Magamhoz legközelebb azokat a jellemzően Sundance Fesztiválon induló olcsó független filmeket érzem, amik különösebb műfaji besorolás és plot nélkül lógnak a levegőben, olyanok, mint egy saját farkát kergető kutya vagy egy hosszú rövidfilm, ennek ellenére a legnagyobb kedvenceim közt kevés ilyen van, igaz azért akad. A vonzalom okát nem tudom könnyen definiálni, talán azért bírom ezt az alműfajt, mert nagyjából ez az a Mount Everest, amit egy garázsból induló amatőr filmes (sajnos a hobbi tényleges elkezdésétől én még messze vagyok stáb, felszerelés és pénz híján, nem is hiszem, hogy lesz belőle valaha valami) sok fejlődés után, eszméletlen szerencsével és brutális kapcsolati tőkével (például "Harvey Keitel part" jellegű trükkök százaival) elérhet (igaz ez már talán a diplomás rendezőkre is ugyanígy igaz, ha valaki nem egy nagybetűs valakinek a valakije, nincs sok esélye egy saját mozi leforgatására és bemutatására, belterjes a szakma ezerrel), de azért is, mert sokan szurkolunk alapban a vesztésre álló esélytelennek (Dávidnak Góliáttal szemben, a Zalaegerszegnek a Manchesterrel szemben, vagy éppen a sarki könyvesboltnak a nagy multival szemben, mint a You've Got Mail, azaz A Szerelem Hálójában című romkomban – nagyobb erőt és reményt ad egy ilyen győzelem még a szurkolónak is, mint egy előre várható sima földbe gyalulás), és talán azért is, mert unom a hollywoodi kliséhalmazokat, ezek a mozik (persze akadnak más jellegű független és kísérleti filmek is) bátrabban feszegetik a határokat, időnként még újat is letesznek az asztalra. No meg szerintem valahol az is minimalista művészet, amolyan "elindulok egy motorral a nagyvilágba mindenfélét fotózni" dolog, hogy az ilyen filmekben gyakran nincs határozott koncepció, a forgatókönyvíró így korlátok nélkül teljesen kinyitja az agyát, minden ingerre és emlékre fogékonnyá válik, és talán őszintébb dolgot rak össze mélyebbről (vagy épp ellenkezőleg, valami gagyit, például Scott Shaw Zen Filmmakingje már betegesnek hangzik, annak ellenére is, hogy még egy alkotását sem láttam), sőt azt sem zárom ki, hogy egyes ilyen filmek script nélkül, sok impróval készülnek.

