Már nem tudom mikor tört rám először az a mánia, hogy kell nekem egy QWERTY billentyűzetes PDA, de jó rég lehetett, és máig is tart. Talán valami brókeres filmben láttam yuppie-kat molyolni ilyesmivel, valószínűleg egy korai Psionnal. Hozzáteszem, saját notebookom sincs még, kütyümániából szívesen birtokolnék egyet, de szükségem abszolút nincs rá, mivel keveset utazok középtávon (rövidtávon előszedni sem érdemes, hosszútávot meg nem bír ki egy jobb akksi sem, Budapestre már félúton lemerülne a vonaton), nem dolgozom a szabadban (faluhelyen nincs Wi-Fi, nem igazán lehet neonomádkodni), és ritkán tartózkodom számítógép nélküli helyen (akkor meg megállom kockulás nélkül). A palmtop viszont más. Mivel multitaszkban állandóan agyalok egy tonna futó és hobbi projekten, forgatókönyveken, arculatokon, komplex művészeti installációkon, üzleti lehetőségeken, blogposztokon és még ezernyi egyéb dolgon, amiket próbálok gyorsan lejegyezni, mielőtt elillanna a múzsa csókja, ilyesmire ideálisnak tartom a QWERTY-s palmtopokat.

Először a Psion 3-mat néztem ki magamnak, úgy emlékszem a kilencvenes évek elején szinte beszerezhetetlen volt, és eszméletlenül drága, így csak tervezgettem, hogy vagy egyszer összejön, vagy majd lesznek más alternatívák. Hiánypótlóként vettem egy CITIZEN MB-250-en. Akkor még a kémfilmeken kívül sehol nem voltak "rádiótelefonok", és az adatbankos számológépek is valami oltári nagy különlegességnek számítottak, így meg is lepett, hogy egyszer belebotlottam ebbe a falum főterén, egy gyakorlatilag tök üres (árultak kétfajta GameBoy játékot meg kétfajta órát, nagyjából ez volt a teljes árukészletük), rövid életű tech boltban. Emlékeim szerint cirka 4-5 rugót szurkoltam le érte. Persze hamar kiderült, hogy semmire sem jó, 12 digites volt a kijelzője, 36 karakter fért egy bejegyzésbe, és 150 bejegyzés fért a memóriájába (de különféle korlátokkal, tehát mondjuk 150 darab 1 karakteres bejegyzéssel számolva, meg az össz memóriából egy betű többet evett, mint egy szám, meg ilyenek). Tehát egy rövid mondatot sem igazán lehetett eltárolni benne, csak több blokkban, ráadásul nagyon vacakok voltak a ZX81-et idéző érintős gombjai, és persze nem volt QWERTY-s, a mobilokhoz hasonlóan "egyszer nyomod le, kétszer nyomod le, háromszor nyomod le" módszerrel lehetett bele gépelni. Szóval kalap szar volt, használhatatlan, cipeltem magammal, de néhány csaj telefonszámán és címén kívül más nem nagyon került bele. Idővel pedig meg is adta magát teljesen.

Folytatva innen.

Végül elérkeztünk az utolsó, valamennyire ismert, valamennyire kapható eszközhöz, az Amazon Kindle-hez. Nem ez adta az apropót a mini-sorozathoz, régóta terveztem, de jó, hogy megjelent. Korábban nem hallottam róla, hogy készülne, hazai tech és kütyü oldalakon sem olvastam róla a megjelenése előtt, pár napja mentem az Amazon oldalra, és nagy meglepetésemre Kindle reklám fogadott a szokásos főoldal helyett. Azért is volt szokatlan, mert az Amazon, a világ legnagyobb könyvesboltja (meg persze minden egyebet is árul) tudtommal nem fejlesztett hardvert meg semmi ilyesmit korábban, ugyanakkor óriás könyvesboltként ők voltak a legmegfelelőbbek rá, hogy megtegyék a legfőbb lépéseket a digitális átállás irányába. Ha a kütyüjük komolyan elterjed (és erre van esély, a sorban ez a legnagyobb brand, a Sony a kezdeti DRM-es szerencsétlenkedése miatt nem túl komoly tényező a digitális könyvpiacon, persze a verebek csiripelik, hogy talán az Apple és a Google is belép a körbe), ők tudják az archívumuk és kapcsolataik segítségével a legtöbb digitális könyvet kínálni (a Google persze megszoríthatja vagy megelőzheti az Amazont, nekik még durvább lehet az archívumuk, sok éve készülnek az átállásra). Most azonban nézzük inkább magát az eszközt.

