Az előző postban is említett Satoshi Kon 2006 végén bemutatott (nálunk is ment az AniFesten, DVD-n augusztusban várható) Paprika című mozija már egy hagyományosabb anime - persze nem gyerekes Pokémon szintű, inkább amolyan Shin Seiki Evangelion (Neon Genesis Evangelion) és Mononoke-Hime (A Vadon Hercegnője) jellegű, csak bizonyos kor felett értelmezhető, kissé elvont anyag.

Legegyszerűbben, amolyan Melrose-on és Sunseten kávézó filmproduceresen (legalábbis, ha a szubkultúrát a Be Cool, azaz Csak Lazán! és a Robert Altman rendezte The Player, azaz A Játékos hitelesen ábrázolta) úgy foglalnám össze, mint a Kôkaku Kidôtai (Ghost In The Shell - Páncélba Zárt Szellem) és a The Cell (A Sejt) találkozását. A film alapjául szolgáló, azonos című, Yasutaka Tsutsui által 1993-ban írt regény persze William Gibson Neuromancere (Neurománc) nélkül sem jöhetett volna létre, amiből sok egyéb mellett David Cronenberg eXistenZe (Existenz - Az Élet Játék) és Gabriele Salvatores Nirvanája is táplálkozott. A felsorolt címekből már sejthető, hogy a történet egy olyan eszköz körül bonyolódik, amivel emberi agyakat lehet összekapcsolni, a segítségével pedig egymás álmaiba látogathatnak a felhasználók - ez esetben egy agyba plántált csatlakozók és vezetékek nélküli, fejre helyezhető, néhány érzékelővel rendelkező, egyszerűbb kütyüről van szó. A DC MINI névre keresztelt eszközt egy pszichológiai kutatóintézet fejlesztette ki, és a filmben még korai, instabil, tesztfázisban van, csak az intézet tudósai, orvosai és ezek közeli ismerősei férnek hozzá. A történet központi figurája Dr. Chiba "At-chan" Atsuko pszichiáternő, a cucc egyik fejlesztője, ő pont olyan betegek agyába merülős kezeléseket végez, és hasonlóan szürreális helyzetekbe kerül, mint a The Cell című moziban Catherine Deane (akit Jennifer "J-Lo" Lopez alakított, pontosabban a legújabb hírek szerint most ismét elhagyta a J-Lo művésznevet, ahogy már egyszer korábban is - úgyis rajta ragad, Madonnából sem lett Esther). Ezek alkalmával azonban ő sem egészen önmaga, hanem egy sokkal fiatalabb, 18 éves, vörösesbarna hajú, filmrajongó, robogón közlekedő, bohókás csajsziként, Paprikaként jelenik meg, aki természetesen a kimért doktornő egyik mélyebb énje, és nyilván egy ilyen bolondos, független leányzónak jobban megnyílnak a betegek is.

