A csalóka kép ellenére nem a dögös énekesnőről, a Black Eyed Peas-es Stacy Ann Fergusonról szeretnék szólni, még csak nem is a York-i hercegnőről (volt hercegnéről), Sarah Margaret Fergusonról, hanem az előző posztban felvezetett (és kommentben már le is lőtt) Ferguson D-880 HX DVD lejátszómról - a cég masináit ugyanis szintén Fergie-nek "becézik" a fórumokban.

Végül emellett döntöttem, a PlayStation 3 beszerzést meghatározatlan időre elhalasztottam. Sok késés után ki is jött a masina, 20 rugóért szólítottam magamhoz. Ez talán kicsit borsos ár, ha azt nézzük, hogy az 5000-10000 közötti extrém olcsó szegmensben is már elég sok jó kütyü kapható, és természetesen messze nem tud annyit, mint a nagy, HDTV-re belőtt, gigászi felbontású cuccok, de a nagyon jó chipje (MediaTek MT1389S) és firmware-je (az előző posztban említett, korábban Cherry néven is ismert New Age fejlesztette, pontosabban nyilván nem nulláról programozta, csak továbbfejlesztette), plusz az elég jó híre és minősége a még SD-s középkategória legjobbjai közé helyezi, ahogy kivettem. Bár a lengyel Ferguson márka természetesen teljesen noname-nek számít, és persze ezt is a gonosz-gonosz Kínában (Szabadságot Tibetnek!) rakták össze, azért New Age szerint egy márkásabb cucc, a Philips DVP5980S pontos klónja (később a Philips DVP5990 belével mondta azonosnak), jobb firmware-rel és (eszméletlenül halk, amiért nagy piros pont jár) Sony meghajtóval.

Bár nem szívlelem a történelemhamisítást (tudjátok: "Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél."), ugyanakkor ez a poszt részben  elvesztette az aktualitását, másrészt - ahogy arra több kommentelő is rávilágított - a táblázat iszonyat rondán nézett ki ebben a designban, így ezek miatt utólag kicsit átírom és átalakítom a posztot. Amit részben azért lőttem ki, hogy a címben szereplő lejátszóról legyen egy DivxTest 2 eredmény a neten, ha már a hivatalos oldalon nem eresztették ki a tesztemet. Ugyanakkor pár héttel eme poszt élesítése után mégis kikerült a teszt táblázat, sokkal áttekinthetőbb és ízlésesebb formában, így itt törlöm, csak a link marad, meg tükrözöm is egy füst alatt, arra az esetre, ha az eredeti oldal megszűnne. Jöjjön hát a poszt újra, ronda táblázattól mentesen:

Hű fegyverhordozóm, a MILLENIUM MN 9601-es (egy "N") DVD lejátszóm, pár napja, egyik percről a másikra kilehelte lelkét. Ez volt az első asztali "játékosom" (azaz a konzolgépeket és PC-ket nem számítom ide), és az első DivX-es masina, amivel anno az akkor 10 rugós lélektani küszöb alatt találkoztam. Ha jól emlékszem, 9900-ért vettem 2005. december elején, tehát 2 év 3 hónapon keresztül pörgette a bele diktált száz meg száz filmet. Egyszer csak leállt egy chapter végén, és nem ment tovább, azóta minden DVD "Bad Disc" a számára - végül is leszolgálta az idejét, három puhafedeles regény áráért nem kevés szórakozást nyújtott, meg némi fejfájást.

Egy éve hagyományteremtő szándékkal lőttem ki a 79-edik Oscar Díjkiosztó Gáláról szóló, Oszigála 2007 című posztomat, így ma reggel illik hegesztenem valamit az idei, 80-adik Oscar Díjkiosztó Gáláról is - hozzáteszem, alább egy nagyon félkómásan írt durva, minden nagy bölcsességtől mentes első benyomás olvasható csak. Persze nyilván kevesen tudják meg az eredményeket innen, zanzásíthatják már a híradók és rádiók, a mozis portálok és blogok között pedig valószínűleg sokan készítettek percről-percre jelentést is. Ami mellesleg nekem is megfordult a fejemben, de kevésbé élveztem volna a show-t, nagyon kevesen olvasnak, így még kevesebb értelme lett volna, plusz, aki mégis fent volt a baglyokkal, bizonyára inkább a tévét nézte ahelyett, hogy ugyanazokat a dolgokat pont az én blogomon olvasta volna. Ez az ötlet tehát idén is kiesett, ha valaha bekerülök egy filmes laphoz (értsd: fizetnek is ezért), persze még nem kizárt, hogy tolok ilyet a jövőben.

