A modern fogyasztói társadalomban felpörgött, valamennyire szinte mindenkire jellemző vásárlási szenvedély nálam leginkább a kütyükre korlátozódik, amíg sokan ruhákat, cipőket (e kettős természetesen inkább a hölgyekre jellemző), hifi cuccokat, autókat és efféléket halmoznak fel nagyobb mennyiségben, mint amennyire szükségük van, vagy legalábbis fantáziálnak ilyesmiről, addig én többnyire kütyüket gyűjtök (természetesen a DVD-k, CD-k és könyvek mellett, amik alapok). A kütyük alá az általános definíció szerint rengeteg különféle dolog tartozik, ami nagyjából tenyérben elfér: kézi videojátékok, mobiltelefonok, számológépek, fordítógépek, fényképezőgépek, videokamerák, diktafonok, mini TV-k, e-book cuccok, MP3 lejátszók, PDA-k, UMPC-k, ezek egyre gyakoribb és komplexebb kombinációi satöbbi. Szerencsére a mániát azért kézben tudom tartani, nem tört ki rajtam a beteges vásárlási szenvedély, elsősorban a cuccok magas árai és az állandóan lapos pénztárcám, másodsorban a maximalizmusom (gyakran várok megfontoltan a következő generációra, tudva, hogy az aktuálisat hamarosan el lehet dobni, töredékére zuhan le az értéke, ráadásul eladhatatlan porfogóvá válik, aztán várok az azutánira és az azutánira, hehe), harmadsorban az átbillent mérleg korai felismerése miatt. Persze így is vettem már pár olyan méregdrága cuccot, ami néhány óra piszkálás után a szekrényem mélyén kötött ki, és évekig ott is maradt - miután kielégített némi birtoklási vágyat, kábé olyan lappangó ötletté silányult az, hogy valaha ismét előkaparom, amilyen a vásárlás tervezése volt korábban (itt, vidéken különösen nehéz hozzájutni bármihez, a tech boltok szeretik két-három hónapig húzni a "jövő héten már biztosan be tudjuk szerezni Pesten" szöveget, amíg az ember fel nem adja, és meg nem rendeli futárköltséggel is olcsóbban online). Néhány erősebben zsebbe vágó kaland után még jobban ráléptem a fékre, mostanában már ritkán veszek kütyüt, elég számomra, ha alaposan utána olvasok a kiszemeltnek, pár napig tervezem, hogy milyen frankó lenne használni, és ha lehet, programozni, aztán ráunok, mielőtt egy kisebb vagyont csengetnék érte (persze az, hogy nem foghattam kézbe és nem próbálhattam ki, némi hiányérzetet hagy maga után), tehát valamennyire jó lennék kütyübloggernek (kettő ilyenre linkelek is jelenleg az oldalsó sávban: a Bigyóblogra és a Pazar cuccokra) is. Ugyanakkor a téma azért komolyabban nem tölti ki a mindennapjaimat, havonta csak egy-két cuccra kattanok rá jobban, így a témát nem fogom túl gyakran érinteni, eredetileg (lásd az első postot) nem is terveztem kütyüs bejegyzéseket (ugyanakkor terveztem zeneieket, sajnos négy hónap alatt sem született meg az első), de mivel a határaimat már kezdetben sem szigorúan húztam meg, valószínűleg mégis postolok néha ilyesmit, az általános "etcetera" filter alá.

Eme post mégsem elsősorban elektronikus kütyükről szól, bár kicsit azokról is, ugyanakkor a fotózás, azaz az állókép valamennyire kapcsolódik a filmekhez ("mozimóka" filter) is: nosztalgiapost a két téma határvonaláról. Történt ugyanis, hogy a napokban a lomok között ráakadtam a régi fényképezőgépeimre, és miközben tisztogattam őket (a régi műanyag természetesen itt-ott megkeményedett, ragacsos olajat eresztett, a fémrészeken zöld rozsda ütötte fel a fejét, mindenre vastag por és sok rovartetem ragadt satöbbi), gondoltam utána olvasok a történetüknek is, hogy mikor gyártották őket, mi a nevük, mennyire voltak elterjedtek, meg ilyesmi, puszta kíváncsiságból és nosztalgiából, aztán lejegyzem ezeket magamnak ide.

