Gyűlölöm a reklámokat, ahogy szinte mindenki. Hazudnak, manipulálnak, csúsztatnak, bizonyos korban addiktívak (gyermekkoromban, mint szinte minden ismétlésekre fogékony, világot tanuló gyermek, persze imádtam őket, vártam, hogy nagy ritkán jöjjenek, velük együtt nyomtam a betanult szlogeneket, de "amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat"), rendszerint unalmasak, rabolják az ember drága idejét és tönkreteszik a tévézést. Miattuk szoktam le teljesen a doboz bámulásáról is (mármint a kábeles adásról, izzad helyette a DVD lejátszó), ma már csak napi 1-2 hírblokk meg időjárás-jelentés figyel be nálam, esetleg 3-4 havonta egy művészfilm, amit más módon nem tudok megnézni (rendszerint reklámmentesen, m1-en, m2-n, Dunán vagy Zone Europán - utóbbi sajnos egyre több csomagból kerül ki, úgy tudom, teljesen kivonul az országból). Persze néha még elcsípek egy-két reklámot az említett műsorok előtt és után, másoknál "nyitva felejtett" tévékben, kocsmákban, de kifejlesztettem az immunitást, rendszerint kizárom őket, ahogy az óriásplakátokat, netes bannereket és egyebeket is megtanultuk ignorálni.

Akadnak persze kivételek, hatalmas költségvetésből és / vagy zseniális ötletekből forgatott igazán jó, vagy legalábbis jelentős reklámok, amiket hajlandó vagyok megnézni, sőt én nyúlok utánuk a neten. Sok általam bálványozott mozis rendező is forgatott reklámfilmet, ezek között is vannak ütősek, meg persze kevésbé ismert emberek (nagynevű ügynökségeknél) is forgatnak időnként jó reklámokat (ők később talán betörnek a videoklipek és mozifilmek világába is, volt rá precedens), szóval elismerem, hogy a reklámok nem mindegyike híg fos, csak úgy a 99 százalékuk. Az igazán értékelhető reklámokra úgy tekintek, mint rövidfilmekre (mert ugye ez Amerikán kívül elég tág fogalom). Már az elején is terveztem, hogy kitérek néhány reklámra (leginkább fikaposztokban: Noni, Prolong, The 700 Club és Vidám vasárnap - utóbbi kettő persze showba bújtatott reklám), de csak most jött el az ideje, tehát a rövidfilmekhez hasonlóan "rövidrevágva" taget kapnak az ilyen témájú posztok is.

Valamiért mostanában egyre jobban kedvelem a szar filmeket, sőt látom, hogy sokan vagyunk ezzel így, lásd például a ZSkategória blog sikerét. Mostanra egész szubkultúrák szerveződnek cinkes zsánerfilmek köré. Ennek mélységeit és miértjeit külön posztban tervezem boncolgatni, tehát később, bővebben.

A Véletlenül szándékos című alkotásról pár napja olvastam először a Geekblogon, egyből kedvet is kaptam hozzá, mert egy olyan gyenge eresztésnek ígérkezett, ami lehet akár rejtett gyöngyszem, esetleg olyan rossz, hogy az már jó. Általában nem olvasok olyan filmekről, amiket még nem láttam (kerülök minden spoilert, ami tudom, hülyén hangzik egy ilyen spoileres blogon, sőt mások véleményét is megpróbálom így kikerülni, mielőtt sajátot alakítanék ki), de úgy tűnt, hogy ez is egy olyan film, amit csak szakmabeliek láthatnak fesztiválokon, soha nem kerül a nagyközönség elé, így átfutottam Bob Saint-Clair kritikáját. Remélem azért nagyon nem hatott a véleményemre, a Guy Ritchie párhuzam meg biztosan magamtól is beugrott volna.

