekkor nagyon hatásos (és Charlie Clouser: Hello Zepp című zenéjével frankón aláfestett) jelenetként láthatjuk, amint feltápászkodik a "szétlőtt fejű, mérgezett hulla", leszedi magáról a véres maszkot (a harmadik részben, egy flashbackben kapunk egy apró adalékot, hogy valami lassítót fecskendezett be magának, így tudott órákon át teljesen mozdulatlanul figyelni), és kiderül, hogy az orvos emlékeiben szereplő haldokló rákos öreg az. Ahogy Amandának, a fotósnak is előadja, hogy mivel haldoklik, jobban értékeli az életet, ami még megadatott neki, a "játékok" segítségével pedig ezt szeretné megtanítani másoknak is, akik önpusztító vagy értéktelen életet élnek, mellesleg a lakatkulcs végig a fotós mellett volt a kádban, ahol felébredt.

Ez után lelép az igazi Jigsaw, mi pedig visszaemlékszünk a film legelső, szinte értelmezhetetlen, sötét jelenetére, amiben egy fiatal srác felébredt az álmából egy kádban a víz alatt, majd fuldokolva, rugdalózva kirúgta a lefolyó dugót, és valami világító fényes tárgy, a kulcs is lefolyt a vízzel együtt. Ez is elég megdöbbentő zárójelenet ilyen előkészítéssel, igaz ott kicsit sántít a dolog, hogy ha véletlenül megmarad a kádban a kulcs, vagy beleakad a fotós kezébe, kapásból kiszabadulhattak volna. Persze Jigsaw valószínűleg eleve kiszaszerolta, hogy le fog folyni, ugyanakkor a figurájára szerintem az nem annyira jellemző (a későbbiekben még jobban megismerjük), hogy a győztes játékosokat is veszni hagyná. Igaz a fotós inkább eszköz volt, mint játékos, így bár a tanulság megszerzése után fair lett volna elengedni, akkor kevésbé ütött volna a mozi vége, tehát összességében ez nem igazán baki.

Szerintem:

Folytatódik itt.