Ennek a gépnek is könyvet formáz a doboza, szálldosó betűkkel, a csomagolás abszolút korrekt. Maga a masina nem túl elegáns, szimpla fehér, sarkos műanyag, nem is könyv formájú, az alja bedől ott, ahol visszatér az ilyen gépekből régen száműzött billentyűzet. Ami végül is hasznos lehet, mint azt korábban írtam, de ha az ember csak olvasni akar, talán felesleges, és sok hasznos helyet foglal, ugyanakkor igazán hasznos dologra (mondjuk regényírásra) meg egyrészt túl kicsi és kényelmetlen lehet, másrészt maga technológia sem igazán optimális ilyesmire (bár nem tudom, egy e-paperes lapfrissítés mennyit fogyaszt, mondjuk egy TFT monitoros képfrissítéshez mérten, ami ugye másodpercenként 60-70-szer is bekövetkezik). A cucc tehát elmegy, de inkább műanyag játéknak tűnik, mint könyvnek, persze ezért találták ki ezekhez a kütyükhöz a borítót, hogy könyvesebb legyen az élmény meg a fogás. Mellesleg, mint írtam, nem is jár minden eszközhöz borító, a Bookeen Cybook Gen3 alapcsomagjából is hiányzik a töltővel együtt (pofátlan lehúzás ilyen méregdrága cuccnál), a Kindle-hez mindenesetre mindent mellékelnek. Tetszik, hogy nagyon nagyok a lapozó gombok, és a kütyü mindkét oldalára jutott belőlük, ezeken és az alsó billentyűzeten túl akad még egy görgő alul és egy LCD csík felette, a képernyő jobb oldalán - ez a kettős a menük közti tallózást segíti. Hangerő gombok vannak alul is és oldalt is, sajnos elkerülhetetlen, hogy az ember ne nyomja meg véletlenül fogás közben valamelyiket vagy a lapozókat, az eddig általam olvasott tesztek szerint pedig nincs mód az egyes gombok lezárására, ami ésszerű lett volna.

Folytatva innen.

Visszakanyarodva a fő témára, a második e-book reader, ami még az amerikai PRS-500 Reader előtt (csak a két-három Sony terméket egy kalap alá vettem) megjelent a piacon, az iRex Technologies (a Philips egyik leányvállalata, mellesleg az Sony cuccok e-paperjét is az a Prime View International fejlesztette és gyártotta, amelyik a Philips-től vette meg az egész e-paper üzletet minden szabadalommal és egyébbel együtt) iLiadje volt. A 2006 júliusában Amerikában és Európában is megjelent (természetesen nálunk nem kapható) masina jóval komolyabb darab, mint a többi, vasban és árban is húzósabb. Amerikában 700 dollárba, azaz 122 ezer forintba kerül, Európában 650 eurót, azaz 166 ezer forintot is van pofájuk elkérni érte - tipikus, szinte minden kütyü ugyanannyi euróba kerül, mint ahány dollárba, nem számítva a kettő közötti értékkülönbséget, a nevető japánok pedig mindent messze az amerikai ár alatt kapnak meg.