Visszatérve a gálára, idén meglehetősen laposnak éreztem a külsőségeket, és alles zusammen az egészet. Nem volt semmi extra, újítás, lenyűgöző látvány vagy egyéb, amit ennyire jelentős és drága show-tól, különösen 2002 óta elvárok. Akkor lépett ugyanis fel a gálán a Cirque du Soleil, feledhetetlen produkcióval, azóta valahogy mindig remélem, hogy a show ismét eléri azt a szintet - persze az egész nem erről szól, de nálam az vált mércévé. Felteszem, a kevés extra okai között az is megtalálható, hogy a sztrájk miatt az sem volt biztos, hogy egyáltalán megrendezik a gálát. A host sem hozta a legjobb formáját, aki idén (nem először) Jon Stewart volt - rutinos csóka, sorozatok és komédiák mellékszereplője, és mint általában, ő is egy nálunk ismeretlen, Amerikában bizonyára nagyon népszerű saját show házigazdája, tehát jó a stand up comedy-ben. Volt egy-két tűrhető poénja, ahogy a többi fellépőnek is, de semmi igazán emlékezetes vagy gyomorba vágó, ennél sokkal jobb volt tavaly Ellen DeGeneres, hogy a régebbi, polgárpukkasztóbb (ő egy lájtos zsidós-fekás viccet eresztett meg összesen, ha jól számoltam) és bátrabb műsorvezetőket ne is említsem.

Az Golden Raspberry Awardról, azaz az Arany Málna-díjról először egy Oscar Díjkiosztó Gála kommentárjában hallhattam, valamikor nagyon-nagyon régen. Nem nagyon követtem, mivel sokáig nem is igazán lehetett, de megmaradt bennem, hogy létezik ilyen is. A Razzie-nak (Málnusz? Málnácska? - hehe) becézett díj szinte biztosan a filmvilág legjelentősebb citromdíja, amivel a legrosszabb teljesítményeket és alkotásokat "tűntetik ki". A Razzie gondolom a következőknek köszönheti elsősorban a népszerűségét: 1) minden évben az Oscar Díjkiosztó Gálát megelőző napon tartják a ceremóniát és hirdetik ki a díjazottakat, így összeforrt az Oscarral, anti-Oscarrá vált; 2) 1980 óta fut (először 1981-ben értékelték az 1980-as filmeket), tehát már meglehetősen régi, közismert, jelentős esemény és díj, ennek hatására a szakma, a kritikusok és a nézők is figyelembe veszik, ráadásul a szavazók száma is elég nagyra hízhatott a közel három évtized alatt.

Ha már itt tartunk, a félig-meddig viccnek szánt, de azért némi üzenettel is bíró díj mögött álló alapítványt egy nem túl ismert újságíró, író és reklámszakember, John Wilson hozta létre, értelemszerűen azért, hogy a legszarabb hollywoodi filmek pocsék minőségére rávilágítsa a reflektorfényt, a zsűri pedig egyszerű, átlagos, tagdíjfizető nézőkből áll, tehát nem neves kritikusokból és/vagy korábbi díjazottakból, mint más filmes díjaknál általában (ez utóbbi persze egy citromdíj esetében nem meglepő). Elvileg bárki jelölhet (az összes előző évben bemutatott film közül) és szavazhat (a jelölésekből összeállt végső listán), plusz kap két meghívót a hollywoodi ceremóniára (azt nem tudom, hogy ezzel be is lehet-e lépni, kicsit olcsónak tűnik, így könnyen megtelhet a nyilván Kodak Theatre méretével nem versengő helyiség), aki befizeti a 25 dolláros (kábé 4500 forintos) éves tagsági díjat, vagy korábbi tagként a 20 dolláros (durván 3600 forintos) megújítási díjat. Ezek mellé még jár pár alap szolgáltatás: lehetőség fórumozásra és csetelésre a Razzies oldalon, meg ilyenek. Aztán vannak drágább tagsági díjak is, többek között 25 ismerősnek vagy ismeretlennek is lehet egyszerre tagságit vásárolni (250 dollárért, azaz 45 rugóért), de az ember akár egy életre szóló tagságit is kiválthat (500 dollárért, cirka 90 ropogósért).