A poszt végén aztán kiderült, hogy a filmet bárki megnézheti majd online, így bevéstem a dátumot, vártam, megnéztem, és ím az írás. Hozzáteszem, a Filmklik oldalán máig ingyenesen is megtekinthető volt a film, mától sajnos már 750-ért kölcsönözthető, és 1590-ért vásárolható meg. Ennyit semmiképp nem ér meg, és nem nagyon hiszem, hogy kiadnák DVD-n (annyira nem erős), legfeljebb valamelyik tévé éjszakai holtsávjában pörgethetik majd (erre kis esélyt látok, de mivel nincsenek ilyen összefonódások, erre sem mernék fogadni). Találtam olyan utalást is, hogy talán valamelyik tévé tavaly októberben leadta, bár az is lehet, hogy csak foglalkozott vele, konkrét nyomokra nem bukkantam. Mellesleg az alkotók és a forgalmazó olyan nagyon nem reklámozták, kevés cikk született a filmről, leginkább az ingyenes online megjelenése és a hozzá kötődő nyereményjáték sajtóanyagát hozta le mindenki, még filmes adatbázisok közül is kevésbe került be (egyelőre az IMDb-be sem), pedig azért akciódús nagyjátékfilm, amiből nem sok készül idehaza.

Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki sok-sok éve megálmodta az alább vázolt modellt, és elhatározta, hogy ebből lesz dollármilliárdos. :) Sőt jobban belegondolva, biztosan több tízmillió ember fejében járhatott ugyanez, csak nem volt ehhez szükséges csillagászati tőkéje, és a világ sem érett még meg a dologra.

A modell lényege annyi, hogy a videojátékok futtatását (beleértve a renderelést is) bízzuk teljes egészében nagy szerverekre, a számítógépeket és játékkonzolokat pedig butítsuk és "olcsítsuk" le pár ezer forintos ultraprimitív konzolokká, amik lényegében csak inputot (billentyűzet, gamepad, egér) továbbítanak az interneten a szerverek felé, és outputot (mozgóképet) streamelnek vissza, amit monitoron vagy tévén meg is jelenítenek. Röviden: cloud computed gaming.

A dolog számos előnnyel járna. Teljesen megoldódna a játékipart megnyomorító kalózkodás kérdése, a céleszközt is szinte mindenki megengedhetné magának, a kütyü fogyasztása is nyilván nagyon alacsony lenne (nem lenne energiapazarlás, magas villanyszámla stb.), ráadásul a fejlesztés is egyszerűbb lenne rá (nem kellene sok platformmal foglalkozni, különféle konfigurációkon tesztelni, patcheket szedegetni). A projekt, ami nem is kérdéses, hogy a játékipar jövője, számos dolog miatt nem valósulhatott meg mostanáig.

Az előző évek hagyományait követve (lásd a 2008-ast és 2007-est) ismét összefoglalom az Oscar Díjkiosztó Gálát magamnak, meg a néhány olvasómnak, bár akit érdekelt, bizonyára már olvasta az eredményeket máshol. A filmszakma legtöbbre becsült jellegzetes aranyszobrát mellesleg 81-egyszer osztották ki az éjjel. A sztorit, hogy mióta és mennyire fanatikusan figyelem a gálákat, ezúttal megspórolom, az előző ilyen posztokban már leírtam.

Idén még korábban kapcsolódtam be a közvetítésbe. Ahogy előzőleg írtam, tavalyig kihagytam a vörös szőnyeges puccparádékat. Most már jó előre a Pro 7-re kapcsoltam (továbbra is hálás vagyok ennek a német csatornának, hogy eredeti hanggal, problémáktól mentesen elhozza nekünk az ilyen eseményeket), és olyan 0 óra 57 körül bele is csaptak a lecsóba. Ahogy szokták, először a csatorna saját emberei tudósítottak németül a vörös szőnyegről, közben alaposabban bemutatták az érintett német filmeket és azok alkotóit. Aztán következett a sztárok leszólítása, itt is főleg a németekre koncentráltak, meg persze néhány nagyágyúra, a német tudósító jól láthatóan Danny Boyle-nak és Penélope Cruznak szurkolt, hozzám hasonlóan. Egy idő után ennek vége lett, és az amerikai vörös szőnyeges közvetítés ment tovább, abban már elég sok ember beszélgetett sztárokkal, szokás szerint felületesen. Hozzáteszem, ezúttal sem maradt el a divatbemutató, a színésznők mind elmondták, hogy Gucci vagy Prada van rajtuk, egy kis ablakban pedig bemutatták, hogy a korábbi években miket viseltek. A ruhákban nem láttam sok fantáziát, néhány fodros volt, néhány hímzett, de nem volt semmi emlékezetes, extrém vagy merész, amilyenekből egy-kettő minden évre jutott. Mélyebb dekoltázs sem nagyon akadt, és minden szoknya a földön gyűjtötte a port, így amikor cipőkről volt szó, akkor nem láttunk egy cipőt sem. Ez a konzervatív visszafogottság meglepett, de később jött rá magyarázat. Mellesleg Penélope Cruz, akinek én is nagy rajongója vagyok, most nem festett annyira jól, ráadásul előnytelenül varrták a ruhája mellrészét is. Angelina Jolie sem tündökölt annyira, a normálisnál soványabb volt, de azért egészségesebbnek tűnt, mint néhány korábbi fellépésén.