A cucc kijelzője 16 szürkeárnyalat megjelenítésére képes 1024x768 pixel felbontású, a processzora 400 MHz-es Intel XScale. 256 mega belső Flash RAM-ja van (a felén a Linux alapú rendszer terpeszkedik), 64 mega RAM-ja, képes vezetékes és vezeték nélküli (Wi-Fi 802.11g) hálózati kommunikációra és CF meg MMC kártyákkal, továbbá USB pen drive-val bővíthető 4 gigáig. Természetesen USB-n keresztül is PC-re csatlakoztatható, sőt érintőképernyős, tehát nincs fizikai billentyűzete, de feltehetően van virtuális, plusz lehet rá rajzolni, cerkával jegyzetelni, sőt akár Sudokut és keresztrejtvényt is fejthet rajta az ember. Természetesen ezt is lithium ion akksi hajtja már, de sajnos ez sem pihen, amikor csak olvasunk, és nem kell a kijelzőt frissítenie, ezért az elég böszme vas viszonylag hamar lemerítheti az akkumulátorát. Ezeken túl szinkronizál PC-vel és ingyenes online accounttal, rengeteg másolásvédelem nélküli fájlformátumot kezel: PDF-et, HTML-t, XHTML-t, TXT-t, JPEG-et, BMP-t, PNG-t és PRC-t, meg amire még felkészítik a firmware frissítések meg a garázsprogramozók, plusz olvas RSS feedet is. Nyelvben a normális nyugatiak mellett kínait is kezel, kelet-európai nyelveket valószínűleg nem, bár ki tudja.

Amikor pár éve (négy, vagy talán már öt is megvan) először hallottam az e-paperről (elektronikus papírról - mellesleg most olvasom, hogy a Xerox már a hetvenes években fejlesztett ilyesmit, olybá tűnik, hogy szinte mindent ott találtak fel, ami forradalmasította a számítástechnikát, lásd még az egeret, az ablakos GUI-t (Macintosh Desktop, Amiga Workbench, GEOS, Windows) és a többit), rögtön nagyon elkapott a dolog, a bennem rejlő kütyübolond és könyvmoly egyszerre kiáltotta: ILYEN KELL, AZONNAL! A dolog mélyebb kémiai-elektronikai részleteibe nem megyek bele, aki akar, keressen rá, továbbá úgy tudom, több alternatív technológiát is kifejlesztettek, ahogy az LCD monitorokban is több különféle módszert alkalmaznak. A leglényegesebb dolgok a következők:

1. Az e-paper tudtommal (mert látni még nem láttam ilyesmit, és gyanítom, hogy még évekig nem fogok) teljesen olyan, mint egy hagyományos, nyomtatott könyvoldal, nem igényel háttérvilágítást, nem tükröződik, nincsenek korlátozott betekintési szögei, tehát pont olyan kényelmesen olvashatjuk, mint a hagyományos nyomtatott szöveget.

Mindig jókat szoktam röhögni a blogok publikált keresési eredményeken, mivel rendszerint tele vannak mosolyogtató perverz dolgokkal, sőt gyakran olyan szavakra is találatot mutatnak, amik nem is fordulnak elő az oldalon. Régóta tervezem, hogy egy ilyen listát én is közzéteszek, mert nálam is elég viccesen alakult a statisztika, de nem akartam elsietni, idővel több és több érdekes találat jött össze. Úgy döntöttem, a listát több okból sem találati sorrendben teszem közzé (bár azért a gyakoribbak vannak elöl), egyrészt, mert ez nem túl ismert oldal, így elég kicsik a találati különbségek is, másrészt rengeteg az olyan duplikátum, ahol ugyanaz a szöveg szerepel ékezettel, ékezet nélkül, idézőjelben és még sorolhatnám, amiket külön számol a rendszer. Inkább az érdekesebb találatokat emelem ki, és sokhoz hozzá is fűzök, néhány kommentár talán a vicc mellett még hasznos is lehet valaki számára. Szóval fogadóórát tartok a keresőembereknek (a hibákat és elgépeléseket szándékosan tartottam meg, az igazán érdekeseket kiemelem, az ismétléseket nem):

kurvák, kurvak, sarki kurvák, hivatásos kurvák, kurvák az utcán, kurvák munka közben, vén kurvák - Egyértelműen a legnépszerűbbek, bár nem ezek trónolnak a lista tetején, mivel sok "ízben" fordulnak elő. Kispénzűeknek javaslom a városok kivezető útjait esténként, gazdagoknak meg ott van például Kelemen Anna (a "dubajos" celebeket csak azért nem listázom, mert a többségük, például Görög Zita tudtommal már nem aktív). Kísérőnek az "Alkohol, kurvák és írás" című posztomat javaslom.