A bonyodalmak a film elején látható kezelés után rögtön elkezdődnek, abban egyébként Paprika egy középkorú, filmektől valamiért irtózó, de filmjelenetek által kísértett rendőrnyomozót próbál kikúrálni a rémálmaiból és indokolatlan bűntudatából. Ezt követően az intézetnél dolgozó emberek, akik kapcsolatba kerültek a DC MINI-vel, véletlenszerűen elkezdenek megőrülni, van, aki végzetesen (legalábbis valószínűleg), van, aki csak rövid időre (Atsuko is, kis híján lezuhan egy erkélyről, de aztán rendbe jön), és van, akit nehezen hoznak vissza (a kutatást vezető kisöreget). Kiderül, hogy valaki ellopott három DC MINI prototípust, és mivel vezeték nélküli az eszköz, a tolvaj a kütyü segítségével távolról is meg tudja hackelni azok agyát, akik már néhány korábbi használat során ráhangolódtak a hullámaira (ugye ugyanaz a sztori, mint a Kôkaku Kidôtaiban, csak mesterséges intelligencia nélkül). Az említett kulcsszereplők mellett még van egy tolószékes öregember, az intézet igazgatója, aki az eseményeket követően teljesen le akarja állítani a projektet, egy fiatalabb fickó, Atsuko asszisztense, továbbá egy eszméletlenül dagadt és magas tag, aki bár doktor és bizonyos területeken zseni (nagyrészt ő álmodta és alkotta meg az eszközt), gyakorlatilag egy 5 éves szinten álló falánk debil. Kezdetben a debil meglehetősen hasonló asszisztensére gyanakszik mindenki, aki az elmondások szerint szintén eléggé agyalágyult, de ugyanakkor hardverben penge (a Blade Runner, azaz Szárnyas Fejvadász J. F. Sebastian figurájáról másolták, a lakása is olyan, tele saját fejlesztésű, mesterséges intelligenciájú robotbabákkal), úgy gondolják, hogy szakmai féltékenység motiválta. A fickó durván a film közepén kerül elő súlyos sérülésekkel, kómás állapotban, ebből kiderül, hogy nem ő a hacker, hanem őt is hackelték, mint a Kôkaku Kidôtai figuráit. Ezt követően mind a szereplők, mind a nézők gyanakodni kezdenek mindenkire, természetesen sejthető, hogy a hacker a kulcsszereplők egyike, de szinte bárki lehet, sőt lehet tudat alatti személyiség is, mint Paprika, akibe az összes férfi szerelmes, de nem mindenki tudja, hogy a doktornő alteregója.

A hack egyébként (ezt több esetben is láthatjuk, a doktornőnél és a kisöregnél is) úgy jelentkezik, hogy az áldozat elmerül egy álomban, amiben a nagyvárosi (nyilván Tokió) utcán nagyon furcsa tömeg hömpölyög: kerámianyulak, agyagkatonák, postaládák, ruhásszekrények, porcelánbabák, hűtőszekrények, zenélő békák, mikrohullámú sütők, díszes kapuk meg minden elképzelhető és elképzelhetetlen őrület, a középpontban, párna- és babahalmokon pedig általában a bekattant álmodó trónol, igaz néha más. Ez a jelenet egyre gyakrabban és gyakrabban bukkan fel a filmben, ahogy közeledünk a végéhez, és az őrültek a való világban is az álomban látott dolgokról hablatyolnak (meg néha erdők árnyékáról, ami az álmodó és az álom kapcsolatát szimbolizálja), majd ez a bábeli zűrzavar, ami valójában az emberiség kollektív álmának elegye (ekkorra már a géppel kapcsolatba nem került városi emberek is tömegével hackelődnek azaz őrülnek meg, az álomvilág ugyanis az erősödésével egyetemben egyre nagyobb befolyást is nyer, önálló életre kel), áttör a való világba, és elkezdi bekebelezni azt. Mellesleg ekkor már gyanúsnak tűnik a debil fickó is (Atsuko azt vágja a fejéhez, hogy mivel kövér és nem százas, talán a nyomik ura akar lenni), Atsuko asszisztense is (ő maga árulja el, hogy éppolyan szakmai féltékenységet érez a főnöke iránt, mint amilyet a debil asszisztense érezhetett), valamennyire a debil asszisztense is (hiszen nem ismerik még igazán a találmányukat, kómából is machinálhat valamit), kissé a kisöreg is (aki betegesen vonzódik Paprikához), sőt még enyhén Paprika is (Atsuko van inkább fókuszban, a józan ember, az alteregója, Paprika mindig inkább mellékszereplő pozícióban van, és ki tudja, mi lakozik benne). Egyedül a nyomozó nem tűnik gyanúsnak, aki csak a kisöreg régi barátja, nem kötődik annyira a projekthez, az ő problémája egyébként a film végére megoldódik: tinédzser korában a legjobb barátjával garázsfilmesek voltak (a képek és célzások szerint egy Dip Huet Seung Hung, azaz A Bérgyilkos jellegű nyomozós, bűnözős, jó barátos akciót forgattak), filmes karrierről álmodtak, ám a nyomozó feladta az álmot, a felénél kiszállt az első mozijukból, a cserben hagyott barát pedig, bár bejutott a filmművészeti egyetemre, rövidesen meghalt valami betegségben, a történtek hatására végül a nyomozóban erős bűntudat és depresszió alakult ki.