9/11... Nem kérdéses, hogy a 21-edik század eddigi legjelentősebb és legmeghatározóbb történelmi eseménye 2001. szeptember 11-edikén következett be (amit 9/11-ként és 911-ként is emlegetünk, ami véletlenül azonos az amerikai általános segélyhívó telefonszámmal, tehát alapban is közismert baljós szám volt, amerikai filmekben például visszatérő, általános ottani intelligenciát önironikusan karikírozó poén, hogy: "- Hívjátok a kilenctizenegyet! - De mi a kilenctizenegy száma?"), persze még hosszú ez az évszázad, elnézve az aktuális amerikai, orosz, észak-koreai, kínai (a tajvani probléma) és iráni keménykedéseket (hogy Afrikát és a volt szovjet tagállamokat ne is említsem), lesz itt még csetepaté rendesen. 9/11 kétségtelenül durva volt, a világ legnagyobb és legjobban irigyelt szuperhatalmát minden korábbinál keményebb pörölykalapács kente képen, ami hirtelen jött és nagyszámú civil áldozatot követelt. Az országot abszolút megrendítette, máig sem heverték ki, és még sokáig nem fogják, mindenki belegondolt, hogy 6 lépésre (például a sógornője munkatársának, a szomszédjának, a barátnőjének, a nagybátyjának a fodrásza) tőle meghalt valaki, egy ugyanolyan amerikai átlagpolgár, mint ő, aki akár ő is lehetett volna. Hasonlóképp szinte egy emberként megrendített minket is (persze magamból kiindulva általánosítok csak), együtt érző, humánus európai átlagembereket, attól függetlenül, hogy sokan (beleértve szerény személyemet) nem szimpatizálunk az USA külpolitikájával, és sárga irigységtől mentesen nem igazán tudunk (mi, itt az örök vesztes keleti blokkban) az ottani, általunk régóta vágyott és etalonnak tartott jólétre gondolni. Az arab és perzsa világ, no meg feltehetően még jó pár népes ország persze ujjongva bontott pezsgőt és eresztett örömsorozatot a levegőbe a Kalasnyikovjával.

Egy ilyen jelentős és mindenkit mélyen megérintő történelmi esemény természetesen ezernyi film alapjául szolgál, automatice, hiszen beégett a kollektív emlékezetünkbe, foglalkoztat minket, és nem utolsósorban (pénzéhes filmmogul fejével belegondolva) garantáltan rengetegen megnézik a mozikat, szinte képtelenség veszteséges 9/11 filmet forgatni (ahogy sokáig a második világháború is tuti aduász volt). Miközben évekig ömlöttek a kapcsolt témák és következmények (többek között Afganisztán és Irak lerohanása) a híradókban és beszélgetős műsorokban, természetesen a dokumentumcsatornák (Discovery és a többi) is sorra gyártották a dokumentumfilmeket és rekonstrukciós dokumentumfilmeket (moziba készült említendő még Michael Moore 2004-es, sok díjat nyert Fahrenheit 9/11-e), de persze játékfilmekben is sok utalás jelent meg (kiemelném Spike Lee megemlékezését a korábbi postokban is említett, 2002-es 25th Hourban, azaz Az Utolsó Éjjelben - a téma extraként korrektül átitatja az egész filmet, annak ellenére, hogy teljesen másról szól, de persze 9/11 óta szinte nincs new yorki film, ami ne hajtana főt az esemény áldozatai előtt), és idővel elkészültek a témát feldolgozó nagyjátékfilmek is. Jelen pillanatban az IMDb-n 236 darab film szerepel, ami az eseménnyel komolyabban foglalkozik, és ebben a listában nem is szerepel a 25th Hour és sok hasonló mozi, igaz szerepel sok showműsor és dokfilm.

