Ma a Cursed (Vérfarkas) című DVD korong kerül a boncasztalra, Wes Craven egyik 2005-ös filmje. Mellékesen jegyzem meg, hogy bár eddig a darkosabb filmek vannak a blogomban túlsúlyban, ez nem egy horrorfilmes blog, lesznek vígjátékok, rajzfilmek meg mindenféle vidámság is, egyszerűen csak gyakori, hogy időnként hasonló filmeket vagy egy adott rendező munkáit nézem egymás után, emiatt nincs túl nagy tematikus ugrabugra mostanában.

Visszakanyarodva a filmre, a címe akár az is lehetne, mint a bejegyzés címe, John Landis után szabadon (ugye ő jegyezte az An American Werewolf In London - Egy Amerikai Farkasember Londonban című filmet, amit később mások továbbgondoltak, és megszületett az An American Werewolf In Paris - Egy Amerikai Farkas Párizsban is), a történet itt is ugyanaz: egy fiatalt megharap egy furcsa farkas, ő pedig elkezd átváltozni, és szembesül a ténnyel, hogy farkasember lett. Craven annyival bonyolítja meg az alaphelyzetet, hogy egyből egy testvérpárt karmol meg a farkasember, egy huszonéves lányt (Christina Ricci alakítja), aki valami kisebb szerkesztő és szervező egy TV-s talkshow produkciós cégénél, továbbá az általa nevelt öccsét, aki egy iskolába járó, viszonylag hétköznapi tini, bár inkább a lúzer fajtából, a srácok többsége őt szívatja. A horrorfilmeken, képregényeken és interneten felnőtt srácnak hamarabb leesik a tantusz, a nővére viszont sokáig nem hisz a természetfelettiben, csak ahogy közeledik a holdtölte, és egyre jobban megváltozik, kezd ő is ráébredni a helyzetére. A változást kezdetben élvezik, ők a más filmekből megismert farkasemberekkel szemben nem éreznek vágyat a gyilkolásra, talán csak a vért ízlelik, és a nyers húst fogyasztják egy kicsit szívesebben, tehát különösebb hátrányuk nem származik az egész helyzetből. Előnyük annál több, mindketten nagyon megerősödnek, továbbá nő az önbizalmuk és a szexuális vonzerejük is. Az öcs is becsajozik, és a nővér után is egyre több pasi fut, a párja ugyanakkor, aki egy horrorfilmes relikviákkal teli nightclubot rendez be (nem derült ki, hogy amolyan lakberendező művész-e vagy esetleg ő a tulaj), meglehetősen furán viselkedik végig, és nem csak azért, mert korábban hatalmas nőcsábász volt.

Gondolom azzal mindenki egyetért, hogy Bram Stoker Dracula (Drakula) című regénye mellett Anne Rice Interview with the Vampire (Interjú A Vámpírral) című irománya minden idők legismertebb, legnépszerűbb és leginkább kultikus vérszopós sztorija, szinte biztos, hogy ezekből fogyott a legtöbb példány is. Természetesen az eladási adatokat nem ismerem, és bizonyára mindenki másképp viszonyítja a kettőt egymáshoz, az egyiket jobban kedveli, a másikat kevésbé. Szintén nagyon valószínű, hogy ezekből készültek a legnagyobb költségvetésű, legnézettebb és legjobban sikerült filmadaptációk is (az előbbi rengeteg moziváltozata közül természetesen a Francis Ford Coppola által jegyzett 1992-es Draculára gondolok) - ezzel a tézissel talán csak néhány Stephen King ('Salem's Lot), Blade, John Carpenter (Vampires), Wes Craven (Vampire In Brooklyn), Robert Rodriguez (From Dusk Till Dawn), Tony Scott (The Hunger) és hasonló rajongó száll szembe.

Természetesen az 1973-ban íródott (magyarra, ha jól tudom csak a filmadaptáció után lett lefordítva, 1995-ben) Interview With The Vampire regényt rég rongyosra olvasta minden horror rajongó, ahogy a Neil Jordan által 1994-ben rendezett Interview With The Vampire filmet is látta már mindenki, akit érdekelt. Többek között tavaly is leadta a TV2 és/vagy az RTL Klub számos alkalommal, de körözött sokkal korábban az HBO-n is, és talán az M1-en is. Én a filmet utoljára, harmadszor vagy negyedszer meglehetősen régen láttam, volt úgy 6-7 éve, így elérkezettnek láttam az időt arra, hogy újra megsasoljam (a regényt meg csak a megjelenésekor olvastam, néhány folytatása is megvan, de még vadászom hiányzó részekre, hogy kipörgethessem mindet).