Többé-kevésbé ide sorolom Wayne Wang (például Smoke, azaz Füst és Blue In The Face, azaz Egy Füst Alatt: Beindulva), Jim Jarmusch (rá nagyon jellemző a dolog, de ami mindennél dekonstruktívabb és minimalistább tőle, az a Coffee And Cigarettes, azaz Kávé És Cigaretta), Richard Linklater (például Tape, azaz Visszajátszás, Waking Life, azaz Az Élet Nyomában, a blogban is vesézett Before Sunrise, azaz Mielőtt Felkel A Nap és Before Sunset, azaz Mielőtt Lemegy A Nap páros és a többi), Sofia Coppola (például az Oscar-díjas Lost In Translation, azaz Elveszett Jelentés - mondjuk a másik két rendezőként jegyzett nagyjátékfilmjét még nem láttam, nyilván a Marie Antoinette nem ilyen), Kevin Smith (anyagi kényszerből is ilyen tőle a Clerks, azaz a Shop-stop és persze a Clerks 2, azaz a Shop-stop 2, a többi filmje már jobban súrolja a kommersz vígjáték és a történet alapú mozi határvonalat), Quentin Tarantino (a nagybetűs PÁPA), Emma-Kate Croghan (például Love And Other Catastrophes, azaz Szerelem És Más Bajok – sajnos tőle sem láttam még mást, de sanszos, hogy a másik mozifilmje, a nálunk tudtommal meg sem jelent Strange Planet is ilyesmi) és Steven Soderbergh (legalábbis a Sex, Lies, And Videotape, azaz Szex, Hazugság, Video ilyesmi volt, aztán a fickó hollywoodi négerré vált – persze nem mondom, hogy rossz munkát végez, csak elvesztette a saját hangját) számos munkáját. Bizonyára akad még sok név (filmekkel még tudnék dobálózni, de ennyire jellemző alkotókkal már nem), ami most nem ugrott be (hehe, mindjárt adhatnék is magamban egy új "pack" nevet a gárdának – ugye a szakma imád ilyen Rat Pack, Brat Pack, Splat Pack, Frat Pack címkéket aggatni kisebb-nagyobb csoportokra), a téma legjellemzőbb alkotója és képviselője pedig szerintem Hal Hartley (persze jóval előtte is forgattak hasonló cuccokat, néhány feljebb említett film is az ő mozifilmes debütálása előtt született, sőt a nemrég elhunyt nagy öreg, Robert Altman legtöbb mozija is közelít ehhez, igaz ő inkább egy-egy szakma karikírozott filmes lenyomatát nyújtotta át nekünk celluloidon). Ha már Hartley-nál és a halálozásoknál tartunk, nemrég olvastam, hogy Hartley felfedezettje, Adrienne Shelly, akit "Rosanna Arquette olcsóbb klónjaként" szoktam emlegetni (remélem, nem hangzik túl bunkón, nem annak szántam) is tavaly év végén halt meg, pont nem érte meg a harmadik nagyjátékfilmes rendezése (Waitress – sajnos sem ezt, sem az előző kettőt nem láttam még) premierjét, egy betörő megfojtotta az egyik lakásában.

Hmm, nagyon elkalandoztam, de pont ilyennek terveztem a blogot, hogy egy-egy elemzett filmből minél több irányba jussak, személyes anekdotákig és más filmekig. Steve Buscemi is sok ilyen filmben játszott (ki is kiáltották Indie Kingnek, azaz A Független Filmek Királyának), a fentiek közül is néhányban, és az említett rendezők több nem sorolt (mert azért nem akarok senkit sem fárasztani tízezer leütéses listákkal), hasonló jellegű művében is. Buscemi szerintem is nagyon jó karakterszínész, nem túl flexibilis, de az alap figuráját, amit a filmek többségében hoz (a rendezetlen fogú, nagyon vézna, külvárosi, elvált, munkanélküli vagy csóró melós, bagózó, piás, lecsúszott, depis, gülüszemű, kissé nyomott (gyermekkorában elütötte egy busz), vesztes karaktert, aki mindezek ellenére nem kesereg sokat, félvállról veszi a balsorsát) annál jobban kidolgozta, talán részben a befutása előtti életéből is építkezett, ugyanis eredetileg egyszerű, hétköznapi tűzoltóként dolgozott, igaz az előtt is Lee Strasberg fiától, John Strasbergtől tanulta a színészmesterséget, ami nyilván nagyon a plafon, nem egy Gór Nagy Mária Színitanoda vagy Bánfalvy Ági Színészképző Stúdió (persze nem teszem le ezeket sem, mivel nem ismerem a színvonalukat, és az ismeretlent általában próbálom nem fikázni – hmm, most látom, hogy GMN-nél 24 év a felső korhatár, Győzike eszerint messze túlkoros volt, amikor ott próbálkozott, igaz a celebeknek mindig több ajtó áll nyitva).