Korábban nem sokat, sőt igazság szerint abszolút semmit nem hallottam a napokban DVD formájában kezembe pottyant A Herceg Haladéka című moziról, ami Tímár Péter 2005-ös rendezése - ha minden igaz 2006 januárjában mutatták be a moziban, de a jellegéből, minőségéből és visszhangjából úgy tippelem, hogy csak néhányban, aztán a nyáron debütált DVD-n is, TV szerintem még nem adta, de mivel RTL Klub által támogatott film, elképzelhető, hogy idővel fogja (bár az ilyen rétegfilmjeiket nem mindig adják le, a Pizzás sem futott tudtommal soha a TV-ben).

A rendezőre nem pazarlok sok leütést, mert egyrészt valószínűleg e sorok olvasói jobban ismerik, tisztelik és kedvelik nálam, én csak a filmjei felét láttam (az újabbak közül a Vakvagányokat még nem, de hamarosan sorra kerül), azok sem különösebben tetszettek, másrészt bár nagy név, nem tartom eredetinek sem, ugyanazt a Benny Hilles, kapkodós, rohangálós, kiabálós, csóró prolis vagy hülye parasztos tébolyt tolja többnyire, mint Szomjas György, Garas Dezső, Szőke András, Koltai Róbert és még sokan mások. Talán mind egy tanártól tanulták a szakmát, vagy tényleg ilyen a szemükben egy tipikus magyar, mindenesetre nekem ez a téma nem jön be (persze mindegyik említett rendező forgatott más jellegű mozit, mélyebbet és jobbat is, tehát kicsit igazságtalan az általánosításom), legfőképp ezek miatt nem rajongok a magyar filmekért, nem is fogyasztom őket túl nagy elánnal.

Rob Zombie művésznevébe (született Robert Bartleh Cummings) régebben is belebotlottam időnként, amolyan mindenes a fickó: zeneszerző, énekes, dalszövegíró, illusztrátor, animátor, forgatókönyvíró, művészeti tervező, képregényes és még sok egyéb, de dolgozott asszisztensként a Pee-Wee's Playhouse gyermekműsoron (bár nem Tim Burton első moziján, a Pee-Wee's Big Adventure-ön, azaz a Pee Wee Nagy Kalandján) és pornóújságoknál is, azaz meglehetősen fura reneszánszember. Régen leginkább énekesként volt ismert, a White Zombie nevű bandáját 1985-ben, 19 évesen alapította, aminek erőteljes saját fantáziaimázst is kreált (ahogy a Kiss, Marilyn Manson, a Rammstein és még jó pár hasonló együttes és előadó), amolyan zsíros, hosszú hajú, néha rasztás, ápolatlan, szakállas, főleg saját tervezésű tetkós, sátánista, gyakran műsebekkel és -vágásokkal tarkított, középnyugati, tahó élőhalottakat alakítottak, mellesleg a névválasztás és az imázs tisztelgés volt az azonos című Lugosi Béla film előtt. Legalábbis az elcsípett magazinokból és interjúkból ennyi rémlik, ugyanakkor nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna videoklipjüket vagy koncertfelvételüket. Zenét sem nagyon hallottam tőlük, a metál és a kemény rock nem tartoznak a kedvenc műfajaim közé, ugyanakkor idővel Zombie (már szólóban) egyre több betétdalt is készített nagy mozikhoz (közel félszáz egyéb mellett a The Matrixhoz, azaz a Mátrixhoz is), ezekbe pedig már mindenki garantáltan belebotlott.