Az olajfúrótornyon megvilágosodott autodidakta direktor, Richard Linklater az a fickó, aki legutoljára került be a kedvenc filmrendezőim közé, ami nálam, mint az a köreimben közismert, azonos a példaképeim halmazával is. A legismertebb, kritikailag leginkább értékelt és legnépszerűbb mozifilmjei a Before Sunrise (Mielőtt Felkel A Nap) és a Before Sunset (Mielőtt Lemegy A Nap). A két filmet, noha 9 év van köztük (1995-ben és 2004-ben jelentek meg), és az első forgatásakor szinte biztosan nem terveztek folytatást, érdemes egy kalap alá venni, és egymás után megtekinteni, ugyanis egy kerek történetet alkotnak - igaz az első magában is gömbölyű, ugyanakkor a második nagyon izmosan az elsőre épül. Mellesleg múlt év végén jelent meg a két filmet egyszerre tartalmazó díszdoboz, ami szerelmeseknek kötelező darab - a közös, minőségi bort kortyolgatós és összebújós megtekintése úgy a második-harmadik randin javallott.

Mindkét film külsőre egyszerű, olcsó, földhözragadt és minimalista, ráadásul giccstől, sallangoktól és teátrális jelenetektől mentes, belül mégis gyönyörű szép szerelmetes filmköltészet és szinte minden elgondolkodtató ideát (az életet, a világmindenséget és a többit) magába foglaló filozófiai mélyelemzés. Érdekesség még, hogy az első rész alapjául szolgáló regényt és forgatókönyvet Linklater az akkori barátnőjével, Kim Krizannel írta, így nagy valószínűség szerint a két főszereplőt jórészt magukról mintázták, a filmbe beépítették a saját jellemüket, érdekesebb diskurzusaikat, gondolataikat, emlékeiket, közös élményeiket és minden egyebet (legalábbis így tippelem, és ez egy nagyon szép gondolat önmagában is), persze azért bizonyára ki is színezték a dolgokat.

A hónap első számú celebhíre kétségtelenül az, hogy Anna Nicole Smith fűbe harapott. Sőt elképzelhető, hogy ez lesz az év híre is, mert bár én soha nem kerestem rá (tehát bizonyára nincs az érdeklődési körömbe sorolva a Google Big Brother adatbázisában), akármire Google-zok, minden keresett témába belekeveredik pár Anna Nicole Smith halálhír. Persze lehet, hogy csak Larry Page és Sergey Brin szúrtak el valamit a keresőmotorjukban, vagy túl nagy rajongói voltak a "művésznőnek", ezért a botjuk is jobban érdeklődik iránta. Mindenesetre én nem érzem akkora nagy hírnek (főleg, hogy pár héttel előtte az volt a bombahír, hogy szült, a nagyfia meg meghalt), hiszen a csaj gyakorlatilag csak két dologgal szerzett 15 perces hírnevet egész életében: 1) PlayBoy nyuszi lett (ahogy még több ezren, és jó páran meghaltak már, igaz ő a Playmate of the Year címet is megszerezte); 2) hozzáment egy aggastyánhoz, aki meghalt, és akinek a vagyonát 12 éven keresztül próbálta megörökölni. Mindenesetre most úgy tűnik, hogy ez lesz talán az év bulvárhíre is.

Hogy fokozzam, vagy szerencsésebb esetben kompenzáljam az előző bejegyzésben kifejezett csalódásomat, ma újabb 2006-os horrorfilmmel kényeztettem a DVD lejátszómat, a See No Evil (Menekülj!) feliratú koronggal. Bár a borítója, a posztere és a költségvetése (ez 8 millió dollárból, 1.6 milliárd forintból készült - olcsóbb mozifilm és egyben közepes büdzséjű horror kategória) egész meggyőző volt, a jelenleg 4.9-en álló IMDb értékelése, a feliratok nélküli 74 perces hossza és a mögötte álló jórészt ismeretlen stáb (Gregory Dark főleg pornófilmeket és videoklipeket rendezett korábban) nem ígért sokkal jobb szórakozást, mint az alább tárgyalt Cemetery Gates.

A film azzal indít, hogy két rendőr benyomul egy régi házba, ahova csendháborítás miatt hívták ki őket, bent egy alaposan kitetovált, kivájt szemű (See No Evil = Ne Lásd A Gonoszt), megkínzott és teljesen bepánikolt lányt találnak, aztán rájuk támad egy hatalmas, izmos, 145 kilós és 213 centis őrült baltás gyilkos, akit mellesleg a film egyetlen sztárja alakít - a pankráció szerelmesei bizonyára már jól ismerik Unabomb és Kane becenevek alatt az eredetileg Glen Jacobs névre keresztelt urat. Az egyik rendőr az életét, a másik pedig az egyik karját veszti el, ugyanakkor a gorilla is fejsebet kap, de eltűnik.