Miután a napokban jól láthatóan kibújt belőlem a Béatrice Dalle fanboy, eljött az idő, hogy leszedjem a polcról a napokban befutott 37°2 le matint, avagy magyar címén a Betty Blue-t, abból is a rendezői változatot. Hozzáteszem, a film borítóján és egykori plakátján látható fénykép az egyik legnagyobb kedvencem Herb Ritts True Blue-s Madonnája mellett (a reklámokért cserébe a repiposztereket a szerkesztőségbe várjuk - hehe).

Mivel az auteur író-rendezőkre nézek fel legjobban, kicsit utánajártam a film eredetének, amiről korábban tévesen úgy hittem, hogy Jean-Jacques Beineix forgatókönyvíró és rendező fejéből pattant ki. Az eredeti regényt egy Philippe Djian nevű pofa írta, aki Franciaország határain túl nem különösebben ismert, pontosabban csak az írás tárgyát képező mozi sikere után fordították le az annak alapjául szolgáló regényét több nyelvre, így magyarra is, 37,2° reggel [Betty Blue] címmel (sajnos szinte beszerezhetetlennek tűnik). Mellesleg felfedezhető némi hasonlóság Djian, Charles Bukowski és a film / regény főhőse között, mindhárman alantas alkalmi munkák mellett írogattak, amíg be nem futottak. Djian, bár a világ legrégebbi újságíró iskolájában diplomázott, nem magasztalja fel az írást (ahogy a hőse sem, ami éles kontrasztot alkot azzal, hogy a hősnő számára meg ez a legszentebb, legfontosabb dolog), így fogalmaz: "írónak lenni pont olyan, mint péknek vagy szerelőnek - csak más eszközöket használsz, és más eredményeket kapsz, ez minden". Szintén tőle: "Ne beszélj a munkádról, nincs mit mondanod róla. Ne kérdezd magadtól, hogy miért írsz vagy kinek írsz, helyette írj úgy, mintha bármelyik mondatod az utolsó lehetne." Egy róla szóló cikkben találtam az eredeti cím megfejtését is: egy átlagos terhes nő reggeli testhőmérséklete 37.2 fok.

Magát a mozit eredetileg eszméletlenül régen láttam a tévében, nyilván az eredeti kétórás változatot. Már kevés rémlett belőle, Dalle, a regény, az őrület (durvább jelenetek derengtek), a falfestés és az, hogy tipikus francia művészcucc volt, ami eléggé bejött, így régóta a bevásárló listámon figyelt. A combos, háromórás rendezői változatot csak most láttam először. Hozzáteszem, eléggé megoszlanak róla a vélemények, sokan tartják nagy romantikus filmek, de legalább ennyien, köztük nagynevű kritikusok címkézték fel unalmas, fél-pornó szemétnek már az eredetit is.

Pontosan két éve élesítettem az első publikus posztomat e blogon (érdekességként: az első teszt 2006. november 19-edikén ment ki, ami a még mindig meg nem írt Regina Spektor posztom kezdeménye volt, a blogolást pedig nyolc éve, egy hónapja és öt napja kezdtem), ez tehát ismét egy pezsgőbontós, évértékelős anyag lesz, a buliba, mint oldalt látható, meghívtam Jenna Jameson úrhölgyet is (hehe, persze nem, most amúgy is akkora, mint egy bálna, pár hét múlva születnek az ikrei). Az ilyeneket mindig azzal kezdem, hogy átolvasom a korábbi évértékelőket (itt az első technikai, amiből végül nem csináltam hagyományt, meg az első igazi), és magamban elemzem a változásokat, fontolgatom a további terveket.