Miután ennyi filmes összetevőn dolgozott, és ha nem is egyedi, de elég határozott fantáziavilágot agyalt ki, kézenfekvő volt, hogy Zombie idővel belekóstol a rendezésbe is. A saját videoklipjein túl a Beavis And Butt-Head Do America (Beavis És Butt-Head Lenyomja Amerikát) egy részletét rendezte, majd 2000-ben vágott bele az első nagyjátékfilmjébe, a bejegyzés tárgyát képező House Of 1000 Corpses-ba (1000 Halott Háza), amit végül nem vállalt a megrendelő Universal (egyébként egy vidámparkbeli labirintust tervezett a cégnek, az után kapta a megbízást, a film is televan vidámparkos utalásokkal), három év porosodás után a Lions Gate forgalmazta 2003-ban. A filmet párszor megnéztem már az elmúlt években, most pedig frissítésként újfent, azt azonban csak most tudtam meg, hogy készült egy történetet lezáró folytatása is, a 2005-ös The Devil's Rejects (úgy néz ki, nincs még magyar címe, és nálunk nem is forgalmazzák még), amit természetesen felírtam a beszerzési listára, továbbá májusban mutatják be a nem Zombie által rendezett The Haunted World of El Superbeasto című animációs filmet, ami a sorozat mellékszála lesz. Ezek mellett Zombie még kis híján megcsípte a The Crow: Salvation (A Holló 3: A Megváltás) rendezői székét is (ha nem cserélik le, azzal debütált volna, állítólag a filmhez írt forgatókönyvét Legend Of The 13 Graves címmel le akarja még forgatni a jövőben), továbbá rendezett egy kis részt (egy nem létező film trailerét, ami gondolom a nagy filmben szerepel, bár az is lehet, hogy csak a reklámhadjárat külső része) az alig pár napja bemutatott, de máris a világ kétszáz legjobb filmje közé sorolt Quentin Tarantino - Robert Rodriguez szuperprodukcióba, a Grindhouse-ba, ennél is újabb, majdnem teljesen befejezett filmje pedig a Halloween, ami természetesen John Carpenter azonos című (nálunk Halloween: A Rémület Éjszakájaként futott, hogy pontos legyek) klasszikusának remake-je. Ezekből úgy tűnik, hogy Zombie nagyjából a csúcsra ért, valószínűsíthető, hogy évente, kétévente jelentkezni fog nagy költségvetésű horrorokkal, állítólag a Saw IV-t (nyilván Fűrész IV lesz nálunk, esetleg, mint a második rész esetében, görög számos Fűrész 4) is majdnem ő dirigálta, de végül Darren Lynn Bousman kezében maradt a staféta.

A nyolcvanas években nagyon kedveltem John Landis filmjeit, bár nem soroltam a kedvenc rendezőim közé, de a viszonylag egyedi, morbid feketehumorát és a hurkokkal teli hullámvasútra emlékeztető vicces történeteit csipáztam. Rengetegszer újranéztem tőle a The Blues Brothers-t (Blues Brothers), az An American Werewolf In Londont (Egy Amerikai Farkasember Londonban), a Trading Places-t (Szerepcsere), a Twilight Zone: The Movie-t (Homályzóna), az Into The Nightot (Bele Az Éjszakába - mondjuk ennek mintha más magyar címe lett volna régen, valami ötletesebb, talán Ármány És Szőke, ez egyébként a kedvenc Landis-filmem), a Spies Like Us-t (Kémek Mint Mi), az Amazon Women On The Moont (Amazonok A Holdon) és a Coming To Americát (Amerikába Jöttem). Aztán valahogy az évtized végén kiégett a fickó, az 1991-es Oscar még egyszer nézhető idétlenség volt, az 1992-es Innocent Blood (Harapós Nő) is épphogy elment szódával, bár inkább csak Anne Parillaud miatt, de a többi új filmje már határozottan kiábrándító volt, és valószínűleg nem csak az ízlésem változott meg, ugyanezt tükrözték a kritikák és az Arany Málna jelölések is, elkezdett lecsúszni az ürge, amit mellesleg az egyre több tévés és egyre kevesebb mozis munkája is jól illusztrált. A Beverly Hills Cop III (Beverly Hills-i Zsaru 3) gyenge volt és bukott, a The Stupids-ra (Lökött Bagázs) szinte nem is emlékszem, a Blues Brothers 2000 meg már tényleg szánalmasan vérszegény utánlövése volt az első igazán nagy sikerfilmjének, és nem csak John Belushi hiánya miatt volt oltári vacak. A legújabb film, amit láttam tőle, az 1998-as Susan's Plan (Susan Terve). Ez a 9 éves anyag sem hagyott bennem anno mély nyomot, valószínűleg a hazai mozik sem adták, viszonylag friss volt, amikor először láttam az HBO-n, most meg hirtelen ötlettől vezérelve (valami gyengébb, rövidebb, lájtos feketekomédiára fájt a fogam, olyanra, amit már láttam, de nagyon régen) újra előástam, és a film elemzése jó apropó a rendező pályájának áttekintésére is.