A történet 4 évvel később folytatódik, a félkarú rendőr egy szintén középkorú nővel egy érdekes program megvalósításába fog: néhány fiatalkorú bűnözőt, lányokat és fiúkat vegyesen szállítanak a börtönből külső munkára, ha pedig ott jól dolgoznak, meg jól viselik magukat, és legfőképp nem szöknek meg, akkor jó pontot kapnak, csökken a büntetésük, és a javító módszer jól vizsgázik. A munka egy elhagyatott környéken található, majdnem 30 éve lakatlan, méretes, 9 emeletes, részben kiégett hotel kiganézása, pontosabban 3 napig kell csak takarítaniuk ott, ami valószínűleg a hodály bejárására sem elég, de a módszer tesztelésére talán. Az épület gondnoka egy öregasszony, aki alaposan be is zárja a kapukat, a hotel börtönné válik, és persze a két felügyelő is őrzi a köztörvényeseket, akik számára azért a kiruccanás a sitt után mégiscsak üdülés.

Tegnap valami könnyed horrorra támadt kedvem, hát lekaptam a polcról a Cemetery Gates (A Temetőkapu) című, 2006-os filmet, ami az IMDb szerint mozifilm, de nagyon erős a gyanúm, hogy téves az adatbázis bejegyzés, és ahogy a B-filmes speciális effektus emberből rendezővé avanzsált ismeretlen Roy Knyrim előző két műve, ez is DVD-n vagy TV-ben debütált. Természetesen nem számítottam nagy durranásra, az IMDb-n is csak 4.1-es a jelenlegi értékelése, és ami ennél is beszédesebb, jelen sorok írásáig 196-an dobtak csak rá pontot, de mivel nagy horrorfaló vagyok, és a nagyon rossz mozikban is gyakran találok értéket, halványan reménykedtem benne, hogy a B-kategóriás voltához képest azért egy nézhető, közepes anyagot fogok látni.

Nagyot tévedtem, mert a film nem csak a vérszegény és ósdi klisék, a gyökér sztori és cselekmény, a pocsék rendezés és a tehetségtelen színészek miatt gyenge, de tényleg semmi jó nincs benne. Pontosabban három dolog volt csak szerintem kevésbé szörnyű. Az egyik szereplő, Kristin Novak, aki egy kevéssé ismert Playboy nyuszó, annyira idétlenül és túljátszottan hozta a buta szőke figurát, hogy az már majdnem vicces volt: nyalókával kivitelezett mélytorok mutatvánnyal sokkolta és húzta a fiatal srácokat, ritka idióta beszólásokat eregetett, sőt még a cickóit is megvillantotta, ami ugye a klasszikus szörnyfilmekben alap volt, de mostanság a cenzorok miatt ritka jelenet, mint a fehér holló. Emellett a derítés volt valamivel a null budget garázsfilmek szintje felett, ami persze egy 200 millió forintos filmtől azért már elvárható. No meg maga a szörny is elfogadható volt, bár nem egy ilyen költségvetésű B-filmhez mérten, csak az amatőr anyagokhoz képest, amikhez minden más aspektusban lecsúszott a produktum. A vérengző szörnyeteg viszonylag jól össze volt tákolva: foltokban kihullott a szőre, mozgott a szeme és a szája, a fogai nagyok voltak és sárgák, a nyelve pedig ragacsos. Számos alkalommal látszott egészben, igaz a közlekedése és pofamozgása már tényleg minimális volt, arra nem futhatta a költségvetésből (no meg nem is lehet mindenki Stan Winston), mindenesetre nem csak egy mancsot láttunk végig, amire a film első harmadából számítottam, tehát lehetett volna még rosszabb is a helyzet.

Valamikor réges-régen, a rengeteg matekverseny egyikén nyertem Antoine de Saint-Exupéry Le Petit Prince (A Kis Herceg) című mesekönyvét, ami természetesen a rejtélyes körülmények között eltűnt író-pilóta leghíresebb műve a Vol de Nuit (Éjszakai Repülés) és a Citadelle (Citadella) mellett. Rögtön elolvastam, hiszen alapmű volt, sőt talán kötelező olvasmány is, de nagyon kisgyerekként még nem igazán értettem a költői szimbolizmusát, az életről és a szeretetről szóló elgondolkodtató, sőt továbbgondolandó filozófiáját és a többit.