Az előző egy év kétségtelenül gyenge volt, és eléggé elkanyarodott a fő, filmes témától. Összesen 21 posztot hoztam össze itt, ezek között egyetlen egy volt igazi filmes, az A Clockwork Orange (Mechanikus narancs és Gépnarancs), ami egyben könyves is volt. No és persze a tegnapi The Blackout (Filmszakadás), amivel elkezdtem visszatérni az eredeti kerékvágásba. Természetesen a Razzie, Golden Globe és Oscar posztok, amikből több is született, meg a The Dark Knight (A sötét lovag) IMDb-s első helyével foglalkozó két poszt is filmes volt, de nem az a vonal, aminek elsősorban a blogot szenteltem. Ezek mellett az első év végén felfutott offolás uralta a másodikat is, írtam több hardveremről, browserekről, online szolgáltatásokról meg még kicsit erről és arról, így el is repült az év.

Azon túl, hogy a napokban (pontosabban december végén) vettem és néztem újra, nincs különösebb oka, hogy a The Blackouttal, azaz a Filmszakadással nyitom az Abel Ferrara sorozatot.

Ferrara egyébként is furcsa, beskatulyázhatatlan, de nem is az igazán nagyok közé illő alkotó. Bár nem láttam az egész életművét, sok filmjéhez volt szerencsém, ugyanakkor kevésre emlékszem tisztán belőlük. Igaz a többség, például a The Driller Killer (A fúrógépes gyilkos), a Ms .45, a Fear City (A félelem városa), a China Girl (Kínai lány), a Cat Chaser (Macskafogó kommandó), a King of New York (New York királya), a Dangerous Game (Kockázatos játék), a The Addiction (Menekülés a pokolból) és a The Funeral (A temetés) olyan régen voltak meg, hogy már csak a szinopszisokból dereng, hogy láttam őket. Régen még kevésbé érdekeltek a művészfilmek, így a több-kevesebb művészi próbálkozásai nem mozgattak, azoktól mentesen - bár akad néhány emlékezetesebb vagy sokkolóbb darab - a fickóra az "este egyszer meg lehet nézni, ha nem adnak mást a tévében" címkét ragasztottam. Elképzelhető, hogy a soroltakon túl is láttam tőle ezt-azt, de például a The Gladiator annyira felejthető tucatmozinak tűnik, hogy meg nem tudom mondani, az elmúlt 22 évben volt-e hozzá szerencsém. Az biztos, hogy a New Rose Hotel kimaradt, pedig William Gibson és Willem Dafoe (meg valamennyire Christopher Walken és Asia Argento) rajongóként nagyon kíváncsi vagyok rá, úgy érzem, maga a novella is kellően ferrarás, így akármennyire gyengén szerepelt a mozi, valószínűleg jól ragadta nyakon a hangulatot. Ugyanakkor az 1993-mas Body Snatchers (Testrablók), ami önmagában is remake (és az óta ismét újraforgatták) elég sokszor volt meg az HBO-n, mivel Forest Whitaker jó színész, Gabrielle Anwar meg jó csaj, és alapjában véve, bár különösebb extra nem volt benne, egész nézhető horror volt. A gyűjteményemben egyelőre a Bad Lieutenant (Mocskos zsaru) és a poszt témájává választott The Blackout van meg eddig, VHS-en és DVD-n is, ezeket szintén elég sokszor láttam.