Már tavaly is részleteztem, hogy mennyire rabja vagyok az Oscar-gálának, ami sokak szerint egyre unalmasabb, kiszámíthatóbb és értéktelenebb (plusz nagyon hódítanak a sorozatok és a gagyi közönségfilmek, én meg inkább független- és művészpárti vagyok), de mégiscsak a mozivilág legrangosabb éves eseménye. Ha törik, ha szakad, mindig megnézem, számolom a szobrokat, próbálom még a jelöléseket is fejben tartani (érdekes módon a Golden Globe-ot és a többit le sem szarom, a Sundance és Cannes érdekelne, de azokról meg nincs közvetítés, csak néhány kósza hír), most is már több mint egy hónapja, a jelöltek közzététele óta számolom a napokat a show-ig. Az esemény hivatalos oldalán találtam egy frankón összeállított, az összes jelöltet tartalmazó, nyomtatható PDF lapot is, ami nagyon bejött, mintha nekem találtak volna ki: a show közben lehet rajta ikszelni a győzteseket, és az ember hajnalban, félkómásan sem felejt el semmit, hamar bevágja a listát, nap közben meg már lökheti fejből mindenkinek.

El is határoztam, hogy összekalapálok egy hasonlót, de feltűntetem rajta a magyar címeket is, hiszen sokan magyarul ismerik a filmeket, plusz ahol a nem angol nyelvű filmeknél elmaradt, az eredeti címeket is (nem emlékszem, hogy melyiket szokták mondani, valószínűleg ilyen esetekben az angolt, ha Amerikában már fut a mozikban, tehát Julian Schnabel Le scaphandre et le papillon című filmjét feltehetően The Diving Bell and the Butterfly-ként emlegetik - ez magyarul egyébként Szkafander és pillangó cím alatt fut a pesti művészmozikban).

Az utolsó négy mozis posztom (melyek közül kettő határozottan tisztelgett is a művek előtt) nem titkoltan egy irányba mutatott: Anthony Burgess 1962-ben megjelent A Clockwork Orange, azaz Gépnarancs című regénye és Stanley Kubrick 1971-ben azonos angol címmel (magyarul Mechanikus Narancsként futott) mozivászonra varázsolt filmadaptációja felé. Szokatlan, érdekes, ötletes, emlékezetes, több síkon elgondolkodtató, bátor, botrányos és zseniális mű volt mindkettő, egymástól függetlenül és egymást kiegészítve is. A regény fent van a Time 100-as listáján, a film jelen sorok írásakor az 51-edik az IMDb toplistáján.

A regény keletkezése is érdekes, Burgess amolyan reneszánszember és nyelvzseni volt, részben jó oktatást kapott, részben magát is képezte autodidakta módon. Tanított, cikkeket, kritikákat, forgatókönyveket (például Franco Zeffirelli Jesus of Nazareth-e, azaz A Názáreti Jézusa is részben az ő műve) és regényeket írt, fordított és nyelveket gyártott (Jean-Jacques Annaud La Guerre du Feu, azaz A Tűz Háborúja című filmjének ősember-nyelvét is ő kreálta), zenélt, zenét szerzett, meg még sok egyébbel foglalatoskodott. A legenda szerint (egy éve még tényként szerepelt a Wikipedia oldalán, ahogy szinte minden életrajzában, beleértve a regény tavalyi újrakiadásában szereplőt is) valahol Borneó mellett tanított (nagy világutazó volt katonaként és tanárként is), amikor 1958-ban vagy 1959-ben összeesett, operálhatatlan agytumort állapítottak meg nála, és legfeljebb egy évet adtak neki az orvosok, plusz egy jó tanácsot, hogy az alatt írjon annyi sikeres regényt, amennyit csak bír, hogy nagy vagyont hagyhasson özvegyére. Ezt meg is fogadta, és állítólag az egy év alatt öt regényt írt (a kiadási dátumok eltérnek, így ez sem biztos), miközben betegeskedett is, aztán végül mégsem halt meg, piás, drogos nőcsábászként még 35 évet élt - mint sok kemény bagóst, a tüdőrák vitte el 1993-ban. Jelenleg már az szerepel a Wikipedia oldalán (és bizonyára az újabb életrajzaiban), hogy az agytumor kamu volt, persze nem lehetetlen, hogy ő hitt benne, de állítólag több nyilatkozata szerint is csak kamuzott, így akart kiszállni a tanári melóból, hogy teljesen az írásnak szentelje az életét, plusz szerintem az akkor már meglendült írói karrierjét is támogatta egy ilyen médiahack.

