Ahogy sok haverom (játékfejlesztők és demoscenerek, ebből adódóan a különleges vizuális megoldások iránt nagyobb érdeklődést mutató emberek), én is nagyon vártam a Richard Linklater által rendezett és Philip K. Dick által írt 2006-os A Scanner Darkly-t (Kamera Által Homályosan) és az ismeretlen, nagyjátékfilmmel most debütáló Christian Volckman által rendezett, szintén 2006-os, francia - angol - luxemburgi koprodukcióban készült Renaissance-t (magyarul is Renaissance).

Egyik sem hagyományos animációs film, érdekes technikai háttér van mögöttük, és szokatlanul néznek ki. Az A Scanner Darkly-ról ugyan már régen írtam egy recenziót máshova (a moziról és a regényről is), így az itt valószínűleg nem kerül terítékre, mert bár kibonthatnám nagyon hosszan, a lényeg a rövid cikkben is benne van, most tehát a Renaissance-t veszem górcső alá, ezt sem először néztem meg ma, de régóta terveztem, sőt több olvasómnak ígértem is, hogy írok róla.

A 2004-es, Anders Rønnow Klarlund által rendezett, dán - svéd - norvég - angol koprodukcióban készült Strings (Zsinóron) című bábfilm bár nem túl ismert (legalábbis a szélesebb közönség által, az IMDb-n is csak 972-en értékelték eddig, mellesleg nyert nálunk is díjat a Titanic Filmfesztiválon), azért egész érdekes darab.

Elsősorban azért, mert teljesen marionett bábokkal forgatták, ami elég ritka technológia, nekem így hirtelen egy hasonló ismertebb film sem ugrik be. Persze számos moziban láthatunk futólag marionett jelenetet, különösen a középkorban játszódó, gyerekeket is felvonultatókban (a piactéren mindig leállnak nézni, és a jelenet mindig visszautal magára a filmre), ahogy a zseniális Being John Malkovich (A John Malkovich Menet) is alaposabban foglalkozik a kérdéssel (bábos a főszereplő, és báboznak Malkovich-csal a fejéből), no és persze sok bábfilmben és mesefilmben alkalmaznak egy-egy jelenetben ilyesmit (például az 1986-os Labyrinthban, azaz Labirintusban, régebbi magyar címén Fantasztikus Labirintusban a fejdobáló figurák marionettek, de a Jim Henson bábok, így a Muppetek többsége azért kesztyűbáb). A Thunderbirds sorozat és a Thunderbirds filmek (meg még néhány Gerry Anderson produkció), továbbá az ezek előtt tisztelgő Team America: World Police (Amerika Kommandó: Világrendőrség) mondjuk határesetek, de az ezek mögött álló technológiát hivatalosan Supermarionationnek hívják, sokkal komplexebb, részben elektromosan távirányított bábokat alkalmaznak.

Amikor először hallottam a Bent Hamer által rendezett Factotum (Tótumfaktum) című filmről, azaz elkezdek szivárogni a reklámok, előzetesek és egyebek a leendő moziból, rögtön nagyon rákattantam, a jónak ígérkező és nagyon ismerős sztori, továbbá az én ízlésem szerint eléggé parádés szereposztás miatt. Igazság szerint addig nem hallottam erről a Charles Bukowski (született Heinrich Karl Bukowski) nevű pofáról (ő írta az alapjául szolgáló regényt önéletrajzi elemekből), csak a film kapcsán olvastam utána (talán nem kapitális irodalmi hiányosság, ugyanis a kutatásom szerint csak két novellája és egy regénye jelent meg nálunk régebben, majd a film után követte ezeket három további regény), a róla szóló cikkek szerint egy híres beat író-költő volt, alkoholista (mutass egy írót, aki nem az, hehe), nőgyűlölő és alapjában véve elviselhetetlen alak.