Kezdjük tehát először Landis-szel, akiről korábban nem olvastam semmit, így most pótlom, és talán mást is érdekel a története. Meglepő, de Landis nem csak filmművészeti egyetemet nem végzett, de még a középiskolát sem fejezte be, ugyanakkor nem is rokonok segítségével vagy gyerekszínészi válogatás után került a filmiparba. Nagyon alacsonyan kezdte, a 20th Century Fox postázójában robotolt, idővel pár jelentéktelen kaszkadőrjelenetet is kapott (többek között a legendás C'era Una Volta Il Westben, azaz Volt Egyszer Egy Vadnyugatban is), igaz a stáblistákba nem került be, majd a Kelly's Heroes (Kelly Hősei) szintén névtelen egyik asszisztense volt, és így idővel eléggé felmászott a ranglétrán ahhoz, hogy a Schlock című első nagyjátékfilmjét leforgathassa 1971-ben, amit ő is írt, és ami egy nem túl ismert, általam szerintem nem látott, valószínűleg nálunk nem forgalmazott horrorkomédia volt, mely műfajhoz máig is eléggé hű maradt, azt leszámítva, hogy a vígjátékai durván felében nem volt horror vagy sci-fi téma. Ezt egy hosszabb szünet után (ami alatt parkolóinasként dolgozott) követte a már komolyabb stábbal forgatott The Kentucky Fried Movie 1977-ben és az Animal House (Party Zóna) 1978-ban (ezeket nagyon régen láttam, de már kevés dolog dereng belőlük), majd az első igazán átütő blockbuster, a feljebb is említett The Blues Brothers 1980-ban végleg befuttatta a rendezőt. Volt egy rázósabb ügye is a Twilight Zone: The Movie forgatásán, egy helikopterbalesetben hárman meghaltak, két gyerek és egy Vic Morrow nevű színész, aki mellesleg Jennifer Jason Leigh apja volt. Landis-t felelőtlenséggel és egyebekkel vádolták, de felmentették. Említésre méltó adalék még, hogy számos filmes iskolában és egyetemen tanított, sok reklámot és több nagyon jelentős videoklipet rendezett (például Michael Jackson Thrillerét és Black or White-ját), gyakran alkalmaz színészként más rendezőket és az a legfőbb névjegye, hogy egy sráckorában írt, See You Next Wednesday című, soha le nem forgatott fiktív moziját reklámozza sok filmjében, tehát posztereket helyez el a háttérben, meg ilyenek.

Ebben a szent pillanatban a nyugati bulvármédiában azon megy a cirkusz, hogy az Out című meleg magazin májusi számában (mellesleg soha nem értettem, hogy Amerikában miért datálják a magazinok egy hónappal előre magukat, bizonyára egy "mi frissebb híreket hozunk, minket válassz" versenyből durvult el valamikor nagyon régen a helyzet, de ma már semmi értelme annak, hogy a márciusban nyomdába került és április elején standokra érkező lapokon májusi dátum szerepel) megjelent egy "Az Üvegszekrény: A sztárok miért nem jönnek ki és játszanak velünk." című cikk, ami egyrészt egy eléggé gagyi gondolatmenetnek tűnik, másrészt álbotrányt kelt azzal, hogy sokadszor listát készít az amerikai médiaipar (tehát kicsit sarkítottam a Hollywooddal, bocs) legjelentősebb vélt vagy valós homoszexuális szereplőiről. A nyers lista így néz ki:

01. David Geffen
02. Anderson Cooper
03. Ellen DeGeneres
04. Tim Gill
05. Barney Frank
06. Rosie O'Donnell
07. The New York Times Gay Mafia
08. Marc Jacobs
09. Andrew Tobias
10. Brian Graden
11. Jann Wenner
12. Andrew Sullivan
13. Suze Orman
14. Joe Solmonese
15. Fred Hochberg
16. Christine Quinn
17. Perez Hilton
18. Scott Rudin
19. John Aravosis
20. Sheila Kuehl
21. James B. Stewart
22. Nick Denton
23. Tom Ford
24. Nate Berkus
25. Adam Moss
26. Jim Nelson
27. Lorri L. Jean
28. Adam Rose
29. Annie Leibovitz
30. Simon Halls és Stephen Huvane
31. Bryan Lourd
32. Bryan Singer
33. Jonathan Burnham
34. Brian Swardstrom
35. Robert Greenblatt
36. Chi Chi LaRue
37. Dan Mathews
38. Neil Meron és Craig Zadan
39. Ingrid Sischy
40. Marc Cherry
41. Carolyn Strauss
42. Irshad Manji
43. Jodie Foster
44. Christine Vachon
45. André Leon Talley
46. Hilary Rosen
47. Matthew Marks
48. Benny Medina
49. Mitchell Gold
50. David Kuhn

E bejegyzés természetesen nem az azonos magyar című filmről szól, csak hirtelen nem jutott eszembe találóbb, és a kritikák tárgyául szolgáló művek eredeti címeit meg a valahogy így alakult hagyományaim szerint próbálom kerülni. Persze nem tudom ez jó rutin-e, az archívumböngészést biztosan nehezebbé teszi, de már valószínűleg megmarad itt ez a jó vagy rossz (a kívánt rész aláhúzandó) szokás.

Lássuk a mai tárgyat, ami Jerome David Salinger (olvasóinak csak: J. D. Salinger) The Catcher In The Rye (Zabhegyező) című regénye, amiből furcsamód eddig nem készült mozi, igaz nem lenne egyszerű adaptálni, és sok nagyágyú próbálja ma is rátenni a mancsát a megfilmesítési jogokra (igen, Steven Spielberg is). Kicsit megkésve olvastam a napokban, noha nagyon régi alapmű. Valahogy így is figyeltem fel rá, hogy rengetegen nevezik kedvenc regényüknek, továbbá minden második filmben, amiben vagy irodalomtanárok próbálnak jó útra terelni és az olvasás szeretetére oktatni gengszterpalántákat (Dunát lehetne az ilyenekkel rekeszteni, de ettől függetlenül majdnem mindegyiket csipázom), vagy főszereplő lurkók unják halálra magukat az iskolapadban, valahogy mindig ez az Amerikában kötelező olvasmány kerül terítékre. Ismerősöknél vagy könyvesboltban nem botlottam bele mostanáig, a neten meg nem kerestem, valahogy az volt a szent meggyőződésem, hogy nálunk talán ki sem adták, a viszonylag hasonló hangú, igaz évtizedekkel később Jim Carroll által írt, általam szintén régóta keresett The Basketball Diaries-hez (Egy Kosaras Naplója) hasonlóan - amiből viszont forgattak korrekt filmet, ezért is lennék kíváncsi a könyvre. Pár hete aztán mégis kiszúrtam egy könyvesboltban, kiderült, hogy sokkal régebbi anyag, mint amire tippeltem, 1945-ben lett levédve, először 1951-ben jelent meg, és magyarul is már 1964 óta, azaz 43 éve elérhető, mi több közkincs, digitálisan letölthető ingyen is a Magyar Elektronikus Könyvtárból és hasonló helyekről - hogy a link (ahogy lenni szokott) ne haljon meg hamar, szokásomhoz híven letükröztem a PDF változatot ide, arra az esetre, ha valakinek nincs még meg, és megspórolna 1800-at, vagy csak egyszerűen gyűjti a digitális könyveket, e sorok írójához hasonlóan.

...avagy Művészet + Politika = Hatalom. Csak a napokban láttam (noha a kertévék is adták már párszor) a híres forgatókönyvíró, Menno Meyjes rendezői debütálását, az általa írt 2002-es Max című filmet, aminek egyik fő érdekessége, hogy nagyrészt Magyarországon forgatták, a másik, hogy egyike azon ritka filmeknek a később készült Der Unterganghoz (A Bukás - Hitler Utolsó Napjai) hasonlóan, amik Adolf Hitlert közelről, esendő emberként ábrázolták. A háttérhez még hozzátartozik, hogy Meyjes először Steven Spielberget kereste meg a témával, akivel már korábban is dolgozott együtt (The Color Purple - Bíborszín, Empire Of The Sun - A Nap Birodalma, Indiana Jones And The Last Crusade - Indiana Jones És Az Utolsó Kereszteslovag), Spielberg ugyan jó ötletnek találta a filmet, de elvi okokból nem támogatta, mivel magyar zsidó származású, és nagyon szívén viseli a Shoah (egy ideje úgy tudom ez a politikailag korrekt elnevezés arra, amit korábban Holocaustként ismertünk, valami olyasmi okból, hogy az utóbbi definíciója önkéntes áldozat, az előbbié nem önkéntes - persze lehet, hogy pontatlanul tudom, csak fél füllel hallottam dokfilmekben) áldozatainak sorsát, ergo nyilván nem volt számára vállalható egy Hitlert nem démonizáló mozi. Hasznos adalék még azok számára, akik nem olvastak utána, és esetleg alapban valódinak hiszik a történetet, hogy a film szinte teljesen fikció, igaz akár így is történhetett volna minden. Persze Hitler létezett, és nyilván számos filmbeli jelenetének is van alapja (tény például, hogy festett, és harcolt az első világháborúban), de Max Rothman teljesen fiktív karakter, így nyilván minden tőle származó hatás is.

A mozi alapvetően két karakterrajz, az említett Rothman és Hitler életéből kapunk néhány jelenetet, mindenki más statiszta. Őket sem ismerjük meg túl mélyen a filmből, hogy honnan jöttek, hová tartanak, a kapcsolatuk sem túl szoros, haverságnak sem nevezhető, csak pár alkalommal futnak össze ("Na, jöjjön, Hitler, meghívom egy limonádéra."). A találkozókat sem nevezhetjük jelentősnek, azaz nem túlságosan mélyek a dialógusok (leszámítva talán egyet, ami érinti a filozófiát, a művészeti irányokat (modern avantgarde vagy a hagyományos értékek felélesztése) és efféléket) és a dramaturgia. Ami sokkoló a néző számára, hogy ezek, ha nem is kizárólagosan, de azért jelentősen formálták Hitlert azzá, aki lett. Mármint a film részben alternatív világában, mert tudva, hogy csak fikció, az egész kevésbé hatásos, ahogy persze a történelmi háttér nélkül (ha Hitler politikus helyett egy közepesen ismert festőművész lett volna, ami a film és sok írás szerint majdnem lett is) sem lenne a filmnek hatása a nézőre.

Ismét egy rég nem látott kövülettel örvendeztettem meg a DVD lejátszómat, a hajós témák iránt különösen vonzódó Wolfgang Petersen 1981-ben befejezett Das Bootjával (A Tengeralattjáró). A filmet korábban csak egyszer láttam, még német nyelvű VHS kazettáról, valamikor a 80-as évek végén, pontosabban akkor a régi, 145 perces változatot tekintettem meg, a most megnézett 1997-es, 210 perces Rendezői Változat tehát elég sok korábban nem látott jelenetet is tartogatott számomra. Mellesleg léteznek még alternatív változatai, a mozifilm eredetije egy 330 perces tévésorozat volt, amit 2004-ben Original Uncut Version címkével adtak ki DVD-n (nálunk tudtommal nem jelent ez meg), ez utóbbi 293 perces, tehát azért biztosan nem a teljes sorozat, az ismétlődő főcímek és stáblisták mellett is hiányozhat belőle pár apróság.

A mozi természetesen abszolút kötelező anyag, főleg a háborús és hajós filmek kedvelői számára, anno 6 Oscar-díjra is jelölték, sajnos egyet sem váltott szoborra, egyébként jelenleg az IMDb listáján a világ 57-edik legjobb filmje. Petersen szerintem sok tekintetben stílust teremtett eme alkotásával, egyrészt a korábban ritkán vagy talán nagyfilmben soha nem alkalmazott merész szemszöggel, másrészt a tengeralattjárós mozik sokkal életszerűbbé tételével, amit azóta sokan követtek. A Das Boot előtt jellemzően olyan második világháborús filmeket láttunk, amikben félelmet nem ismerő, a legveszélyesebb helyzetekben is lazán helytálló amerikai hősök harcoltak, néha egy-két angol vagy ausztrál sidekickkel és némi francia ellenállós támogatással a bimbisisakos, agyatlanul és pontatlanul lövöldöző, Hitler-Jugendből frissen kikerült, zöldfülű, fanatikus német közkatonák és néhány kegyetlen, részeges, mulatozó, kövér tiszt ellen. Ezek mellett volt még sok náci fogolytáborból szökős film is, hasonló hősökkel és szemszöggel, no és persze kaptunk sok szovjet propagandafilmet is, amikből címekre már nem emlékszem, de volt rengeteg tankos-hősös és számos kémes-beépülős is, ez utóbbiak egy része azért emlékeim szerint nézhető volt a szűkebb kínálatból. Tehát a Das Boot ezek fonákja, a szereplők másik oldalon álló német katonák, akik nem a megszokott, démonizált, agyatlan szörnyetegek, hanem teljesen olyan átlagos emberek, mint bármelyikünk. Vagy a propaganda és a tömegpszichózis hatására, vagy (ami jellemzőbb lehetett) az elkerülhetetlen behívónak engedelmeskedve vettek részt a háborúban, nem feltétlenül egyetértve a Náci Párttal vagy istenítve a Führert, de mást nagyon nem tehettek, és ha már ilyen helyzetbe kerültek, természetesen próbálták túlélni a háborút, és megpróbáltak a legjobb tudásuk szerint helytállni. A film másik érdekessége, hogy mindenféle hatásvadász dramaturgiai elemtől, grandiózus dialógustól, irreálisan hősies vagy tragikus jelenettől mentesen, nagyon emberközelien nyújtja át mindazt a félelmet, tehetetlenségérzetet, klausztrofóbiát és egyéb érzést, amit egy kis szűk tengeralattjáróban (mert azért a Crimson Tide-ban (Az Utolsó Esély) és a The Hunt for Red Octoberben (Vadászat a Vörös Októberre) látott hatalmas atom-tengeralattjárókhoz képest ezek nagyon kis bárkák voltak, kabinok nélkül, egy keskeny folyosóval és 40 fő körüli legénységgel), a háború őrülten tomboló poklában átélhettek a katonák.

Sráckorom egyik emlékezetes hőse, antihőse és egyben kedvenc szörnyetege a 8 méteres, kábé 3000 fogú, emberevő Nagy Fehér Cápa volt, latinul Carcharodon Carcharias, természetesen Steven Spielberg 1975-ös Jaws (A Cápa) című mozija hatására. Sok évig az egyik falamat majdnem teljesen be is töltötte egy méretes Jaws poszter, és hogy ne sérüljön, tapadókorongos darts-szal dobtunk célba a szájába. Hasonlóan régi anekdota, hogy egyszer egy cápás cirkusz (csak tippelni tudok, hogy kisebb akváriumban szállították a halakat, és összeszerelt, nagy akváriumban mutogatták őket evés közben) majdnem eljutott a kisvárosomba, hónapokkal korábban szereztünk jegyet, hónapokig csak a cápák körül forgott az életünk a haverokkal, aztán az előadás napján a cirkusz valahol elakadt, mint azt a szervezőktől telefonon megtudtuk. Azt hiszem, azóta sem láttam élő cápát, csak dokumentumfilmekben.

Maga a film, bár igazán kultikus (jelenleg az IMDb-n a világ 85-ödik legjobb filmje), és kitörölhetetlen nyomot hagyott a popkultúrában (szinte nincs olyan vígjáték, amiben ne csendülne fel egy vizes jelenetben John Williams Oscar-díjas Jaws főcímzenéje), most annyira mégsem fogott meg. Utoljára talán 15-20 éve láttam, és valahogy jobbra emlékeztem, enyhén megkopott vagy én öregedtem ki a témából, persze most sem rossz film, csak én már nem sorolnám a legjobb százasba, hacsak nem az utóhatása és az emlékek miatt.