A The Blackout a kritika és közönség által is középszerűnek mért Ferrara munkásságában (ami azért néhány rangos európai díj közelében járt már) is egy jelentéktelenebb darab, egy-egy kép, a jól eltalált lüktető zene, némi művészi önreflexió és a benne röviden bemutatott szubkultúra fogott csak kicsit meg, de én szinte minden gyengébb moziban találok valami jót. Hozzáteszem, a promóképek, amik néhány DVD dobozra is felkerültek (sajnos az én előző posztban említett papírtokomra nem), mellesleg meglehetősen csalókák. Azt nyilván kevesen vitatják, hogy Béatrice Dalle a világ egyik legdögösebb vadmacskája, mellette akkoriban Claudia Schiffert is az egyik leghelyesebb topmodellnek tartottam (mondjuk annak is számított, de ma már az akkori, fiatalabb külsejében sem látok semmi extrát, azért soha nem volt egy Linda Evangelista), így a közös képek érdekes szerelmi háromszöget sejtettek. Ezzel szemben a két nő nem szerepel együtt egy kockán sem, talán a figurák nem is tudnak egymásról.

Kezdetben vala a DVD. (Hogy ennél jobban, a VCD-ig, VHS-ig, Betamaxig és egyebekig ne menjünk vissza az időben.) Kivételesen filmszakadás van nálam, meg nem tudnám mondani, hogy mikor kezdtek el komolyabban terjedni a világban és hazánkban a DVD filmek és lejátszók, de 1997-re vagy 1998-ra tippelném az első fecskéket. A DVD filmek évekig kuriózumok voltak (és szinte mindenki kihagyta a VHS után a rövid életű VCD korszakot), korai árakra nem emlékszem, de az biztos, hogy akkoriban a legnagyobb kedvenceim (például a Blade Runner, azaz Szárnyas fejvadász - BTW, nem tudja valaki, hogy mikor jelenik meg már végre nálunk is a koffer?) megvétele sem fordult meg a fejemben, tehát 8-10 rugó meglehetett egy film. Az asztali lejátszók szintén a csillagokat verdesték, biztosan 100 ezer felett kezdődtek, így sokáig, nagyon sokáig (mint az egy korábbi posztomban olvasható, 2005 végéig) nem vettem ilyet. Hozzáteszem, az ismerőseim többsége ma is PC-n néz filmeket, én a zaj, a fogyasztás és a kopó alkatrészek miatt, mióta 20 alá estek az asztali lejátszók, inkább kímélem a PC-met, és asztalizok. PC alkatrészekben egyébként gyakran voltam early adopter, az első CD íróm úgy 160 körül volt, DVD írót is korán, a második vagy harmadik jelentősebb áresés táján vehettem, még csillagászati áron.

Az árak mellett sokáig a kínálattal is gondok voltak a DVD piacon. A kölcsönzőkben és könyvesboltokban feltünedezett néhány cím, de évekig nem mozgatott semmi olyan magas áron, kitartottam inkább a VHS mellett, amin egyébként az 1980-as évek első felétől a DVD-re átállásig gigászi (mostanra sajnos haszontalan és meglehetősen rossz minőségű) archívumot építettem, az utóbbi másfél évtizedben főleg HBO-ról, előtte leginkább külföldi csatornákról. A móka nem is volt annyira olcsó, amikor utoljára vettem VHS kazettát, talán 600 körül volt egy darab (nyilván a jogvédő matrica dobta ezt is meg, ami ugyanakkor fel is jogosít a filmek felvételére). Emlékeztetőül, és azok számára, akik ebből zsenge koruk miatt kimaradtak: egy kazettára (180 és 240 percesek voltak leginkább) jellemzően két filmet lehetett felvenni (a végén már voltak duplára tömörítős trükkök is, de ilyesmivel soha nem kísérleteztem, nyilván nagyon komoly minőségromlást eredményezhetett - máig sem tudom, hogy ez hogyan működött, sokáig framerate csökkentésre tippeltem, de a felére zsugorított képes vagy a csökkentett analóg mintavételes is ésszerű trükknek tűnik), vagyis egy film 300 volt. Persze sokat tékáztam és cseréltem is, de mindig megvolt bennem a gyűjtőszenvedély, különösen a legnagyobb mániám, a filmek irányába. Ha valamit bármilyen apró aspektusból (például, mert álomszép volt benne Béatrice Dalle) értékesnek, érdekesnek, újranézhetőnek találtam, az nekem előbb vagy utóbb kellett és kell, persze szép lassan gyűjtögetek, lépésről lépésre.

Az Amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia pár napja nyilvánosságra hozta az idei Oscar-díj várományosok listáját. Természetesen, akit foglalkoztat a dolog, az már látta, így inkább csak a hagyományok követéseként, meg saját magamnak tolom ide be.