Sajnos a filmet nem sikerült megcsípnem a tavaly év eleji bemutatásakor, a falumban régóta nincs mozi, és gondolom Budapesten is csak egy-két művész mozi adhatta, inkább abba a kategóriába illik a kábé egymillió dolláros (186 millió forintos) költségvetése, a stábja és ama tény miatt, hogy az Egyesült Államokban csak 6 moziban nyitott (egyébként majdnem egy évvel az európai premier után). A bemutatója után elkezdtem vadászni a DVD-re, gondoltam egy-két hónapon belül kiadják, de úgy néz ki, azóta sem jelent meg nálunk (havonta legalább kétszer rákerestem), ma este azonban leadta az M2, így végre volt alkalmam megnézni (persze lehet, hogy nem először adták, hónapok óta nem néztem TV-t vagy műsorújságot).

Folytatva innen.

Valójában nem a 2004-es mozifilm, hanem az azonos című, 2003-as Saw (Fűrész) rövidfilm indította el az alább mélyebben tárgyalt sorozatot, amit szintén az első mozifilm rendezője dirigált, James Wan. Az anyag jelenleg fent figyel a YouTube-on, de gondolom előbb-utóbb leszedik, mivel a mozifilm vágatlan DVD-jén még forgalomban van, mindenesetre tükröztem az Indavideóra is (az ilyen döglött linkeket próbálom időnként frissíteni, ezt is sokszor élesztettem fel, de ahogy nő a postok száma, ez egyre nehezebb feladat, sajnos ez a net átka). Aki nem látta és teheti, nézze meg, mindenesetre azért összefoglalom. Igaz sok újdonság nincs benne, lényegében a mozifilmben megtalálható az egész újraforgatva.

A rövidfilm nem más, mint Amanda első jelenete, amikor a rendőrségen elmesélte a vele történteket, így eleve adott a keret és a tény, hogy túlélte, a sztorija pedig közben megelevenedik, láthatjuk, hogy mit állt ki Jigsaw csapdájában/próbájában. A különbség annyi, hogy itt egy fickó a mesélő és szenvedő alany, akit az író (ezt a stáblista szerint egyedül írta), társkreátor, több mozifilm társírója és az első mozifilm főszereplője, Leigh Whannell alakít. Kontinuitást egyébként ne keressünk a rövidfilm és a mozifilm között, egyrészt mert ott a remake jelenet (Jigsaw szerintem nem alkalmazta volna ugyanazt a csapdát kétszer), másrészt, mert Whannell itt egy másik fickót alakít, Davidet, a kórházi takarítót (az plusz csak a shortban, hogy éppen hazaindul a munkából, egy takarítónő figyelmezteti, hogy nem szabadna dohányoznia, aztán a liftnél fejbe vágják hátulról), míg a mozifilmben ugye amolyan paparazzo, Adam.

Folytatva innen.

A 2006-os Saw III (Fűrész III) esetében ismét változott kicsit az alkotói felállás, Darren Lynn Bousman maradt a rendezői székben, ugyanakkor a történetet az eredeti páros, James Wan és Leigh Whannell írta, a forgatókönyvet pedig Whannell egyedül.

A mozi ott folytatódik, ahol az előző rész véget ért, elkezdődött a nyomozó játszmája. A fickó nagyon sötétben van a csőhöz láncolva, pontosabban talál egy zseblámpát, de hiába világít, kevés dolgot látunk, egyrészt mert így reális, másrészt valószínűleg pár problémát próbáltak így eltussolni a készítők. Nekem nagyon úgy tűnt, hogy Wahlberg brutálisan sokat hízott egy év alatt, főleg fejre, persze ha az ember nem egymás után nézi a részeket, annyira nem szembetűnő ez. Továbbá a díszletekkel is spóroltak, valószínűleg nem volt meg az előző fürdőhelyiség (sőt szerintem a két korábbi részben sem ugyanaz a helyiség volt, legalábbis sok dekorációs elem változott), a csövön nagyon látszik, hogy nem olyan koszos és rozsdás, a padló pedig CG-nek (számítógéppel rendereltnek) tűnik.

Folytatva innen.