Természetesen (spoiler) a krimik ősi szabályait követve az a hunyó, aki a legkevésbé van szem előtt, nem tűnik motiváltnak, sőt talán épp ellentétes lépéseket tesz - az illető nem más, mint a tolószékes elnök, igaz van egy bűntársa is, Atsuko fiatalabb asszisztense. Ők ketten támadtak meg az őrült álommal mindenkit, a nyomozó és Paprika közös álmába is befurakodnak, ami a film vége fele természetesen sokrétegűvé válik, minden ébredés csak egy újabb álomba vezet, és mint feljebb írtam, végül már az éber való világot is elkezdi bekebelezni az álomvilág (vagy talán ezt is csak álmodják a szereplők). Kiderül, hogy az elnök célja pont ez volt, hogy megóvhassa és uralhassa az álomvilágot, azon keresztül pedig a való világot is, amolyan istenné váljon, és mindenható úrként ismét tudjon járni tolószék nélkül. A befejezés a szokásos: fél Tokió (vagy egy névtelen japán nagyváros) elpusztul, hatalmas lények csapnak össze (a debil egy méretes játékrobotként tör-zúz, a fő gonosz csak simán megnő, részben az átmenetileg gyökérré változó lábai szívják tele magukat a való világgal, és Paprika egy teremtménye is nagyra nő az álomvilág beszippantásakor), végül a nyomozó segítségével természetesen győznek a jók, és az önmagából kifordult világ visszaáll a rendes kerékvágásba.

Bár a sztori és a végső harc sem igazán meglepő és fordulatokban gazdag, a film hálóját azért elég finoman szőtték az alkotók, minden ok-okozat, akció-reakció és személyes motiváció a helyén van, az utolsó grimaszig pszichoanalizálható az anime. Továbbá rengeteg a visszacsatolás és az apró extra (megvan az elmaradhatatlan panty shot is), abszolút újranézhető, minden alkalommal új érdekességeket feltáró az anyag, ergo érdemes beszerezni DVD-n is. A sok ilyen között szemezve említést érdemel az, hogy a nyomozó rájön, nem hagyta cserben a filmes haverját, mert a félbehagyott mozit (ő játszotta a fiktív nyomozót is) valóra váltotta a pályaválasztásával, ettől gyógyul ki végleg az önmarcangolásból, amikor pedig moziba megy, Kon korábbi anime-jait látja a hirdetőtáblákon. A fő gonosz az asszisztenssel egyesülve válik óriáslénnyé, a legyőzője, egy gyorsan növő, álmokat zabáló kislány pedig lényegében az álomvilágban robottá vált debilből, az általa imádott és befalt pszichiáternőből, továbbá annak alteregójából, Paprikából születik, miután a nő rájön, hogy viszontszereti a kövér idiótát: furcsa és gyors fogantatás, és a létrejött álomutód mindhármuk jellemzőivel rendelkezik, így le tudja győzni ellenfelet, kicsit talán túlságosan is simán. A sort természetesen még hosszan folytathatnám, de inkább ajánlom a film megtekintését, ha valaki még nem látta.

Szerintem:

Bonuszként a végére dobok egy verset, amit egyébként kerülni próbálok (mármint, hogy versidézetessé, videoklip- és zenelinkelőssé váljon a blogom), de nagyon passzol a filmhez, persze sok más alkotás is foglalkozik a keleti filozófiák eme szegmensével, az álmok és a valóság kétarcúságával és effélékkel, az említettek mellett például James Joyce Finnegan Ébredése:

Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi Álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
- Álmomban - mondta, ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

- Lepke, - mesélte, - igen, lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi...
És felébredtem... és most nem tudom,

most nem tudom, - folytatta eltűnődve, -
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? -

Én jót nevettem: - Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát -
Ő mosolygott: - Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! -

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.