Ugyan terveztem, hogy a tavalyihoz hasonlóan ismét összeütök egy kétnégyzetes PDF-et, tehát az egyik oszlopban lehetne tippelni, a másikban pedig a gála alatt a győzteseket pipálni, ráadásul idén nagyon designosat akartam virítani, de mivel nulla visszajelzést kaptam anno a dologgal kapcsolatban (noha megjárta a poszt a Blog.hu címlapját is, elég film buff botolhatott bele), utólag haszontalan ötletnek ítéltem a totót, plusz én sem játszottam végig, hiszen a legtöbb filmet akkor még nem láttam. Meg aztán idén is kiadott az akadémia egy korrekt PDF-et a gála alatti pipáláshoz, az bőven megfelel a célra, totó projekt törölve.

Az előző posztom kapcsán még azon is elgondolkoztam, hogy egyáltalán érdemes-e pipálni, a "loser cam" nézése helyett (amikor mutatják kisablakban a vesztesek több-kevesebb sikerrel leplezett csalódását, és persze a győztes kitörő örömét) a sötétben a kategóriát keresni (mert véletlenül sem tudták átadási sorrendben összeállítani a PDF-et). Ráadásul, amint vége a show-nak, és ülnék neki a szokásos posztnak, már kint van a főbb amcsi oldalakon a győztesek listája, lehet másolni, nincs sok haszna a pipálásnak. Persze megszokásból azért fogok pipálni, hehe.

Utoljára a kilencvenes évek elején kukkantottam bele a Golden Globe (Arany Glóbusz) ceremóniába. Bár tudom, hogy az Oscar után az egyik legjelentősebb amerikai filmes elismerés (a filmek meg az én nagy szerelmeim), maga a díjátadó nagyon untatott. Egyrészt nem vonultat fel show elemeket, mint az Oscar gála, másrészt nincs átitatva stand up comedyvel, harmadrészt szinte kizárólag a tévéről szól (ráadásul annak idején csak olyan sorozatokat emlegettek, amikről életemben nem hallottam, és amiket nálunk később sem igen játszottak). Olvasóim számára közismert, hogy én a mozifilmek mellett teszem le a voksomat, a tévét (így a sorozatokat és tévéfilmeket) kevesebbre tartom, ahogy gondolom a film buffok többsége. Nem csak a jellemzően alacsonyabb költségvetés és más megkötések miatt, egyszerűen belém ivódott, hogy "mozi jó, tévé rossz", amire Matty is céloz a The Blackout (Filmszakadás) című moziban, amiről már félig megírtam egy jövőbeli posztomat.

Ugyanakkor, mivel olyan régen néztem Golden Globe díjátadót, gondoltam, idén nem csak az eredményeket olvasom el, meg is nézem a show-t (egyébként a Cannes-i Fesztivál és a Sundance is nagyon érdekelne, többek között, de ezekről tudtommal nem szoktak gálát közvetíteni, ha van egyáltalán), ha sikerül valamelyik csatornán elcsípnem. A Pro7 ismét az élen járt, élőben tolta, zavaró kommentátorok és szinkrontolmácsok nélkül, angolul - a túl gyakori reklámok ellenére is le a kalappal előttük. A show továbbra sincs egy súlycsoportban az Oscarral, de legalább cirka két óra alatt lezavarták (plusz egy óra reklám). A teremben, a pódium előtt a jelöltek és díjátadók (plusz még néhány érintett, de a többség nem a párjával volt) pezsgőztek asztalok körül, feljebb még akadt pár asztal, valószínűleg további fontos embereknek. Nem volt ceremóniamester, a díjátadók és felkonferálók egymást váltották - bár ez utóbbi az Oscarnál sincs másként. Egyébként, aki nem ismerné, ez a Hollywood Foreign Press Association díjátadója, vagyis (gondolom) elsősorban szakújságírók döntenek a díjakról (ami kevésbé tetszik, mint az Oscar rendszere, ahol a díjazottak mind állandó szavazókká válnak), a díj rangját feltehetően a kora is adja, a mai volt a 66-odik.