Engem nagyon meglepett, hogy a hatalmas siker után a szinte semmiből feltűnt James Wan kiszállt a rendezői székből, sőt a 2005-ös Saw II (Fűrész 2) stáblistájában csak producerként szerepelt, még a karakterek megalkotásáért sem kapott creditet, tehát valószínűleg Leigh Whannell volt az első résznél is a meghatározóbb író, ötletgyáros és karaktertervező. Gondolom Wan nem önszántából szállt ki, azért ha valaki fiatal és viszonylag kezdő rendező, megragadja a lehetőséget, hogy tovább vigye a sorozatát, ugyanakkor a stúdiók és forgalmazók érdeke is az, hogy ne legyen rendezőváltás, ha valaki egyszer bizonyított, valószínűbb, hogy nem szúrja el a folytatást sem nagyon. Tehát, bár kinyomozni nem tudtam, bizonyára nagyon erős nézeteltérése lehetett a srácnak a főnökeivel vagy a társírójával, hogy a helyére egy kezdő (korábban csak rövidfilmeket jegyző) direktor és társíró került, Darren Lynn Bousman, ami szerintem nagy kockázatot rejtett magában. Bousman egyébként egy The Desperate című filmötletével kilincselt Hollywoodban, amit sokan azzal utasítottak el, hogy túlságosan Saw koppintás, végül azonban Saw folytatássá írták át.

Én előre le is írtam anno a filmet, hogy a jól sikerült első rész után most talán még jön egy-két felejthető mozifilm egyre gyengébb kezdő vagy TV sorozatokkal befutott rendezőktől, aztán a licenc lecsúszik a "DVD only" piacra, onnan pedig a "TV only" terepre, amíg teljesen meg nem hal. Vegye-vigye jelleggel árulják majd: "a cím még mindig elég nézőt vonz, hogy egy B kategóriás folytatás nullszaldós legyen". Végül ismét pozitívan csalódtam, a Saw II abszolút korrekt folytatás, nyilván elsősorban Leigh Whannell forgatókönyvírói előrelátása és trükkjei miatt, de Bousman is jól felvette a fonalat, masszívan el is ismerték ezt a nagyjátékfilmes debütálását (megkapta az "első horrorfilmes rendező, aki két egymást követő filmjével is listavezető volt a mozikban" címet), és a további folytatásokat is ő rendezte/rendezi, legalábbis kettőt mindenképp.

A Saw II főhőse egy eléggé ellenszenves nyomozó, akit Mark "Marky Mark" Wahlberg bátyja, Donnie Wahlberg alakít, pontosabban a jelleme felettébb negatív, szemben az első rész két áldozatáéval, akik azért nem voltak bűnösebbek bármelyikünknél. A nyomozó, mint idővel kiderül, rengeteg embert juttatott ártatlanul vagy legalábbis kisebb bűnökért börtönbe, meghamisított bizonyítékokkal, veréssel meg egyéb nemtelen eszközökkel, ezek mellett eléggé rossz apa is, aki a balhékba keveredett fiával sem törődik eleget. Nos ő különös csapdába kerül, és abban is vergődik végig, nem fizikaiban, hanem lelkiben.

Inkább csak a log kedvéért írok a Saw (Fűrész) sorozatról, ugyanis ajánlót nyilván nem lenne érdemes, a három eddigi darab olyan alapfilm, amit minden horrorok és thrillerek iránt nem teljesen közömbös egyén garantáltan megtekintett már. Én is számos alkalommal végigpörgettem őket, viszont tegnap néztem a három részt először egyhuzamban végig, amolyan mini maratonként - a kontinuitási tökéletesség (meg talán néhány hiba vagy kérdőjel) így tűnik igazán szembe, ebből a megközelítésből boncolgatom a három mozit.

Mellesleg nem ez lesz az utolsó ilyen több filmes, maratoni elemzés részemről (ahogy nem is az első, ugye a Before Sunrise (Mielőtt Felkel A Nap) és a Before Sunset (Mielőtt Lemegy A Nap) egy bejegyzésbe került), például amikor tavaly októberben már ezer százalékosan eldöntöttem eme blog beindítását, elkezdtem írni egy nagy, összes James Bond filmet (beleértve az akkor friss mozisat és a több mellékágat is) magába foglaló, méretes postot is, ami valahogy félbemaradt, aztán meg már a legapróbb részletek kiestek, így valószínűleg pár évig (amíg megint bele nem ölök közel ötven órát egy újranézésbe) csúszik a dolog.