Nem volt nagy meglepetés, hogy Buscemi, mint szinte minden sztár, idővel megpróbálkozott a rendezéssel is, és ő is beállt a fenti sorba, egy történet nélküli, tengő-lengő figurák mindennapjait bemutató mozifilmmel debütált rendezőként, a Trees Lounge (Bárbajnokok) című anyaggal, még 1996-ban. Valamikor annak idején (az HBO-n kábé 2 év a nagy filmek átfutási ideje, a függetleneké kevesebb, tehát 1997-ben vagy 1998-ban lehetett) már láttam, de gyakorlatilag semmi nem maradt meg bennem belőle pár képen túl, ami nem véletlen: Buscemi támaszt egy oszlopot egy szerelőműhely előtt, Buscemi részeg nőt fűz a bárban, Buscemi unottan fagyis kocsit vezet, Buscemi összejön egy kiskorú csajszival és azt hiszem ennyi. Most újra előszedtem a kazit, ennyi idő után (és miután ennyire kiesett a fejemből az egész) gondoltam valami nagyon pöpec, Hartley jellegű mozi lesz (mellesleg hiába bírom Hartley filmjeit, sajnos egy sincs meg, úgy nézem a DVD-it sem forgalmazzák az országban, és a TV sem adott jó ideje tőle semmit, így nem hiszem, hogy halvány emlékekből fogok postolni róla, ezért is keveredett ide töltelékként Shelly-vel együtt), de sajnos csalódtam. Hozzáteszem, hogy a film a legelső rendezésének, a What Happened To Pete című rövidfilmnek (nálunk szerintem nem jelent meg, én sem láttam, úgy tűnik DVD extraként sem jár a Trees Lounge-hoz, és ha fent is volt a YouTube-on, ami egy ideig a rövidfilmek aranybányája volt, biztosan letakarították, ahogy sajnos egyre masszívabban törölgetik a máshogy be nem szerezhető shortokat) a folytatása, azaz felteszem, hogy az egy olyan bárjelenet volt, amilyenből itt többet is kapunk.

A címből és az azonos nevű bárból, mint legfőbb lokációból azt is gondolhatná az ember, hogy a film egy Coffee And Cigarettes-hez (és annak magyar koppintásához, a Presszóhoz) hasonló, abszolút minimalista alkotás, de azért nem egészen. A Buscemi által alakított Tommy-t ismerhetjük meg felszínesen, és követhetjük pár napig, akire Buscemi gyakori karaktereinek feljebb sorolt legtöbb jellemzője áll: kirúgták az állásából, egy autószervizből, mert lenyúlta a kasszát, és eljátszotta, a valószínűleg tőle terhes csaja lelépett a korábbi legjobb barátjával és egyben ex-főnökével, máshol sem kap munkát, mert rossz hírét terjesztik, vagy egyszerűen csak rossz lapot húz, például más szervizek előtt robban le a kocsija, ami egy autószerelőnek a legrosszabb ajánlólevél, ezek mellett bagózik, piál, füvezik, kokózik, állandóan egy kocsmában lóg, sőt felette lakik, és nincs szerencséje más nőkkel sem. A mozi nagy része ezt járja körbe, emellett még négy lájtosan kapcsolódó család életébe kapunk pár rövid jelenetnyi bepillantást, egyikbe sem annyit, hogy a film felkeltse irántuk az érdeklődésünket, és Tommy sem kötődik annyira hozzájuk, hogy a jelenetek bármilyen súlyt kapjanak a filmben. Egyrészt kapunk pár jelenetet a volt barátnője és a volt főnöke mindennapjaiból, a barátnője már rá sem néz Tommy-ra (aki az elején kicsit koslat utána, de aztán teljesen leírja), bár a régi videokazettákkal egy kicsit nosztalgiázik, a főnöke pedig pipa Tommy-ra a pénz és a koslatás miatt, plusz mert ő is sejti, hogy a gyerek Tommy-é, de furdalja is a lelkiismeret, hogy kirúgta és megtagadta a barátját, meg elszedte a nőjét, kicsit próbál békülni. A másik család egy fickóé a bárból, neki egy felesége (Bálint Eszter adja, rá még valószínűleg visszatérek a napokban), egy kislánya, némi kokainfüggősége és egy kis fuvarcége van (az egyik sofőrje a film legnagyobb sztárja Samuel L. Jackson, akinek sajnos csak pár mondata van), ez utóbbi épp arra elég, hogy elég jól éljenek és ne kelljen dolgozniuk semmit, a vállalkozás megy magától. A felesége azonban nem bírja a kisvárost, meg úgy tűnik azt sem, hogy a férje szinte a kocsmában él, hazaköltözik a nagyvárosba, feltehetően New Yorkba, erre a fickó még jobban lecsúszik. Tommy-val néha váltanak pár szót, egyszer elfuvarozza (de haza már nem, és az útravaló sört is megtagadja tőle), kétszer megkínálja egy kis kokóval, meg egyszer felugranak hozzá két kislánnyal. A harmadik család Tommy-é, futólag megismerhetjük az öccsét pár jelenetben (ő is a szervizben dolgozik, kevés mondata van, viszont valóban Buscemi öccse játssza), és egy temetésen még pár rokont, plusz a szüleiket, akik nagy ívben tesznek a fiaikra. Tommy végül a nagybátyja halála után (őt temették) az öreg munkáját örökli, fagyis kocsit vezet a kertvárosban, így fut össze a volt barátnője 17 éves unokahúgával (a csúnyácska, de érdekes és eléggé sikeres Chloë Sevigny játssza), akivel egyszer le is fekszik, ami a lány apjának (Daniel Baldwin) nagyon nem tetszik, persze nem kötik az orrára, de kiszimatolja, és jól megagyalja Tommy-t. Durván ennyiben merül ki az egész film, meg kapunk még a bárban néhány plusz piás szereplőt semmitmondó dialógusokkal.