A sztori, amennyire emlékszem, akkor számomra nem volt több, mint egy csillagok közt repdeső, fura  emberekkel (intő példák, hogy milyenné ne váljon egy felnőtt) és egy bölcs rókával találkozó kisgyerek története, meg néhány jópofa anekdota kalapnak látszó, nyitott és csukott óriáskígyókról. Ez mellesleg eléggé paradox, mert a könyv éppen azt mutatja be önmagán keresztül (quine-szerűségként), hogy a gyermeki fantázia milyen határtalan, és mennyire könnyen engedik ezt léggömbként tovaszállni az emberek, amikor felnőtté válnak, azaz elméletben pont a gyerekeknek kellene jobban érteniük a művet, nekik is íródott. Valószínűleg a hiba az én készülékemben volt, túlságosan felnőtt gondolkodású kisember voltam, és abszolút reál beállítottságú.

Bár a 159 perces Eyes Wide Shut (Tágra Zárt Szemek) nem új film, számomra sem, hosszú szünet után körülbelül negyedszer néztem meg ma, mégis valamennyire aktuális, ugyanis pár napja adták egy itt el nem érhető mozicsatornán, a Cinemaxen (minek apropóján néhány másik blog is foglalkozott vele), és 25-ödikén éjjel ismét fogják, így ha valaki még nem látta, és teheti, ott megnézheti. Mellesleg úgy rémlik, a film már lefutott a TV2-n vagy az RTL Klubon is, és mivel újabban mindkét csatornán durván félévente visszatér szinte minden, valószínűleg még ezek egyikén is megtekinthető lesz újra.

Stanley Kubrick neve minden művészfilmeket valamennyire kedvelő mozirajongó számára legendás, bár nem volt a legtermékenyebb alkotó, a The Killing (Gyilkosság), a Paths Of Glory (A Dicsőség Ösvényei), a Spartacus, a Lolita, a Dr. Strangelove Or: How I Learned To Stop Worrying And Love The Bomb (Dr. Strangelove, Avagy Rájöttem, Hogy Nem Kell Félni A Bombától, Meg Is Lehet Szeretni), a 2001: A Space Odyssey (2001: Űrodüsszeia), az A Clockwork Orange (Mechanikus Narancs), a Barry Lyndon, a The Shining (Ragyogás) és a Full Metal Jacket (Acéllövedék) mind határozottan ott lazítanak minden idők legnagyobb filmjeinek panteonjában, sőt az IMDb-n is szinte mindegyik az első százban van. Kubrick egyébként kicsit kilógott a hasonló kaliberű filmrendezők közül, egyrészt rendezői Oscar-díjat soha nem kapott (egy szobrot a 2001: A Space Odyssey vizuális effektusaiért azért begyűjtött), másrészt nem volt határozottan szerzői filmes, az alkotásai nagy sikerű, a stílusához valóban passzoló (nem tudom gyakrabban ő válogatott-e neki valót, vagy őt kérték-e fel neki szánt anyagok megfilmesítésére) regényeken és novellákon alapultak, igaz a forgatókönyveket szinte mindig ő maga adaptálta, így a történetekbe elég sok saját hangot csempészhetett és bizonyára csempészett is. Kubrick filmjei véleményem szerint mind erősen kísérleti alkotások, szokatlan, extrém, néha botrányos témákat járt körbe hasonló szemszögekből, fittyet hányt a technikai, erkölcsi és dramaturgiai szabályokra, igazi úttörő volt, ettől vált olyan színesé az életműve is, és örökzölddé minden alkotása. Mellesleg ő készítette elő az Artificial Intelligence: AI (A.I. - Mesterséges Értelem) című, végül Steven Spielberg által leforgatott filmet is, ami a következő projektje lett volna, ha az Eyes Wide Shut befejezése után (egyesek szerint még akart rajta utolsó vágásokat eszközölni) nem halt volna meg szívrohamban.

Igazság szerint valami nagyobb volumenű vagy mélyebb filmmel szerettem volna indítani a blogot, de a korábbi félkész bejegyzéseim már eléggé elavultak mostanra, mire végre elkészültem a designnal (tudom, nem nagy szám, sőt lehet, hogy egyenesen szörnyű, nincs sok esztétikai érzékem, mindenesetre nekem bejönnek az ilyen koszos, kopott, found art alapú cuccok), így írok arról, amit utoljára néztem. Mai vizsgálatunk tárgya pedig a Scary Movie 4 (Horrorra Akadva 4) című paródia, ami még viszonylag új (fogok írni 60 éves anyagokról is, az átlag szerintem 10-15 év lesz), alig több mint fél éves, ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy mindenki látta már, aki e sorokat vizslatja.