Az előző postban is említett Satoshi Kon 2006 végén bemutatott (nálunk is ment az AniFesten, DVD-n augusztusban várható) Paprika című mozija már egy hagyományosabb anime - persze nem gyerekes Pokémon szintű, inkább amolyan Shin Seiki Evangelion (Neon Genesis Evangelion) és Mononoke-Hime (A Vadon Hercegnője) jellegű, csak bizonyos kor felett értelmezhető, kissé elvont anyag.

Legegyszerűbben, amolyan Melrose-on és Sunseten kávézó filmproduceresen (legalábbis, ha a szubkultúrát a Be Cool, azaz Csak Lazán! és a Robert Altman rendezte The Player, azaz A Játékos hitelesen ábrázolta) úgy foglalnám össze, mint a Kôkaku Kidôtai (Ghost In The Shell - Páncélba Zárt Szellem) és a The Cell (A Sejt) találkozását. A film alapjául szolgáló, azonos című, Yasutaka Tsutsui által 1993-ban írt regény persze William Gibson Neuromancere (Neurománc) nélkül sem jöhetett volna létre, amiből sok egyéb mellett David Cronenberg eXistenZe (Existenz - Az Élet Játék) és Gabriele Salvatores Nirvanája is táplálkozott. A felsorolt címekből már sejthető, hogy a történet egy olyan eszköz körül bonyolódik, amivel emberi agyakat lehet összekapcsolni, a segítségével pedig egymás álmaiba látogathatnak a felhasználók - ez esetben egy agyba plántált csatlakozók és vezetékek nélküli, fejre helyezhető, néhány érzékelővel rendelkező, egyszerűbb kütyüről van szó. A DC MINI névre keresztelt eszközt egy pszichológiai kutatóintézet fejlesztette ki, és a filmben még korai, instabil, tesztfázisban van, csak az intézet tudósai, orvosai és ezek közeli ismerősei férnek hozzá. A történet központi figurája Dr. Chiba "At-chan" Atsuko pszichiáternő, a cucc egyik fejlesztője, ő pont olyan betegek agyába merülős kezeléseket végez, és hasonlóan szürreális helyzetekbe kerül, mint a The Cell című moziban Catherine Deane (akit Jennifer "J-Lo" Lopez alakított, pontosabban a legújabb hírek szerint most ismét elhagyta a J-Lo művésznevet, ahogy már egyszer korábban is - úgyis rajta ragad, Madonnából sem lett Esther). Ezek alkalmával azonban ő sem egészen önmaga, hanem egy sokkal fiatalabb, 18 éves, vörösesbarna hajú, filmrajongó, robogón közlekedő, bohókás csajsziként, Paprikaként jelenik meg, aki természetesen a kimért doktornő egyik mélyebb énje, és nyilván egy ilyen bolondos, független leányzónak jobban megnyílnak a betegek is.

Az animátorból íróvá és rendezővé vált Satoshi Kon 2003-mas, Tokyo Godfathers (Tokiói Keresztapák) című alkotása eléggé meglepő anime. Nincsenek benne csillogó őzikeszemekkel bámuló robot- vagy nyuszilányok, sem Tokió elpusztítására törő gigászi lények (Evák, Godzilla, mechák satöbbi), sem apró vagy éppen méretes, azonosíthatatlan fajú, cuki állatkák - a film teljesen kilóg a megszokott anime világokból, mindenféle misztikumtól mentes, látványban, arányokban és minden egyébben is valósághű, akár leforgathatták volna élőszereplős játékfilmként is. Hogy miért nem tették, az apró rejtély, talán, mert Kon-san az anime iparban dolgozik régóta, és érdekes ötletnek tartotta ezt a formabontást, emiatt persze a Tokyo Godfathers valószínűleg sok anime rajongónak nagyon nem jön be, aki pedig komolytalannak tartja a rajzfilmeket, éppen azért nem nézi meg, mert anime.