Már kissé szentségtörésnek érzem, ha néhanapján a határozottan filmes irányba önállósodott blogom képét offtopic tartalommal tarkítom (könyv alig volt, zenét is ígértem, de eddig még egy "zenebona" tages poszt sem született, a kütyük később kerültek a képbe, ebben a témában van még két félkész posztom), de mivel ma lett technikailag egy éves a blogom, egy posztot szentelek neki.

Valamikor 2006 októberének végén vagy novemberének legelején botlottam bele a blog.hu-ba, akkor már működött, de még csak béta fázisban, kevésbé reklámozva, főleg az Index publicistái (ma a címlapon a háztáji és a blogsaláta ablakokban találjuk meg őket) által tologatva. Akkor még nem volt nyitott a regisztráció, de bétatesztelőnek már bárki jelentkezhetett, így tettem én is. Gondolom, benne lehettem az első 500-ban, és az aktívabb hibabejelentők között nyugtázhattak, mivel sokat nyaggattam Sztahanovot kérdés- és kérésözönökkel, ilyen kérésemre (persze valószínűleg többen kértük) került be az FCKeditorba a Sorkizárt gomb is, amit végül nem használtam, CSS kóddal tördelek helyette.

Az 1994-es, Oliver Stone által rendezett és eredetileg Quentin Tarantino által írt Natural Born Killers (Született Gyilkosok) az alább vesézett Cannibal Holocaust által felvetett erőszak és média kapcsolat (hatás, visszahatás, visszacsatolás, igény, igénygenerálás, közös felelősség) hullámvasútján száguld tovább (nem is csak képletesen, mert részben road movie, és az autó mellett üzenetek suhannak tova), jóval profibb módon.

Bár lazán is felcímkézhetjük a mozit, annyira mégsem egyszerű egy fiókba bedobni. Elsősorban vicces szatíra, a társadalom (legfőképp a modern, amerikai) és a média elé állít görbe tükröt, néhol nagyon-nagyon görbét, de ugyanakkor a film vád és önvád, exploitation mozikat súroló, önmagáért tomboló erőszak (szalonképesebb, nem túl naturális, bár így is betiltották pár helyen), sőt művészfilmnek is elmegy. Ez utóbbi inkább bevált vizuális kliséket alkalmaz (mondhatjuk azt is rá, hogy túl művészkedős művész), mint kísérletez (igaz akadnak újdonságok is szép számmal, talán bullet time is itt volt először), a droghatást és őrületet illusztráló fogások egy részét is saját magától vette át Stone, az 1991-es The Doors (Doors) című filmjéből.

Videós körökben évekig tartotta magát az a mendemonda, hogy létezik egy snuff film, amiben valódi embereket ölnek - a forgatáshoz a filmesek pár dél-amerikai szerencsétlen bennszülöttet béreltek fel, akit senki sem fog keresni, aztán a kamera előtt lemészárolták őket. Az igazság sok év után, valamivel az előtt jutott el hozzám, mielőtt szerencsém lett volna végre megtekinteni a Ruggero Deodato által rendezett 1980-as Cannibal Holocaustot (a magyar címe ugyanez), amit az óta persze jó párszor láttam, így már nem snuff filmként tekintettem rá, ahogy eredetileg sokan.

Mint kiderült, a snuff filmes sztori valószínűleg magától keletkezett városi legenda volt, nem határozott marketingeszköz, bár a filmesek annyival táplálták a dolgot, hogy a színészekkel nem promótáltatták a mozit, mintha tényleg odavesztek volna, a vicc pedig végül annyira eldurvult, hogy Deodatót le is tartóztatták. Először azzal vádolták, hogy túl obszcén a film (természetesen az, de akkoriban nem volt ilyen kemény a cenzúra, ugyanakkor ez mutatja, hogy ha valami nagyon kicsapta a biztosítékot, keményebben odacsapott a pörölykalapács is), majd azzal, hogy tényleg embereket gyilkoltak a forgatáson. Végül Deodatónak kivágott jelenetekkel, kulisszatitkokkal és a szereplők felvonultatásával kellett bizonyítania ennek ellenkezőjét az olasz bíróságon. Ettől függetlenül, mivel nagyon brutális és perverz exploitation mozi (sőt valódi állatokat is ölnek benne, amit ma biztosan megakadályoznának az állatvédők), több országban betiltották, és nagyon meg is osztja az embereket, sokan tartják minden idők legrosszabb filmjének, de ugyanakkor már csak a hatása és viszonylagos egyedisége miatt is kultfilmmé vált, legalábbis horrorrajongó-körökben.