Ez az évértékelés a politikusokéhoz hasonlóan valószínűleg nem tartalmaz sok újdonságot és fordulatot. A maroknyi olvasóm többé-kevésbé követte a blogomat, látta a furcsa témaváltásokat (kütyük, Firefox és Songbird kirohanás - annak ellenére, hogy Firefox-szurkoló vagyok), a csökkenő aktivitást és a mangalicaként egyre hízó posztokat, ergo ezek összefoglalása igazából haszontalan, aki meg nem törzsolvasóm, az úgysem futja át e sorokat, ha valahogy ki is köt itt. Ezeken túl, bár nagyon tervezgettem a blogom első valódi születésnapjára (ez van ma, pont egy éve indult a blog élesben, igaz a nyílt fejlesztés és tesztelés majdnem három hónapig tartott előtte) szánt posztot, arról e sorok írásakor sincs fogalmam, hogy miről szóljon - hehe. A legtöbb dolgot összefoglaltam a blog technikai születésnapjára írt posztomban, a Technikai évfordulóban, továbbá még valamennyire hozzá kapcsolódott a keresési statisztikák szemezgetése is (csak a kettő túl nagy adag lett volna egyben), amit Fogadóóra cím alatt tettem közzé.

Tehát egy éve pörög, pontosabban inkább csak araszol ez a blog, nem ezt vezettem a leghosszabb ideig, de csak ezt vezettem eddig nagyon durva, több hónapos kihagyások nélkül, ami nálam már nagy bloggeri teljesítmény. Anno, a technikai előkészítésnél még magamat ismerve inkább arra fogadtam volna, hogy soha el sem kezdem, ahogy hét éven keresztül sokszor nekiálltam már az előkészítésének, de mindig félbehagytam, továbbá arra is sokat tettem volna, hogy ha bele is vágok, egy-két hónap után megunom. Ennek fényében az egy év alatt megszületett 63 (ezzel együtt 64) poszt annyira nem is rossz (5.7 naponta egy új, ha átlagot számolunk). Azt semmiképp nem tűztem ki célul, hogy naponta (esetleg többet is) posztolok, a havi 8 posztot tartottam volna igazán jónak, a maximumnak, amit teljesítek, 6-ot vártam el magamtól, 4-et határoztam meg minimumként, amit azért tartani szeretnék. Négy hónap után már sikerült a minimumot alulmúlnom, aztán sok munka miatt (amiket sajnos ki sem fizettek) a múlt év második felében már nem volt semmi időm, és nem is próbáltam tartani a céljaimat, egy dolog volt fontos, hogy havi egy poszt azért meglegyen, úgy még talán nem tűnik teljesen halottnak a blog, és nem lesz az archívumban üres hónap. A november egy kicsit jobbra sikerült, két újabb filmtrancsírozás született az erőszakolós-gyomorforgatós sorozatban, amit egy-két napon belül végre lezárok (a poszt már megvan), meg rákaptam az e-book témára, és az iszonyat hosszú posztot három részbe szabdaltam. A blog technikai születésnapja (tehát egy évvel korábban regisztráltam a blog.hu-ra, akkor került fel az első lorem ipsum szöveg és Regina Spektor kép, meg akkor kezdtem el komolyan tervezni a kinézetet és működést) is novemberben volt, ennek kapcsán is született egy hosszú, végül két részbe vágott poszt. Majd jött a totális visszaesés, megint túl sok munka miatt, ami korrektül is fizetett és fizet (mármint az én csóró, spártaian élő mércémmel mérve - ha leírnám mennyi, mindenki körberöhögne), így decemberben és januárban is csak egy-egy árva poszt született.

Az előző néhány kütyüposztban sokat morfondíroztam azon, hogy szívesen beszereznék egy teljes QWERTY billentyűzetes PDA-t jegyzetelésre (de valami eszméletlenül drágák a piacon levő eszközök, így mind kiestek), egy tökéletes e-book readert (de egyik jelenlegi termék sem az igazi, főleg a magas áraik és a rossz terjesztésük miatt, tehát tovább várok a best buy-ra) és egy minimál notebookot íráshoz (az ASUS Eee-be belezúgtam, de a végső ára, főleg a hazai, csalódást okozott, meg úgyis jön a következő generációja, zuhannak az SSD árak, plusz készülnek rivális eszközök is, tehát ezen a területen is várok tovább).

Közben felmerült bennem az ötlet, többek között Bachterman egy kommentje hatására is, hogy ha minimális tudású eszközöket keresek, miért nem kutakodok az olcsó, kifutott, használt cuccok között. Sokat nem is malmoztam, a Psion Series 5mx ugrott be elsőre, (mellesleg rebrandingelve Ericsson MC218 néven is fut), ami full QWERTY billentyűzetes, összecsukva képernyővédős, CompactFlash kártyával bővíthető, elméletben tehát számomra pont megfelelő - be is újítottam egyet 12 rugóért.