A történet, mint a címből is sejthető, Tokióban játszódik, napjainkban, valamelyik karácsonykor, az első jelenet pedig egy hajléktalanoknak rendezett betlehemi játék és katolikus istentisztelet, majd a kötelező program után jön a lényeg: az ételosztás. A helyzet elsőre kicsit furcsa, nem tudom mennyire elterjedt vallás a kereszténység a szigetországban, de mivel a japánok mindent magukba szippantanak, bizonyára már elég sok követője van ennek is. Az anyaszentegyház persze próbál mindenkit megtéríteni bonyolultabb és primitívebb pszichológiai trükkök százaival, ahogy minden vallás, ez esetben: ha hajléktalan vagy, és a katolikus ingyen konyhán akarsz enni, hallgasd az igét és gondolkozz el róla, talán még be is lépsz az egyházba, mi sem adunk semmit önzetlenül, hiába hirdetjük ezt. Persze ez eléggé mellékes valláskritikai észrevétel, a film csak azzal utal hasonló gondolkodásra, hogy az egyik főszereplő is elalszik az előadás alatt, mellesleg a karácsonyi témák (önzetlen segítség, család, kisded stb.) természetesen végigkísérik a filmet attól függetlenül is, hogy az ünnep éjszakáin játszódik.

Gondolom azzal a legtöbb moziőrült egyetért, hogy a Paul Verhoeven által rendezett 1992-es Basic Instinct (Elemi Ösztön) a nagybetűs Erotikus Thriller - sem előtte, sem utána nem született az alműfajban hasonlóan kultikus alkotás. Mi magyarok külön büszkék lehetünk a filmre, mivel hazánk szülötte, Joe Eszterhas (nyilván született Eszterházi József) írta az eredeti forgatókönyvét. A Flashdance-szel befutott, a Sliverrel, a Showgirls-szel és a Jade-del pedig hatalmasakat bukott (érdekes, hogy a legtöbb filmje nem kapott magyar címet, a felsoroltak mellett például a magyar témájú Music Box sem) hollywoodi fenegyerekre, a filmipar belső titkainak kiteregetőjére (aki mellesleg blogolással is próbálkozik, igaz három postnál tovább eddig nem jutott) még valószínűleg hamarosan visszatérek.

Nyilván kevesen vannak, akik nem látták a filmet, így csak a rend kedvéért elevenítem fel a történetet, miután a napokban sokadszor újranéztem a mozit. Adott egy zseniális (a pszichológia és az irodalom doktora), kő gazdag (100 millió felett örökölt, de a könyvei is jól fogyhatnak), gonosz, szőke, rideg, számító, bombatestű femme fatale (Catherine Tramell, Sharon Stone legnagyobb, filmtörténelmet írt szerepe), aki erotikus thriller regényeket ír, és mellesleg gyilkolászik (vagy nem - ez a nagy kérdés, ami kezdetben még apró, de később és többszöri újranézés után egyre nagyobb kérdőjelként ölt alakot), a regényeiben leírt eseteket reprodukálja, és vice-versa, korábbi gyilkosságokat is megír. A másik oldalon egy szintén tipikus film noir karakter áll, egy viszonylag rossz zsaru (Nick Curran detektív, akit Michael Douglas alakít - talán igaz, talán csak a reklámkampány része volt, hogy annyira beleélte magát a szerepbe, hogy a túlzott szexfüggőségéből klinikán kellett kigyógyítani), aki bagózik, iszik, kokózik (vagy legalábbis kokózott), ártatlanokat gyilkol (bár nem vérszomj által hajtva, csak az anyagok tompították az ítélőképességét, így 5 év alatt becsúszott 4 áldozat), áthágja a szabályokat, kedveli a BDSM játékokat, sőt bizonyítékot is hamisít, ha úgy tartja az érdeke (ha más nem, a hazugságvizsgáló átverése ide tartozik), mindezektől függetlenül eszes, elég jól végzi a munkáját, nem korrupt, és arra törekszik, hogy a rosszfiúkat, vagy jelen esetben rosszlányokat mindenképp rács mögé juttassa.