Alapjában nem is lenne baj a film vázával, az nem gond, hogy nincs különösebb története, iránya és íve, bedob minket az elején a mélyvízbe, a végén pedig hirtelen elvágja a tekercset, azt érzem csak kicsit problémásnak, hogy a kiegészítő sztorik önmagukban haszontalanok és kevéssé vagy egyáltalán nem (a fuvarozócéges fickó családja) kapcsolódnak a főhőshöz. Ennél még jobban hiányoltam azt, ami az ilyen minimalista filmeket eladja, hogy a dialógusok ütősen legyenek megírva. Nem kell feltétlenül egzisztencialista filozófiát lökni végig (Linklater és Croghan néhol már majdnem átesett a ló túloldalára ezzel), nem is szükséges állat poénokat puffogtatni (Smith ezt próbálja közepes sikerrel), de Buscemi párbeszédei halálosan vérszegények, szikrája sincs meg bennük annak a megfoghatatlan, életszagú, néző közeli, semmitmondással is elgondolkodtató vagy érdekes információkat bedobó (ezzel csínján kell bánni, az ilyen újságból felolvasott tudományos felfedezésekkel vagy aktuális hírekkel, mert elavulnak és nem játékfilmbe valók, maximum csipetnyi fűszerként) hibátlan mixtúrának, ami a fenti filmek többségét hajtja, és amiben talán Jarmusch, Tarantino és persze Jean-Pierre Jeunet brillíroz a legjobban. Ezzel Buscemi szinte az utolsó esélyét is eldobta, hogy ez a mozija nézhető legyen, egy dolog maradt csak: a film hangulata és atmoszférája azért elkapja a nézőt, annyira legalábbis, hogy a stop gombra ne tenyereljünk rá, de másfél órán keresztül tényleg csak egy gülüszemű chihuahua kergeti az apró farkát kis körben, ami már kevés.

Szerencsére Buscemi képes a hibáiból tanulni, a 2005-ös Lonesome Jim (Facér Jimmy - amit már nem ő írt, csak rendezett, és nem is játszik benne) hozza ugyanazt a kilátástalan kisvárosi csóró hangulatot (ami számomra is nagyon ismerős), de rálapátol sok jó és mély dialógust, sőt a szintén céltalanul keringő sztori is tökéletesen körbeér a végére, sz'al az ezzel szemben pöpec, azt ajánlom, ezt nem.

Szerintem: