Kivételesen megneveztem a bejegyzés tárgyát, így talán többek számára hasznos és beszédes, mint mondjuk a "monitort cseréltem" vagy a "végre TFT-re váltottam", persze azért másról is lesz szó. Mellesleg ezennel bevezettem a "masinéria" címkét, és utólag a fényképezős postokat is alá soroltam, bár eredetileg nem volt tervbe véve, azt hiszem nem állom meg, hogy időnként, mondjuk átlagban havi egyszer kütyükről, gépekről, alkatrészekről, barkácsolásról és hasonlókról ne írjak, ez pedig már megérdemel egy külön kategóriát.

Kezdjük azzal, hogy extrém halogatós vásárló vagyok, egyrészt anyagi okokból is, nem szívesen adok ki hónapok vagy évek alatt összekuporgatott nagy összeget olyasmiért, ami eleve vacak, vagy pár hónap alatt elavul (az értéke a negyedére esik le, és amúgy is eladhatatlanná válik, plusz kétszer jobb, gyorsabb és menőbb cuccok jelennek meg a piacon ugyanazon az áron, esetleg még olcsóbban, lásd az Olympus Camedia C-860L sztorimat), másrészt az esetek többségében "sikerül" kifognom selejtes termékeket (vidéken nem egyszerű az ilyesmit rendezni, súlyos tízezresekbe és hónapokba került például az alapban döglött 3dfx Voodoo kártyám cseréje anno, de VHS recorderrel is többször jártam így, inkább nem is vacakoltam a cseréjükkel), vagy legalábbis rosszul választok több hónap tervezés után is. A tévék és monitorok amúgy is eleve a legdrágább cuccok között vannak, így azt még ritkábban és óvatosabban cserélek.

Az utolsó Kevin Smith mozi, amit az archívumomban és a haveroknál találtam, az 1997-es Chasing Amy (a magyar címe is félig angol: Comic Strip: Képtelen Képregény), így ezzel zárom a kört, persze a többi nagyjátékfilmjét is láttam (Mallrats, azaz Shop-show, Jay And Silent Bob Strike Back, azaz Jay És Néma Bob Visszavág és Jersey Girl, azaz Apja Lánya), de már túl régen, idővel talán begyűjtöm és írok róluk, vagy sem.

A Jersey Girl mellett a Chasing Amy szerintem az a film, ami legkevésbé illik Smith View Askewniverse-ébe (az előbbi nem is ott játszódik, az utóbbi még igen), bár ennek sem túl komplex és mozgalmas a cselekménye (ami a Dogmát leszámítva a legtöbb Smith mozira igaz), ugyanakkor a humora sem annyira alpári, perverz, egyes csoportokra nézve sértő, politikailag inkorrekt (jó, van benne némi meleg előítéletes és rasszistás poénkodás, meg az öklözés alapos részletezése, természetesen nem a sporté), sőt a sztori nagyon személyes, és az egész talán már inkább love story, mint romkom (bár nem sokkal lépi át a kettő közötti határvonalat), persze nem az igazán csöpögős és unalmas fajtából.

Kevin Smith munkásságánál maradva, az író, rendező és színész legismertebb, legdrágább és legbotrányosabb filmje valószínűleg az 1999-es Dogma, amit már jóval a megjelenése előtt be akartak tiltani a vallási fanatikusok, sőt Smith több halálos fenyegetést is kapott a jámbor hívőktől, a botrányos előszél persze óriási ingyenreklám volt a mozi számára. Természetesen, ahogy az előző postban is említettem, Smith mélyen vallásos, de egy jó komikust még a hite sem gátol meg abban, hogy akár a vallásából, az egyházából és az istenéből is viccet csináljon (lásd még Woody Allen zsidóvicceit), ráadásul Smith és a film többször megismételt üzenete szerint: "az Úr egyébként is jó humorérzékkel rendelkezik, gondoljunk csak a kacsacsőrű emlősre".

A mozi a botrányt meglovagolva azzal indít, hogy egy feliratban elnézést kér mindenkitől, akit esetleg a film megbotránkoztat, ebben szerepel a fenti idézet is. Majd újabb feliratok jönnek, amikben az alkotók elnézést kérnek még fűtől-fától, többek között a fenti sorral talán megbántott kacsacsőrű emlőstől is, így az első nem szöveges kocka előtt garantáltan dőlünk a röhögéstől. Mi nem amerikaiak már csak azért is, mert milyen nevetségesek ezek a politikailag túl korrekt amerikaiak, akik állandóan attól paráznak, nehogy egy kicsit is sértőnek, rasszistának vagy egy vallás ellenzőjének tűnjenek, nekik meg vicces görbe tükör a film, akárcsak Smith sok más ilyen tabukat feszegető alkotása.

Pontosabban az előző postban is említett hős, Kevin Smith nem egy sarki, hanem egy útszéli vegyesboltban fogott bele a filmezésbe komolyabban, miután az ilyen jellegű tanulmányait a Vancouver Film Schoolból való kirúgása miatt nem fejezhette be. Hal Hartley-hoz, David Lynch-hez és Robert Rodriguezhez hasonlóan ő is elég csóró volt, nagyon nehezen kapart össze némi pénzt a kezdéshez, és mindenét egy lapra tette fel. A Clerks. (így, ponttal a végén), azaz Shop-stop című filmbe invesztálta az összes egyetemre spórolt pénzét, rengeteg hitelt vett fel több kártyára, némi biztosítási csalást is elkövetett egy autóval, és ami állítólag a legnagyobb áldozat volt számára, eladta a sokat érő, hatalmas képregény gyűjteményét is (a médium keményvonalas fanatikusa, így nyilván volt sok értékes, limitált példányszámú füzete és régisége is, de a befektetés sokszorosan megtérült, azon túl, hogy az óta nyitott képregény boltot, bizonyára a világ egyik legnagyobb tematikus gyűjteményét is felhalmozta). Ezek mellett természetesen mindenen spórolt, amin lehetett, a színészek többsége barátja vagy rokona volt, a fő helyszín pedig az a vegyesbolt, ahol nappal dolgozott, és amit éjjelre kapott meg forgatásra (21 napon keresztül nem is nagyon aludt). A mozi így 27 ezer dollárból, mostani árfolyamon valamivel 5 millió forint feletti összegből készült el, állítólag több mint felét a zenék jogdíjai vitték el, a maradék nagyját pedig feltehetően a nyers film (olcsóbb fekete-fehér), az eszközbérlet, az előhívás és a vágás emésztette fel (a mozi 1994-es, a digitális boom előtt készült). Mellesleg a végső mozi változat utómunkáira (tehát miután a Sundance-en először bemutatták) még majdnem tízszer ennyit költött a Miramax.

Bár a Clerks. egy eléggé alpári, durva, tabudöntögető, szókimondó komédia, pontosabban szatíra, Smith ettől függetlenül remekül belevitte a saját életét, énjét és ízlését, eléggé eredeti, személyes mozit alkotott, az alaphangját pedig azóta is megtartotta, a későbbi filmjei és képregényei is hasonló témákat jártak körül, keresztül-kasul hivatkoztak egymásra, sőt csereberéltek is figurákat, így végül Smith egy saját kis univerzumot hozott létre, amit el is nevezett View Askewniverse-nek. Ez, Smith örökzölddé vált poénjai, a kitartás és energia amivel a szakmába belevágott, továbbá a sokoldalúsága (rendező, forgatókönyvíró, producer, színész, képregényíró, karaktertervező, komikus, előadó, műsorvezető, forgatókönyv-polírozó (vagy akármi is ennek a munkakörnek a magyar megfelelője), vágó, blogger és még sok egyéb) mindenképp tiszteletet érdemel, még ha nem is ő a földkerekség legmélyebb filmese, sőt még csak nem is a legjobb poéngyárosa. Smith világa mellesleg a képregények (beleértve az alkotásukat is, lásd a Chasing Amy, azaz a Comic Strip: Képtelen Képregény című moziját), a szuperhősök, a jéghoki, a vallás, a cigaretta, a marihuána, New Jersey állam, a drogárusítás, az eladói munkakör, a gyermekkorában futott nagy mozifilmek (különösen a Star Wars sorozat, nincs Smith film Star Wars viták, utalások és tisztelgés nélkül), a negatív rajongói kritikák, a volt tini bálvány színésznők (Carrie Fisher, Shannen Doherty, Shannon Elizabeth, Eliza Dushku, Rosario Dawson), a híres barátai (Ben Affleck, Matt Damon, Alanis Morissette, Jennifer Lopez), a meleg és leszbikus poénok, az internetes fikázás, az apaság (a lánya születése óta), mindenféle kocka dolgok, továbbá válogatott szexuális perverziók körül forog. Hozzáteszem, a celeb barátait és önmagát ritkábban használja valódi cameo szerepre, de határozottan a cameo poén (hogy felismerjük a sztárokat, és a vásznon az allűrökkel teli sztárt lássuk inkább, ne egy általa alakított karaktert, ezt pedig viccesnek találjuk) miatt alkalmazza őket, ugyanakkor nem veti meg a valódi cameo szerepek kiosztását sem (Stan Lee, Gus Van Sant, Wes Craven, Shannen Doherty, Jason Biggs, Matt Damon és James Van Der Beek mind játszották önmagukat a filmjeiben).

Magamhoz legközelebb azokat a jellemzően Sundance Fesztiválon induló olcsó független filmeket érzem, amik különösebb műfaji besorolás és plot nélkül lógnak a levegőben, olyanok, mint egy saját farkát kergető kutya vagy egy hosszú rövidfilm, ennek ellenére a legnagyobb kedvenceim közt kevés ilyen van, igaz azért akad. A vonzalom okát nem tudom könnyen definiálni, talán azért bírom ezt az alműfajt, mert nagyjából ez az a Mount Everest, amit egy garázsból induló amatőr filmes (sajnos a hobbi tényleges elkezdésétől én még messze vagyok stáb, felszerelés és pénz híján, nem is hiszem, hogy lesz belőle valaha valami) sok fejlődés után, eszméletlen szerencsével és brutális kapcsolati tőkével (például "Harvey Keitel part" jellegű trükkök százaival) elérhet (igaz ez már talán a diplomás rendezőkre is ugyanígy igaz, ha valaki nem egy nagybetűs valakinek a valakije, nincs sok esélye egy saját mozi leforgatására és bemutatására, belterjes a szakma ezerrel), de azért is, mert sokan szurkolunk alapban a vesztésre álló esélytelennek (Dávidnak Góliáttal szemben, a Zalaegerszegnek a Manchesterrel szemben, vagy éppen a sarki könyvesboltnak a nagy multival szemben, mint a You've Got Mail, azaz A Szerelem Hálójában című romkomban – nagyobb erőt és reményt ad egy ilyen győzelem még a szurkolónak is, mint egy előre várható sima földbe gyalulás), és talán azért is, mert unom a hollywoodi kliséhalmazokat, ezek a mozik (persze akadnak más jellegű független és kísérleti filmek is) bátrabban feszegetik a határokat, időnként még újat is letesznek az asztalra. No meg szerintem valahol az is minimalista művészet, amolyan "elindulok egy motorral a nagyvilágba mindenfélét fotózni" dolog, hogy az ilyen filmekben gyakran nincs határozott koncepció, a forgatókönyvíró így korlátok nélkül teljesen kinyitja az agyát, minden ingerre és emlékre fogékonnyá válik, és talán őszintébb dolgot rak össze mélyebbről (vagy épp ellenkezőleg, valami gagyit, például Scott Shaw Zen Filmmakingje már betegesnek hangzik, annak ellenére is, hogy még egy alkotását sem láttam), sőt azt sem zárom ki, hogy egyes ilyen filmek script nélkül, sok impróval készülnek.

Többé-kevésbé ide sorolom Wayne Wang (például Smoke, azaz Füst és Blue In The Face, azaz Egy Füst Alatt: Beindulva), Jim Jarmusch (rá nagyon jellemző a dolog, de ami mindennél dekonstruktívabb és minimalistább tőle, az a Coffee And Cigarettes, azaz Kávé És Cigaretta), Richard Linklater (például Tape, azaz Visszajátszás, Waking Life, azaz Az Élet Nyomában, a blogban is vesézett Before Sunrise, azaz Mielőtt Felkel A Nap és Before Sunset, azaz Mielőtt Lemegy A Nap páros és a többi), Sofia Coppola (például az Oscar-díjas Lost In Translation, azaz Elveszett Jelentés - mondjuk a másik két rendezőként jegyzett nagyjátékfilmjét még nem láttam, nyilván a Marie Antoinette nem ilyen), Kevin Smith (anyagi kényszerből is ilyen tőle a Clerks, azaz a Shop-stop és persze a Clerks 2, azaz a Shop-stop 2, a többi filmje már jobban súrolja a kommersz vígjáték és a történet alapú mozi határvonalat), Quentin Tarantino (a nagybetűs PÁPA), Emma-Kate Croghan (például Love And Other Catastrophes, azaz Szerelem És Más Bajok – sajnos tőle sem láttam még mást, de sanszos, hogy a másik mozifilmje, a nálunk tudtommal meg sem jelent Strange Planet is ilyesmi) és Steven Soderbergh (legalábbis a Sex, Lies, And Videotape, azaz Szex, Hazugság, Video ilyesmi volt, aztán a fickó hollywoodi négerré vált – persze nem mondom, hogy rossz munkát végez, csak elvesztette a saját hangját) számos munkáját. Bizonyára akad még sok név (filmekkel még tudnék dobálózni, de ennyire jellemző alkotókkal már nem), ami most nem ugrott be (hehe, mindjárt adhatnék is magamban egy új "pack" nevet a gárdának – ugye a szakma imád ilyen Rat Pack, Brat Pack, Splat Pack, Frat Pack címkéket aggatni kisebb-nagyobb csoportokra), a téma legjellemzőbb alkotója és képviselője pedig szerintem Hal Hartley (persze jóval előtte is forgattak hasonló cuccokat, néhány feljebb említett film is az ő mozifilmes debütálása előtt született, sőt a nemrég elhunyt nagy öreg, Robert Altman legtöbb mozija is közelít ehhez, igaz ő inkább egy-egy szakma karikírozott filmes lenyomatát nyújtotta át nekünk celluloidon). Ha már Hartley-nál és a halálozásoknál tartunk, nemrég olvastam, hogy Hartley felfedezettje, Adrienne Shelly, akit "Rosanna Arquette olcsóbb klónjaként" szoktam emlegetni (remélem, nem hangzik túl bunkón, nem annak szántam) is tavaly év végén halt meg, pont nem érte meg a harmadik nagyjátékfilmes rendezése (Waitress – sajnos sem ezt, sem az előző kettőt nem láttam még) premierjét, egy betörő megfojtotta az egyik lakásában.

Az imént néztem meg a Dare Mo Shiranai (angolul: Nobody Knows, magyarul: Anyátlanok) című 2003-as (legalábbis ez áll a végén, de 2004-ben mutatták be) japán mozit. Igazság szerint az alapötlet nem rossz, eléggé eredeti, legalábbis csak egy hasonló ugrik be hirtelen, sajnálatos tény, hogy bár nem rekonstruál egy megtörtént eseményt (legalábbis ezt hangoztatja a bevezető szöveg, ennek ellentétét sugallja a DVD borítója), az élet ihlette, 1988-ban történt egy majdnem pontosan ugyanilyen eset. Hirokazu Koreeda író-rendező (nem tudom láttam-e tőle valamit, a japán mozi nem az erősségem, néhány klasszikust, kultikust és j-horrort leszámítva) azért eléggé megpuhította a történetet, sokkal keményebb filmre számítottam, ahogy az ihlető események is sokkal durvábbak voltak (többek között gyilkosság is történt), és ami (hacsak nem végtelenül jól neveltek a gyerkőcök, amilyenek a filmben) sokkal reálisabb (lásd William Golding Lord Of The Flies, azaz A Legyek Ura című regényét, annak több filmadaptációját és követőjét).

A történetet a legtöbb szinopszis egy-két mondatban korrektül összefoglalja, és sokat ahhoz nem is lehet hozzátenni. Egy fiatal nő (alig lehet 30 felett, a legnagyobb fia 12), bár látszólag szereti a négy apától származó gyermekeit, úgy tűnik előre megfontoltan magukra hagyja őket egy kis tokiói bérlakásban, beosztva is csak pár hónapra elegendő pénzzel, és olyan szabályokkal, hogy csak a legnagyobb mehet ki, ő is csak ritkán (bejelentve csak ketten bérlik a lakást, a kicsiket a legtöbb főbérlő a zajosságuk miatt nem tűrte meg). A nő valószínűleg nem igazán művelt, valamit azért dolgozik, popkarrierrel is próbálkozott, de a kevés információból úgy tűnik, leginkább arra hajt, hogy egy gazdag főnököt elcsábítson, elvetesse magát vele (nyilván az esetek többségében nős férfiak a célpontjai, akik csak kihasználják az alkalmat), aztán a gyerekeit is elfogadtassa vele. Ez a terv azonban nem jön össze neki, és egyre hosszabb időkre hagyja a gyerkőcöket magukra, a végén már örökre. A gyerekek valószínűleg anyakönyvezve sincsenek (az eredeti eseményekben nem voltak), nem járnak iskolába (a nagy az elején jár valamennyit, de amikor családfővé lép elő, már nem járhat), a négy fal börtönében szinte semmit nem tudnak csinálni, főleg, hogy a legtöbben olvasni sem tudnak, szórakozásra marad a tévé, a videojáték (az irányítóból PlayStation 2-re tippelek, de csak 2D-s verekedős retro játékokat tolnak rajta), a távirányítós robot, a kis játékzongora, a zsírkréta, a gyúrható sárdarab és idővel néhány apró növény. Ebből következően, bár a téma jó, megrendítő és tanulságos, az erősebb drámai fordulatok nélküli majdnem két és fél órás film halálosan unalmas, kábé egy szinten van a Big Brotherrel és a Való Világgal, vagy talán még azoknál is rosszabb, mert azokban voltak feladatok és botrányok. (Jó, tudom, szinte istenkáromlás összehasonlítani egy elismert művészfilmet ilyen szemetekkel, de unalmassági szempontból azért lehet.)

Nem rémlik, hogy hallottam volna korábban Jane Campion 2003-mas, In The Cut (Nyílt Seb - ami mellesleg az amerikai szlengben a vagina szinonimája, ez alapján keresztelték el a produktumot is) című filmjéről, azon sem lepődnék meg, ha a hazai multiplexek anno kihagyták volna, hiszen van annyira művészi, hogy kevesek érdeklődjenek iránta, ugyanakkor van annyira erős szexuális töltetű, hogy a cenzoroknál és gyermekvédőknél kicsapja a biztosítékot, kritikai, nézői és szakmai elismerést pedig nem sokat kapott, ami ezeket ellensúlyozná. Enyhén problémássá, igaz ugyanakkor érdekessé teszi az alkotást az is, hogy nehéz hova tenni, a legtöbb szinopszis a thriller vonalát emeli ki, ami szerintem teljesen mellékes és szimbolikus, a film eleje, sőt lényegében az egésze abszolút művészi, olyan szinten, hogy minden kocka szinte festmény (de legalábbis tökéletesen megkomponált vagy megtalált (found art értelemben) és bevilágított, kiállításra érdemes fénykép) és minden mondat szinte költészet. A film gerincét a nyomozás helyett inkább egy középkorú, nem túl vonzó, nagyon magányos és elidegenedett, szexre, szerelemre, házasságra, családra és gyermekvállalásra kiéhezett, elkeseredett, fásult nő vívódása alkotja (sőt a főszereplő kínjait hangsúlyozza, hogy minden kulcsszereplő ugyanezektől a hiányoktól szenved többé-kevésbé, még a férfiak és a halott anyja is, a gyilkos pedig szerény véleményem szerint az érzés talán a film világában is csak fiktív megtestesülése), ami lényegében (bár modern korban, a világ vége helyett zsúfolt nagyvárosban, gyerek és hasonló felelősség nélkül) ugyanaz, mint a rendezőnő The Piano (Zongoralecke) című, 1993-as, nagy sikerű (számára legjobb eredeti forgatókönyv Oscart és legjobb rendező Oscar-jelölést hozott, de Holly Hunter és Anna Paquin aranyszobrának megszerzéséhez is segédkezett) mozija. A két film között rengeteg a párhuzam, de annyi azért még sincs, hogy az In The Cutot The Piano remake-nek érezhessük, még a műfaj is más, egyszerűen Campiont (aki mellesleg kicsit cameozik a filmben, az idősebb, nem tetkós pincérnőt adja) bizonyára ilyen Virginia Woolfos érzések és gondolatok foglalkoztatják, ezek a kézjegyei, Susanna Moore azonos (azaz In The Cut) című regényében pedig ugyanezeket látta meg, így a film forgatókönyvét az írónővel és Stavros Kazantzidis (korábban Stavros Andonis Efthymiou néven ismertem) segítségével közösen adaptálták.

Nagyjából ezzel össze is foglaltam mindent, de vegyük azért elő a sebészkést! A film főszereplője egy nagyon szokatlan, vadonás új Meg Ryan, akit ugye korábban egy elbűvölő, bájos, szexis, mosolygós, hibátlan komikának ismertünk meg, és aki izmosan be is skatulyázódott karakterszínészként ebbe a figurába. Milyen helyes volt az Innerspace-ben (Vérbeli Hajsza), a When Harry Met Sally...-ben (Harry És Sally), a Joe Versus The Volcanoban (Joe És A Vulkán), a Sleepless In Seattle-ben (A Szerelem Hullámhosszán), az I. Q.-ban (I. Q. - A Szerelem Relatív), a French Kiss-ben (Francia Csók), a You've Got Mailben (A Szerelem Hálójában), a City Of Angels-ben (Angyalok Városa) és a Kate & Leopoldban (Kate És Leopold), de persze a lista még hosszan folytatható, ugyanakkor más jellegű mozik kicsit eltérő mellékes karaktereként is varázslatos volt (The Doors, azaz Doors, Restoration, azaz Változások Kora, Courage Under Fire, azaz A Bátrak Igazsága) - érzésem szerint egyedül a When A Man Loves A Woman (Ha A Férfi Igazán Szeret...) problémás, alkoholista feleségeként próbált korábban kitörni a dobozból (akárcsak Sandra Bullock a 28 Nap, azaz 28 Days című filmmel), most pedig ismét próbálkozott, nyilván egyrészt, mert adódott a szerep, másrészt, mert az 50-hez közeledve már kiöregedett a korábbi figurájából, harmadrészt, mert drámai kihívásra és komoly szakmai elismerésre is vágyhatott, gondolom. A filmben nem kendőzték a korát és a hibáit, sőt talán még rá is tettek pár lapáttal (nem tudom kapott-e olyan extrákat, mint a film egyik producere és eredetileg tervezett főszereplője, Nicole Kidman a The Hours, azaz Az Órák című, szintén Woolfos remekműben - ugye ott volt egy kiegészítő műorr az orrán), bizonyára elhagyta a diétát és az edzést (ha csinálta, mint a legtöbb sztár) egy időre, hogy rácsúnyuljon a szerepre, természetesen nem borotváltatta magát Kojak-fazonra, a félresikerült arcimplantátuma miatt teljesen püffedt lett a feje, továbbá nekem nagyon szemet szúrt a korábban helyes, itt furcsán gyűrött orra (1080P-s HDTV-n a Blu-ray kiadás hozza majd ki igazán, hehe), persze lehet, hogy csak ráncos lett, esetleg meghúzta az arcimplant. Mindez, tehát Ryan korábbi karrierjéből és imázsából való figuraváltása plusz síkként sokat ad a filmhez, felerősíti a napról-napra élő, célok és barátok nélküli, magányos, szürke, szerencsétlen, kapcsolatra már csak enyhén áhítozó, középkorú, szingli nő elesettségét - nyerő volt a casting, persze Kidman vagy Naomi Watts sem lett volna rosszabb a szerepben, ők viszont már játszottak ilyet, kisebb kihívás lett volna számukra, és kevésbé érdekes számunkra. Hozzáteszem, egyesek szerint a film csak azért készült, hogy Ryant is láthassuk pucéran, és nem valami hatásvadász futó jelenetben (mint Halle Berry-t a Swordfishben, azaz Kardhalban), ezt persze cáfolja az a tény, hogy Kidman családi problémák miatt hagyta rá a magának lefoglalt szerepet.

Sokáig kerültem a 2001-es amerikai Bandits (Banditák) című filmet, amit már a hazai kertévék is régóta köröztetnek, elsősorban az amerikai remake-ek iránti ellenszenvem miatt. Ugyanis korábban, 1997-ben forgattak egy kevésbé ismert, azonos című (azaz eredetileg Bandits volt, nálunk Zenebanditák cím alatt jelent meg, nagy valószínűséggel a fent említett után, ezért nem lehetett a címfordítás Banditák) német mozit is, aminek a története meglehetősen hasonló volt.

Katja von Garnier filmje (amit nem csak rendezett, de részben írt is) elején is elítéltek dobbantottak, az egész mozi alatt menekültek a rendőrség elől végig Németországon keresztül, egyre nőtt a népszerűségük (ez persze minden Bonnie és Clyde ihletésű filmben így van, sőt a való világban sem ritka, idézzük csak fel a viszkis rabló történetét), begyűjtöttek egy túszt is, aki a Stockholm-szindróma hatására melléjük állt, majd össze is jött két túszejtővel, a jogos féltékenykedés pedig természetesen belső viszályokhoz vezetett. Alapvető különbség, hogy a német film (ami érzésem szerint azért biztosan hatott az amerikaira, még ha a felsoroltak klisék is, túl sok a hasonlóság) chick flick, azaz csajos mozi volt (nők szöktek női börtönből, és egy fiatal turista srácot kaptak el), emellett zenében is erősebbre sikerült, ugyanis az elítéltek egy rockbandát alapítottak a börtönben, egy rendőröknek tartott koncerten dobbantottak, és menekülés közben lemezt is adtak ki, ami persze kúszott fel a népszerűségi listákon. Tehát a német inkább szólt a zenéről és a drámáról (volt benne némi humor és lazaság is a zene hatására, ha jól emlékszem, persze lehet, hogy tévedek, cirka 8 éve láttam csak egyszer egy német csatornán), sőt a vége is tragikus volt, ahogy illik (lásd Butch Cassidy And The Sundance Kid, azaz Butch Cassidy És A Sundance Kölyök, The Sugarland Express, azaz Sugarlandi Hajtóvadászat, Thelma & Louise, azaz Thelma És Louise, hogy csak a legnagyobb tematikus alapműveket említsem, de a sor még hosszan folytatható).

Az utóbbi években feltűnt nekem egy új, furcsa trend: a romantikus vígjátékok kábé fele már egyáltalán, vagy legalábbis szinte egyáltalán nem humoros, és nem is annyira meseszerűen, irreálisan, rózsaszín ködbe emelkedetten romantikus, ugyanakkor sokkal valósághűbb. A jelenséget először a 2000-res, Kris Isacsson által rendezett Down To You (Rád Vagyok Kattanva) című filmben szúrtam ki, amit mellesleg ma csak a post kedvéért sokadszor újra megnéztem – most is unalmas és kiábrándító, noha a két sztár két meglehetősen jó romantikus tinikomédiával robbant be egy évvel korábban (She's All That - A Csaj Nem Jár Egyedül és 10 Things I Hate About You - 10 Dolog, Amit Utálok Benned - az utóbbi sikerére persze William Shakespeare is garancia volt), a film másoknak sem jöhetett be túlságosan, az ismeretlen és gyakorlatlan író-rendezőt azóta száműzték a TV-be. A trend viszont megmaradt, sorra jönnek ki az ilyen, általam "életszagú romkom" alműfajúnak címkézett mozik, amik szerintem valahogy nem működnek, persze bizonyára megvan ezeknek is a közönségük, ha már ennyire tömegesen gyártják őket, lásd például a The Break-Upot (Szakíts, Ha Bírsz), a Boys And Girls-t (Pasik És Csajok - mondjuk ezt már nagyon régen láttam, nem esküdnék meg rá, hogy utáltam, de ide tartozik, és úgy rémlik szintén unalmas nyüglődés volt) és a többit.

Ezekkel elsősorban az a bajom, hogy szakítanak a műfaj hagyományaival, ami egyébként más esetben nem akkora probléma, a forgatókönyvírók igenis feszegessék csak a határokat, fűszerezzék a filmjeiket, újítsanak, reformáljanak, ugyanakkor a horrorhoz, a katasztrófához és a pornóhoz hasonlóan a romantikus komédia műfajt is szerintem pont azért szereti a többség, mert ugyanazt az statikus esti mesét mondja el a felnőtteknek újra és újra, meghatározott keretek között mozogva, ezek tehát inkább kivételek. Az említett alkategóriás filmeknek a humora sem az igazi, én nagyon kisbetűkkel biggyeszteném csak azt a "komédia" szót melléjük, persze az is igaz, hogy ahány ember, annyi humor. Nekem e téren nagyon beszűkült és bogaras az ízlésem, sok humorérzékkel sem áldottak meg, és inkább az intelligens poénokat bírom, a fingós-szarós, alpári viccek nem jönnek be nekem (nem prűdségből, hanem ezek annyira primitívek, hogy nem kell hozzájuk kreativitás, és annyira agyonhasználtak, rozsdásak és elnyűttek, hogy már szánalmasan olcsó eszközök), ahogy a paródiák sem (legalábbis azok, amik csak a "jééé, ez ugyanaz a jelenet, mint abban a másik filmben - de ügyi vagyok, felismertem, devicces" faktorra építenek, lásd a Scary Movie 4 (Horrorra Akadva 4) postomat, igaz vannak nálam is fura kivételek, a főleg John Hughes tinifilmeket parodizáló Not Another Teen Movie-n (Már Megint Egy Dilis Amcsi Film) jókat röhögtem - ízlések, pofonok, élmények, tapasztalatok, no meg tálalás kérdése is, hogy kinek mi jön be). Az említett alműfajban viszont jellemzően vérszegények a poénok, olyan földhözragadtak, röhögésre, sőt derülésre sem ingerlők, amikkel minden nap találkozunk mindnyájan. Gyakran csak enyhén furcsa helyzetek, amiket maximum "majdnem viccesnek" lehet nevezni, nagy jóindulattal, visszatérők például: a lánynak buzi barátai vannak, a srác szeret videojátékkal játszani, a srác szeret sörözni a haverokkal, a srác szeret rugby-t vagy baseballt nézni, a lány nem bírja a srác haverjait, a srác nem bírja a lány haverjait, a srác szülei nem bírják a lányt, a lány szülei nem bírják a srácot, akadnak eltérő és összeütköző szokások az ágyban és a fürdőszobában, akadnak vallásbeli különbségek, akadnak származásbeli különbségek, a srác vagy a lány festőművész vagy költő és így tovább. E filmek a klasszikus (és szerintem a műfajtól elvárt) dramaturgiát is teljesen felrúgják, mert ugye a romantikus komédiáknál megszoktuk, hogy: a srác beleszeret a lányba, a srác nagyon hosszan és nehézkesen hódítja meg a lányt a film közepére vagy a háromnegyedére, majd a pár szakít, végül pedig ismét összejönnek, és boldogan élnek, amíg el nem készül a folytatás. Ezzel szemben ezek a mozik életszagúak: a pár összejön a film elején, nincs akkora szerelem első látásra, villámcsapás, véletlenek sorozata, deus ex machina meg effélék, minden olyan, mint a valóságban, sokat nyűglődnek egymással, összevesznek és szakítanak párszor, aztán a film végén jellemzően szétmennek (a Down To You-nál ugyan nem, pedig korábban úgy rémlett), de azért bölcsességet és élettapasztalatot nyertek a kapcsolatból. A happy end vagy legalábbis az igazán emelkedett happy end hiánya pedig szerintem alapban nem illik egy romantikus komédiához, csak, ha tényleg nagyon idétlen fajta, ezek viszont annyira, mint említettem, nem is viccesek. A keserű végeket hagyják meg a Love Story-nak, a Sweet Novembernek (Édes November), az Autumn In New Yorknak (Ősz New Yorkban), a The Age Of Innocence-nek (Az Ártatlanság Kora) és az effajta romantikus drámáknak - meg csomagoljanak zsepit is a DVD mellé az érzékenyebb lelkületű hölgyek számára.

Folytatva innen.

Tehát a már említett kamerákra idővel ráuntam, meg cakompakk az egész fotózásra, élményt már bizonyos kor felett nem jelentett a pillanat megörökítése önmagában, de akkoriban még nem találkoztam tematikus szakkönyvekkel sem, hogy fejlesszem valamilyen irányba ezt a hobbit. Egyszerűen nem éreztem késztetést az élmények (utazások satöbbi) fizikai rögzítésére sem (elég volt az emlék), az összejöveteleket és egyéb eseményeket mindig fotózta valaki helyettem a bandából, nem láttam fantáziát abban sem, hogy az általam halálra unt kisvárosomat fotózzam (persze tudom és gyakran látom, hogy egy jó fotós akár képzettség nélkül is állkiakasztó művészetet tud kihozni egy lepukkant gyártelepből, de belőlem valahogy hiányzik ez), és a tök átlagos barátaim, haverjaim, ismerőseim és rokonaim sem elég dekoratívak vagy épp ellenkezőleg nem elég groteszkek (kalap emel Jan Saudeknek) ahhoz, hogy művészi portékhoz modellt álljanak (persze valószínű, hogy ezt is megoldaná egy jobb fotós, vagy kitartóbban keresné a tökéletes modelleket). Tehát ráébredtem (persze soha nem is volt akkora szerelmem a fotózás, mint a filmezés), hogy nem leszek következő Herb Ritts, David LaChapelle vagy Helmut Newton, akkor meg minek fotózzak... :)

A hosszú, szinte kattintás nélküli évtizedek során kevés alkalommal támadt fel bennem az érzés, hogy de jó lenne ismét valamennyire fotózgatni, legalább hobbiból. A filmekben szereplő paparazzok gépeit persze irigyeltem, a legalább egymillás, nagy, profi Canonokat, Nikonokat és Minoltákat a 2-3 milliós gigászi objektívekkel, meg mindig egy ládányi filmmel (ugye ezek a figurák ellőttek egy tekercset pár másodperc alatt, ahogy a sportfotósok is, aminek az előhívása megint nem két fillér), de hát ilyesmi egyrészt számomra elképzelhetetlen összegbe került volna akkor és kerülne most is, másrészt, ha ennyire nem születtem fotósnak, nincs bennem igazán elhivatottság és szorgalom sem, egy ötkilós objektívvel szerelt gép is csak egy impotens farok lenne, képletesen szólva, hiszen nem a gép teszi a fotóst - a 48 éve ugyanazzal a géppel dolgozó Saudek erre is jó példa.