"Azt ismered, hogy egy pasi kiesik az ötvenedik emeletről? Miközben zuhan, azt mondogatja, hogy nyugtassa magát: Eddig minden rendben. Eddig minden rendben. Eddig minden rendben. Eddig minden rendben. Nem a zuhanás számít ... a leérkezés."

2006. október 23-adikáról leginkább a fent citált skandálás ("Ötvenhat, ötvenhat!") maradt meg bennem (az volt akkor eredetibb, a "Gyurcsány takarodj!", az "Elkúrtad!", az "ÁVH, ÁVH!" és a "Magyar rendőr velünk van!" akkor már hetek óta pörgő lemez volt), a tévén látott képek pedig kísértetiesen hasonlítottak egy filmben látottakhoz. Persze biztosan hasonlítható sok más mozihoz is, de az egész összetűzés látványa és érzelmi töltete a magyar zsidó származású Mathieu Kassovitz által írt és rendezett La Haine, azaz A Gyűlölet című, 1995-ös, Zone Europán sokat cirkuláló, fekete-fehér mozit idézték fel bennem.

Apró érdekesség, hogy Kassovitz apja 1956-ban vándorolt ki, régóta dolgozik rendezőként, de többnyire TV-ben, azt hiszem csak egy filmjét láttam, a Robin Williams-es Jakob The Liar-t (Hazudós Jakab), gondolom a fia sikere segítette magasabbra a ranglétrán, ugyanakkor a fia meg bizonyára nem futott volna be színészként, íróként és rendezőként, ha az apja nem egyengette volna a karrierjét. Szintén érdekesség, hogy állítólag megtörtént eseményeken alapul, bár ez úgy tűnik eléggé kérdőjeles, ahogy az is érdekes, hogy nyilván Mathieu Kassovitz nagy jólétben nőtt fel, nem tapasztalta meg a filmben ábrázolt helyzeteket, mégis olyan nyers hitelességgel prezentálja azokat, mintha csak egy önéletrajzi ihletésű művet néznénk. Mellesleg a rengeteg díjat nyert moziban a szereplők a színészek valódi neveit kapták.

Kevés annyira gyomorforgató mozi létezik, mint Gaspar Noé 2002-es, Irréversible, vagy az eredeti írásmódja szerint IЯЯƎVƎЯSIBLƎ (Visszafordíthatatlan) című alkotása, legalábbis a nagyobb költségvetésű (bár nem sikerült ráakadnom arra, hogy mennyibe került), híresebb színészekkel forgatott filmek mezőnyében. Ugyan most, pár év után másodszor megnézve már nem tűnik annyira hatásvadásznak és durva látványvilágúnak, mint amire emlékeztem, de az, hogy ténylegesen nem fröcsög a kamerába a vér és a szar, nem csökkenti a mozi szinte páratlan brutalitását. Természetesen az igazi snuff-filmek (nekem még nem volt ilyenhez szerencsém, bár bizonyára nem városi legenda a létezésük, és nem csak kamukat forgattak) vagy az ekként marketingelt Cannibal Holocaust és Faces of Death (A Halál 1000 Arca) felveszik a versenyt vele, de abszolút nem ugyanazon a pályán játszanak.

Noé mozija emellett azzal emelkedik még ki a filmek erdejéből, hogy egy olyan homage-film, ami kivételesen nem másolja szolgamód a jeleneteket, amelyek előtt tiszteleg - történetesen Stanley Kubrick egész munkássága előtt. Félreértés ne essék, Kubrick abszolút ott van minden kockában, a háttérben, a posztereken, a nevekben, a zenében, még a történet irányában is, de Noé ügyesen, eredeti módon gondolt újra mindent, nem lóg ki alóla annyira a Clockwork Orange (Mechanikus Narancs), mint a Kôkaku Kidôtai (Ghost in the Shell - Páncélba Zárt Szellem) a Matrix (Mátrix) trilógia alól vagy a Lady Snowblood a Kill Billek alól.