Zenét is ígértem majd' kerek egy éve (ez a most bemutatkozó "zenebona" tag), noha nem vagyok túl nagy művész és szakértő a témában, de mint mindenki (hallott már valaki olyan választ, hogy "nem, nem szeretem a zenét"), én is sok muzsikát pörgetek, és elég szokatlan az ízlésem, így talán pár unikumot is ajánlhatok az olvasóimnak. Legalábbis ez volt a masterplan, hogy a durván száz kedvenc bandámat, énekesemet, zeneszerzőmet, satöbbit sorra veszem posztokban. A terv még áll, csak a sorozat halad lassabban, mint gondoltam. Ez a poszt sem illik a szériába, de a többi téma alá sem: rant következik a Qtrax szolgáltatásról és a Songbird programról.

Mint átlagos, Microsoftot nagyon nem kedvelő fazon, természetesen a végsőkig kitartottam anno a Netscape Navigator mellett. Már szinte 3-ból 2 weboldal elhasalt rajta, vagy rosszul renderelődött, de azért sem váltottam a vezető Internet Explorerre. A Netscape-et egy idő után már nem fejlesztették, a helyébe ígért Mozilla pedig használhatatlan volt. Tettem a korai alfákkal pár próbát: fagytak, szétestek, nem töltöttek le oldalakat, nem jelenítettek meg grafikákat, a GUI-juk hiányos, átláthatatlan és kezelhetetlen volt, és sajnos évekig ment ez. Évente többször ismételtem a letöltős, installálós és csalódós rítust, és mindig elhasalt a cuccos, aztán egyszer csak jó lett a Mozilla, megszületett az új király, váltottam. Töredelmesen bevallom, még mindig a Mozilla a fő browserem, amit időközben átkereszteltek SeaMonkey-nak, és elkezdtek egyre jobban hanyagolni, egyre kevésbé fejleszteni. A magyarázkodás elkerülése végett Firefoxot mondok be mindenhol (a források ugyanabból a magból nőttek ki), és egyre többet használom a Firefoxot másodlagos browserként (főleg a pluginjei miatt), de pár különbség miatt (amiket a Firefoxban valószínűleg azért oldottak meg máshogy, hogy az Internet Explorerről váltóknak könnyebb legyen az átállás) halogatom a switch-et.

Ismét elgondolkodtam az internetszolgáltató-váltáson, ami néhány kemény lecke után nem gyakori nálam.

Kezdetben BBS-eztem, mint sokan mások, kisebb vagyonba került az első 300 BPS-es modemem is (igen, 300 BIT másodpercenként, hasított, hehe), úgy rémlik, voltam 1200-on és 2400-on is, aztán jött a 14k4-es. Amikor nem volt kártyás megoldás, pörögtek az akkor még abszolút horrorisztikus telefonos percdíjak, minden másodpercet ki kellett számolni és használni. A netezést (akkoriban mi, William Gibson rajongók "cyberspace"-nek hívtunk, komolyabb szaklapok meg az "információs szupersztráda" kifejezést használták) is így kezdtem, BBS-eken keresztül lehetett utasításokat küldeni a netre, mentek az e-mail-ek, jöttek a file-ok FTP-kről és Gopherről, később pedig már a webről is. Már nem emlékszem pontosan mikor, talán 1994 végén indította el a Matáv néhány vidéki városban is a kísérleti internetszolgáltatását, természetesen egyből előfizettem rá, és azóta, nagyon kevés mellékutat leszámítva hűséges voltam a céghez (persze a hűségkedvezményekből így mindig kimaradtam, azok csak az új előfizetőknek címzett horgok). Sok évig toltam 14k4-en, ami nem volt bölcs dolog, rám jellemzően késve váltottam 56k-ra. Mellékes, hogy a gyorsabb külső modemem hamar, éppen az egy éves garancia lejárta előtt krepált be, kábé a fele árába került a pesti retúrjegy (akkoriban még nem voltak online számtech boltok, és a vidékiek semmit sem forgalmaztak, a semmit viszont úgy két-három hónapig ígérgették "jövő csütörtökre"), nem is volt könnyű meggyőznöm a szervizt, hogy nem fogok pár hetet a bolt előtt sátorozni, amíg megjavítják, adjanak egy újat. Az új vas valamivel a garancia lejárta után adta be a kulcsot. Az utolsó telefonmodememet ezután vettem, már egy olcsóbb, modernebb, 11 rugós USB cucc volt, de pár hétre rá beköszöntött nálam az ADSL korszak, így hamar túl is adtam rajta. A Matávból idővel Matávnet lett, aztán Axelero (emlékszem még az idétlen fókás reklámokra, annál még én is jobb kabalaállatot rajzolok, pedig nem vagyok egy Vincent van Gogh).