Pár szót a sorozatról. Az első részt 2000-ben hozta ki a Wayans-klán, azon belül is a gyakrabban együtt dolgozó három testvér: Shawn, Marlon és Keenen Ivory. Ők leginkább az 1996-os Don't Be a Menace to South Central While Drinking Your Juice in the Hood (Ne Légy Barom! - mellékesen teszem hozzá, hogy amik nálunk a film második, harmadik és negyedik folytatásaként futottak, azokhoz nekik nem volt közük, sőt a filmek eredeti címei és produkciós cégei is mások, csak nálunk kapcsolták össze őket a forgalmazók) című mozival futottak be, hát ugyanazt az ötletet folytatták itt is. Míg ott többnyire a híres néger, akarom mondani afro-amerikai filmeket gyűjtötték össze és parodizálták, ebben az azt megelőző években futott horrorfilmekre fókuszáltak, no meg pár klasszikus darabra. A Scary Movie 2-t még ugyanez a trió hozta tető alá, a harmadik részt viszont már csak írták az ifjabb Wayans-bratyók (más forgatókönyvírókkal karöltve), Keenen Ivory helyett a rendezői székbe Jerry Zucker bátyja, a hasonló filmparódiákkal (Airplane!, Police Squad!, Naked Gun sorozat, Top Secret! és a többi) elhíresült David ült. Így érkeztünk el a negyedik részhez, amit szintén David Zucker rendezett - ennek készítésében a jelek szerint már nem vettek részt Wayans-ék, csak néhány továbbgörgetett karakter (például az Anna Faris által alakított Cindy Campbell és Regina Hall által adott Brenda Meeks) után kaptak kreditet és zsét.

Haribol, salaam, hola, privet, aloha, shalom, howdy, no meg szia, szevasz és helló, üdvözlök minden idetévedt kósza hálóvándort!

Szerencsére ma már a csonka kishazánkoz hasonló, elmaradottabb, de a civilizáció egy bizonyos foka fölé kapaszkodott országok derék jómunkásembereinek átlagos jóléte is meghalad egy olyan szintet, hogy ne az életbenmaradáshoz szükséges napi minimális táplálék- és folyadékadag beszerzése, a fütyülő géppuskagolyók és repkedő gránátok kerülgetése, továbbá a szinte elkerülhetetlen HIV-fertőzéstől való parázás töltse ki a polgárok mindennapjait (sajnos ez nem mindenhol van így, lásd Szomáliát, Tanzániát, Szudánt, Afganisztánt, Irakot és a többit, amire rátesz egy lapáttal az az erősen valószínűsíthető tény, hogy a Prozac-nemzetek kövér, öntelt, mohó, lusta, gazdag, depressziós és pazarló lakosainak jó része talán nem is hallott e helyekről), számukra, így számunkra is könnyen elérhető, sőt filléres és mindennapi tevékenységgé vált a komplexebb műalkotások élvezete.

Vagyis a túlélésért folytatott puszta, kemény, véres és embertpróbáló küzdelem szükségessége híján, a lét elviselhetetlen könnyűségében, a munkahelyi, az iskolai, a szerelmi, a szexuális és az egyéb közösségi életünk mellett rengeteg lehetőségünk nyílik és időnk marad igényes vagy igénytelen, művészi vagy populáris szórakozásra is: moziba járásra, DVD és TV nézésre, zenehallgatásra (ami akár kombinálható mással is, hiszen kevesebb érzékszervet és alacsonyabb prioritású agytaszkot igényel), könyvek és magazinok lapozgatására, videojátékok pörgetésére, no meg még ezernyi egyéb hobbira (melyek számomra kevésbé fontosak, így ebben a blogban nem sok szó esik majd a horgászatról, a természetjárásról, a fociról és ilyesfélékről). Mi több, a szociális érintkezéseink egyik legfőbb eszközeivé váltak az ily módokon szerzett indirekt (esetleg direkt, ha interaktív művészetről van szó) tapasztalataink: a barátainkkal, szerelmeinkkel, munkatársainkkal és iskolatársainkkal ma már az időjárás helyett és a visszacsatolt pletykák mellett többnyire az előző esti sorozatokról, a kedvenc filmjeinkről, továbbá az éppen bulvárfókuszba keveredett celebritások magánéletéről (sajnos a legtöbbünk mindennapjai kevésbé érdekesek és mozgalmasak) cserélünk eszmét, jobb híján.